Shock!

Sokszor leírtuk már, mennyire fárasztó és értelmetlen tud lenni egy-egy turnécsomag, ahol a főzenekar és fő supportja mellett két-három(-négy-öt) további, amúgy teljesen érdektelen nyitóbandát kell végigszenvednie a közönségnek, és mire eljutunk a tetőpontra, már mindenki jóval túlterheltebb a kelleténél agyban, testben és fülben is. Nos, a Battle Of The Bays turné ezzel szemben pont azt szemléltette, hogyan kell ezt csinálni: adott három csúcskategóriás csapat, akik nagyban különböznek, ám önmagukban is legendás nevek, és mindehhez egy kezdőnek tekinthető banda szállítja a bemelegítést. Itt bizony nem lehetett tévedni.

A King Parrotról sikeresen lemaradtam – tudom, mit képzelek, kötelességem lett volna, satöbbi-satöbbi, ugorjunk is. Viszont itt tenném hozzá, hogy a Dürer előtt feltorlódott sorban szobrozók közül sok, nálam előbb érkezett néző a Prong műsorának egy részét is kihagyni kényszerült a várakozás miatt, a klub nagytermében pedig olyan szintű tömegnyomor uralkodott a buli közben, amit tényleg nehezen lehetett elviselni. Sosem szoktam nyígni ilyesmi miatt, most sem fogok, én – sokakkal ellentétben – kedvelem a helyet is, viszont nem vitakérdés, hanem tény: ehhez a turnéhoz már pont kicsi volt. És ezzel most egyáltalán nem a szervezőket akarom cseszegetni, mint azt sokan teszik például a buli facebookos eventjénél, hanem épp ellenkezőleg: baromira nem egyszerű a helyzetük így, hogy a fővárosban már csak két nagyobb klub működik, és nincs se PeCsa, se Club 202. Ráadásul ez a koncert feltételezhetően a Dürernél kicsit nagyobb Barba Negrában is tele lett volna, szóval jó megoldás tényleg nincs. Amíg tehát nem lesz változás ezen a téren (márpedig egyelőre nem lesz), marad a nyomorgás meg a sorállás a hasonló kaliberű eseményeknél. Senkinek sem tudok jobb tanáccsal szolgálni: vegyen jegyet elővételben, aztán érkezzen minél előbb mindenhová. Utóbbi javaslatommal persze senki sem megy semmire, hiszen például én is a legritkább esetben tudok hétköznap odaérni valahová hét-fél nyolc előtt.

A kiírtnál kicsivel előbb kezdő Prong áprilisban már adott egy zseniális bulit Budapesten, ugyanezen a színpadon, és most is hengereltek. Próbálom nem ismételni önmagamat, bár nehéz lesz, mert a csapat ugyanolyan intenzitással nyomult, mint év elején. Az akkor látott Jason Christopher helyén ismét az a Mike Longworth basszusozott, aki évekkel ezelőtt már lenyomott több mint fél évtizedet Tommy Victor oldalán, de ezeknek a változásoknak hagyományosan nincs nagy jelentősége a csapatnál: a lényeg a főnök, ő pedig mindig nagyszerű társakat válogatott maga mellé, legyen szó akár a hőskorszakról, akár az újjáalakulás utáni éráról. Ezúttal nyilván nem játszottak annyit, mint az előző bulin, de a műsorban egy szemernyi lélegzetvételre sem hagytak időt, tényleg szabályszerűen feltörölték a padlót a közönséggel.

Ugyan hallottam panaszokat, de szerintem okés volt a hangzás, Tommy gitárja brutális erővel dörrent meg, azon pedig ismét csak ámuldozni tudtam, ahogy reszelte a gyilkos riffeket. Ezen a ponton viszont tudatosan ismétlem el, amit legutóbb írtam: az én értelmezésemben Victor mester annak ellenére is elsőrangú gitáros, hogy egyébként nyilvánvalóan autodidakta zenész, és soha életében nem bonyolódott például cirkalmas hokiorgiákba a hangszer nyakán. Saját hangzása van, ritmusjátéka, riffelése összekeverhetetlen, egyetlen gitárral is úgy dörren meg, ahogy másoknak kettővel sem sikerül, és dalszerzési szempontból is megkerülhetetlen figura a színtéren. Emellett pedig szimpatikus, vidám arc, aki ma is teljes erőbedobással vezeti társait a deszkákon. Art Cruz dobos meg egy vadállat, most is lehengerlő teljesítményt nyújtott, és a visszatért Longworth is ugyanúgy kivette a részét az akciózásból, mint tavasszal Jason. Maga a műsor jól vegyítette az újabb dalokat a régebbiekkel, és az ember tényleg nem tud mit hozzáfűzni, miután az Unconditional, a Beg To Differ, a Lost And Found, a Whose Fist Is This Anyway? vagy a Snap Your Fingers, Snap Your Neck legyalulta az arcbőrét. Megalázóan jók voltak most is, tényleg minden nap meg tudnám nézni őket.

