Shock!

A Klasszikushock rovatunkban korábban esett már szó a floridai Obituary debütáló lemezéről, amely a death metal egyik legfőbb alapvetése. Ám ha a Slowly We Rot a masszív beton talpazat, akkor a Cause Of Death a koponyákból felhúzott totemoszlop, amely büszkén magasodik a pusztaság közepén, hirdetve az extrém zene dicsőségét. Ma épp huszonöt éve, hogy az Obituary talán legjobb albuma először csapódott ökölként a metalos közönség képébe, így mi sem mehetünk el szó nélkül e nagyhatású klasszikus mellett.

Az 1989-es Slowly We Rottal az éppen csak felnőttkorba lépő Obituary tagsága egy csapásra a death metal új reménységeivé léptek elő. A sikeres lemezhez tartozó turnéra azonban még várniuk kellett a rajongóknak, több okból is. „A lemez megjelenésekor mindannyian még csak gimisek voltunk", meséli a dobos Donald Tardy. „Ki indul neki gimnazistaként világkörüli turnéra? Akkoriban még kocsim se volt. Egyszerűen túl fiatalok voltunk."

A másik, komolyabb problémát váratlan tagcserék jelentették, és amikor azt írom, hogy váratlan, akkor azt úgy is kell érteni, Daniel Tucker basszusgitáros ugyanis egyik napról a másikra szó szerint felszívódott. A dobos így emlékszik vissza a furcsa esetre: „Nagyon különös volt az egész. Hetekig ott állt nálam Daniel basszusgitárja meg az erősítője, ő meg sehol. Nem hívott, nem jött el a próbákra, de még a cuccáért se ugrott be soha, semmit se tudtunk róla." Helyére az addig kisebb csapatokban zajongó Frank Watkins került. Az Obirtuaryval való megismerkedéséről így mesél: „Néhány haverommal bevágódtunk egy kocsiba, és elutaztunk Tampába, hogy lássuk a Morbid Angelt. Emlékszem, az Obituary nyitott nekik, és ahogy figyeltem őket, az járt az eszemben, hogy anyám, ez a legsúlyosabb zenekar, amit valaha is láttam. Konkrétan leesett az állam. Miközben ott ácsorogtam a közönségben, a bandát hallgatva, egyszer csak ott termett mellettem Tony Choy, aki a Cynicben játszott, és odaszól nekem, hogy tesó, neked ebben a csapatban kéne basszusoznod. Én persze azt hittem, csak ugrat. De tíz perc múlva, amikor az Obituary levonult a deszkákról, azért odasomfordáltam a színpadhoz, ahol John Tardy épp autogramokat osztogatott, és bemutatkoztam neki."

Watkins hamar megtalálta a közös nevezőt Tardyékkal, és a basszerprobléma gyorsan meg is oldódott. Azonban nem ez volt az egyetlen tagcsere, amivel a zenekar kénytelen volt megbirkózni: Allen West gitáros is lelécelt, bár ő legalább szólt előtte a zenésztársainak. „Az történt, hogy a felesége terhes lett", mondja Donald Tardy. „Allen pedig fiatal volt, és megrémült, hogy nem tudja majd eltartani a családját. Ezért inkább kilépett." Azért Watkins kicsit árnyalja a képet: „Emlékszem, Allen és Donald vitatkoztak valamin, mire Al egyszerűen elviharzott. És mindez néhány héttel a mexikói bulink előtt történt. Donald aztán meg is jegyezte nekem, hogy négyesben megyünk majd Mexikóba." A szólógitárosi pozíció megüresedése azonban nem akasztotta meg a csapatot túlzottan, és egészen a második lemez felvételéig nem is néztek új ember után. Tardyék ismét a Morrisoundba vonultak be, hogy az első lemez után megint Scott Burnsszel dolgozzanak együtt. „Scottot választottuk, mivel ott éltünk a Morrisound szomszédságában, és Scott egyébként is kiváló hangmérnök volt", magyarázza a választást Donald Tardy. „Biztosak voltunk benne, hogy vele erős lemezt készíthetünk. Nem érdekelt minket, mi történt az albumaink között, mint ahogy azon sem agyaltunk, hogy vajon még hány anyagot fogunk Scott-tal összehozni. A lényeg számunkra az volt, hogy a Morrisoundban kényelmesen tudunk dolgozni, és közben még kiváló lemezeket is össze tudunk így hozni. Más nem is számított."

A zenekar a tagcserék dacára is érettebb és rutinosabb volt zeneileg, mint a legelső albumuk idején, s ez meglátszott a hozzáállásukon is. Donald: „Húsz évesek lettünk, és én is több teret kaptam a csapatban, hogy zenét írjak. A Slowlyn gyakorlatilag még kerestük a saját utunkat, és próbáltunk összerázódni. De a Cause Of Deathen már teljes egészében a dalszerzésre összpontosítottunk. Izgalmas időszak volt az akkori." Azért a bandatagok nem hazudtolták meg magukat, ha lazulásról vagy hülyéskedésről volt szó a stúdióban. Watkins: „Olyanok voltunk, mint egy csapat kölyök, akik beosontak a stúdióba, hogy suttyomban felvegyenek egy lemezt. Közben Jim Morris, a főnökök meg a többi ott dolgozó fickó olyanok voltak, mint a szüleink, akik bizonyos időközönként váratlanul betoppantak, hogy ellenőrizzék, minden egyben van-e. Nekünk meg persze gyorsan el kellett rejteni a vízipipát, meg a többi cuccot. Végül, miután odébb álltak, fellélegezhettünk: rendben, anya és apa elmentek."