Már a Prong után is nehéz volt kiverekedni magunkat a teremből, az Exodus kezdésére azonban tényleg nehezen elviselhető tömeg verődött össze a klubban, a keverő előtti részen konkrétan egymásnak dörgölőzve álltak a nézők. Persze különösebb csoda nincs ebben: két fesztiválfellépés közben is becsúszott, de utoljára tíz éve volt önálló bulijuk Magyarországon, a bő két éve visszatért Zetro Souzával pedig még sosem jártak nálunk. Emellett teljesen egyértelmű, hogy a zenekar ázsiója lényegesen magasabb most, mint tíz éve, hiszen aligha csak én emlékszem rá, milyen gyászos volt a nézőszám azon a bizonyos 2006-os koncerten... Ehhez képest ezen az estén egyértelműen ők tűntek a fő húzóerőnek ovációt és népsűrűséget tekintve.

Persze a kép Zetróval sem lehetett teljes, hiszen az utóbbi években pont a főnök, Gary Holt turnézik csupán hézagosan a többiekkel a slayeres elfoglaltságok miatt. Megoszlanak a vélemények arról, mennyire okés vagy nem okés ez így, de komolyan kérdezem a kétkedőktől: e buli láttán most talán jobb lenne, ha az Exodus egyáltalán nem mozogna, amikor Gary éppen Kerry Kingékkel nyomul? Azért meg ne törjünk már pálcát egy abszolút meghatározó zenész felett, mert végre van egy ténylegesen jól fizető állása is, miután évtizedeken át olyanok árnyékában dolgozott, akik kis túlzással mindent tőle tanultak... Én is tudom, hogy az underground szellemiségről hadováló, ostoba megmondóemberek számára csak az a hiteles muzsikus, aki közben éhen döglik, de ezekkel a gyermeteg baromságokkal nem kell foglalkozni. Furcsa ez a helyzet, szó se róla, de a Slayer nem találna jobb embert Gary helyére, és így az Exodusnak sem kell közben parkolnia. Ha valaki ismeri a Heathent, eleve sejthette, hogy Lee Altus régi harcostársa, Kragen Lum sem vall majd szégyent a poszton. Sőt, ha szó szerint vesszük a dolgot, végső soron ez is H-Team valahol...

A zenekar minden túlzás nélkül óriási elánnal robbant színpadra, és gyorsan egyértelművé vált, hogy a kissé vaskos, ám roppant energikus Zetro állatira élvezi a helyzetet. Soha nem láttam még vele a bandát, és ugyan szerettem Rob Dukest is, összességében azt kell mondanom: a két frontember nem említhető egy lapon színpadi munka tekintetében. Souza jellegzetes Bay Area-ősarc, ebből kifolyólag épp olyan elementáris jelenlétű vezérürü a deszkákon, mint Chuck Billy vagy Mark Osegueda, de ha a keleti part felé is kitekintünk, Blitzet is említhetem akár. Ezekkel a figurákkal ebben a műfajban tényleg nem nagyon lehet versenyre kelni, ott voltak a kezdeteknél, az egész műfaj a kisujjukban van, és játszi könnyedséggel csavarják is köré a nézőket egy ilyen fülledt, csatakos klubbulin. Zetro ráadásul hangilag is csúcsformát hozott, így tényleg nem merültek fel kérdések a nagyjából egyórás program során, megalázóan jól tolták. Ehhez persze szükség van egy olyan überdobosra is, mint Tom Hunting (a műfaj egyik titkos fegyvere, méltatlanul alulértékelt zenész, ha engem kérdezel), a gitárosokat meg már említettem fentebb. Nem Holt és Hunolt nyomatta az örökérvényű riffeket és a legendás váltott szólókat, de a hallottak alapján itt bizony semmibe sem lehetett belekötni. És a banda csendes tagját, a betonbiztos Jack Gibsont is említsük meg mellettük, mert megérdemli.

A hangzás az elején kicsit kásás volt, de aztán elég jól kitisztult, én legalábbis végig élvezhetőnek találtam. Kérdést már csak a setlist jelentett, hiszen az Exodus hajlamos túlreprezentálni a programban a Bonded By Bloodot, és elfeledkezni komplett kiváló albumokról. Előbbi a '85-ös lemez jelentőségét tekintve érthető, utóbbit sosem tudtam náluk mire vélni, de mivel rövidebb műsorral álltak ki, eleve nem volt nagy játékterük, a műsor gerincét így a klasszikus éra adta, amit Steve többször is külön kiemelt. Négy dal szólt az első anyagról (And Then There Were None, Piranha, címadó, Strike Of The Beast), előszedték az akár meglepetésnek is beillő Derangedet a sokszor indokolatlanul leszólt Pleasures Of The Fleshről, illetve a közönségkedvenc The Toxic Waltzot a Fabulous Disasterről. Ezek mellé négy további téma fért be az újjáalakulás utáni érából, nem meglepő módon mind zetrós: a Blacklist és a War Is My Shepherd képviselte minden idők egyik legjobb visszatérő albumát, a Tempo Of The Damnedet, a címadó és a Body Harvest pedig a nálam inkább csak alapjáratosan korrekt Blood In, Blood Outot. És élőben mindegyik gyalult, tényleg egy rossz szavam sem lehet. Amikor pedig a buli végén a koncertet oldalt végigcsápoló, ránézésre általános alsós korú kissrácot is felhívták egy kicsit, sőt, Altus még a gitárját is odaadta neki, az már tényleg csak a hab volt a tortán. Remélem, jövőre is jönnek!

Tisztán emlékszem, hogy az Exodus mániákussága után mennyire statikusnak és unalmasnak tűnt a Hypocrisy a 2005-ös hajós koncerten, de az Obituaryt nem féltettem, és nem is okoztak csalódást. A floridai mocsári mészárosok tavaly év elején már lenyomtak itt egy gyilkos, elementáris bulit, annál talán egy hangyányival kevésbé hoztak most kiugró formát, de mindez még így is bőven perfekt szintet jelentett. Mivel nem volt még olyan régen a legutóbbi magyar koncertjük, ugyanúgy nem szeretném feleslegesen fosni a szót, mint ahogy a Prongnál sem tettem: John Tardyék sem játszottak többet egy óránál, viszont amit elővezettek, abba nem lehetett belekötni, ráadásul szerintem egyértelműen ők szóltak a legteltebben ezen az estén. Emellett láthatóan ugyanúgy élvezték a koncertet, mint a másik két csapat tagjai: nemcsak az eleve joviális Donald Tardy vigyorgott végig nagyokat, hanem a változatlanul koponyafejű Trevor Peres is eleresztett pár mosolyt, sőt, még a frontember is röhögött közben pár nagyot, ami azért valljuk be, nem olyan tipikus látvány tőle.

Az Obi is igyekezett egyfajta keresztmetszetet adni a karrier fontosabb állomásairól, bár ilyen időkeretben ez nyilván lehetetlen: akárcsak az Exodus, ők is első lemezükről játszottak a legtöbbet, a műsor nagyjából felét a Slowly We Rot tételei tették ki, amely mellé most kicsivel több nóta igazolt oda a Cause Of Death lemezről, mint legutóbb. Azt viszont sajnáltam és nem is igazán tudtam mire vélni, hogy legsikeresebb – és szerintem legjobb – lemezüket, a The End Complete-et ezúttal teljes egészében ignorálták. Bár jobban belegondolva nem tartom kizártnak, hogy itt már valami nagyobb megmozdulásra készülnek a jövőre esedékes negyedszázados jubileum ürügyén... Csúcspontokat nehéz lenne kiemelni, ezek a régi durvulatok alapvetően mind hibátlanok, és a World Demise Don't Care-je is tökéletes death metal sláger. Az újabb lemezeket nem pörgették túl, egy dal szólt az Inked In Bloodról, meg a friss Ten Thousand Ways To Die, aztán szevasz – ezek nem annyira izmosak, mint a régiek, de élőben szintén jól belesimultak az egységes riffzuhatagba. Még némi Celtic Frost-megidézés is befért a programba, bár az Obituary esetében a saját dalok esetében is megkerülhetetlen Tom G. Warrior munkássága.

Ami az egyéni teljesítményeket illeti, az Obituary sosem ezekről szólt, mindig is az összképre helyezték a hangsúlyt, de Donaldot megint muszáj kiemelnem, egyszerűen imádom a stílusát, lehengerlő erővel és érzéssel hozta a tempókat a cucc mögött. Ehhez persze van egy remek partnere is Terry Butler személyében, és Kenny Andrews is ismét jól vizsgázott, szépen, érzéssel hozta a szólókat végig. A közönség pedig remekül vette az adást, és a jelenlévők tényleg az utolsó energiamorzsákat is kiadták magukból a banda fellépése során. Jutalomjáték volt tehát ez a buli egy kiválóan sikerült csomag legvégén, ahol csakis a körülményekbe tudok belekötni a heringezés okán – ennek a koncertnek ideális esetben a Petőfi Csarnokban lett volna a helye. De az már ugye nincs, és erről az érintettek közül senki sem tehet: sem a fellépő zenekarok, sem a koncertszervező New Beat, sem a Dürer Kert. Én mindenesetre így is hallatlanul élveztem az egész estét.

Fotó: Máté Éva (Exodus, Obituary), Valentin Szilvia (Prong)