A négyes tehát nem feszült rá túlzottan a Slowly folytatására, de egy gitárossal még mindig kevesebben voltak a kelleténél. A basszusgitárosnak támadt is egy ötlete, kit kérhetnének fel a feladatra. Donald: „Fel akartam hívni Treyt a Morbid Angelből, mivel jó barátok voltunk. Úgy gondoltam, ő tökéletes lenne a posztra, nagyot zúzna a lemezünkön. De a többiek elvetették az ötletemet, mivel olyan valakit szerettek volna, aki nem egy nagy zenekarban játszik." Végül Scott Burns dobta be James Murphy nevét, akit akkoriban leginkább a Death Spiritual Healing lemezéről lehetett ismerni. Murphy: „Épp a Deathtel turnéztattuk a Spiritual Healinget, de a kör vége felé már tudtam, hogy nem maradok a bandában. Ezért összepakoltam, és a buszra várva felhívtam Scott Burnst, akit jól ismertem. Ő árulta el, hogy épp az Obituaryvel stúdiózik, akiknek szükségük lenne egy gitárosra."

A csapatnak tetszett az ötlet, és Murphy a Deathből kikerülve másnapra már az Obituaryben találta magát. Mire a gitáros beesett a Morrisoundba, Tardyék már a lemez felét rögzítették is. Murphynek nem is volt sok ideje, hogy a dalokat betanulja, csupán egyszer végigszaladt az addig elkészült anyagon, és már eregette is gitárhős szólóit. Stílusa elsőre furcsán is hat az Obituary világába illesztve, ami miatt Watkinsnak voltak fenntartásai: „Amikor először meghallgattam a szólóit, és megismertem a stílusát, csak abban reménykedtem, hogy az albumunk nem válik majd valamiféle Marty Friedman-féle gitárhokizássá, aminek a hátterében death metal berreg..." Nos, a Cause Of Death távolról sem lett gitárhősködés, sokkal inkább egy kiérlelt, súlyos és izmos death metal-anyag, ami még a roppant erős debütáló lemez fényében is meglepő érettséget mutat.

A miniintróval nyitó Infected doomos felvezetése igazi horror-hangulatot teremt, hogy aztán egy éles váltással bedörrenjen a lábdob, és kezdetét vegye a vegytiszta death-darálás. Tardyék a kor amerikai death metal-bandáira jellemző módon variálják a tempókat, amiket Trevor Peres marcona riffekkel töm tele. John Tardy vokalizálása olyan, mintha két kézzel húzná ki a száján keresztül a saját beleit, és még élvezné is az egészet. Az Obituary egyébként híres volt arról, hogy dalszövegeket nemhogy a rajongók nem, de még a tagok sem igen láttak soha. John Tardy így magyarázza a szokatlan megoldást: „Egy idő után eljutottam arra a pontra, hogy a dalszöveg jelentése helyett jobban kezdett érdekelni, hogyan hangzik, amit éneklek. Emiatt gyakran menet közben, a stúdióban találom ki, mit is akarok énekelni." Obituarysen kimért tempóban indít a Body Bag, és az idősebbik Tardy valóban úgy acsarkodik, mint akinek mindegy is, milyen szavak hagyják el a száját. Ugyan Murphy kapcsán az Obituaryn belül is akadtak előzetesen aggodalmak, de elég csak meghallgatni, mit játszik a gitáros végig a lemezen, és bárki számára nyilvánvalóvá válhat, hogy sziporkázó szólói mennyi plusz rafináltságot adnak hozzá az Obituary zsigerien egyszerű zenéjéhez. Ennek ellenére a gitáros a szólóin kívül nem járult hozzá többel a lemezhez: „Az történt, hogy a próbákon bedobtam néhány saját riffet is, de nagyon nem passzoltak az Obituary világához. Így végül a témáim, amikre a többiek csak legyintettek, a saját Disincarnate-lemezemen jelentek meg később."

Érdekes lett volna néhány Murphy-témát hallani a Cause Of Death dalaiban, ámbár a lemez így is bővelkedik pazar riffekben. A Chopped In Halfban például csak úgy hemzsegnek egymás hegyén-hátán a mogorvábbnál mogorvább témák, amiket gyilkos váltások húznak össze vagy taszítanak szét. A csapat felpakolt az albumra egy Celtic Frost-feldolgozást is, ami mi más is lehetne, mint a Circle Of The Tyrants. Trevor Peres: „Donald és én még a stúdióban tébláboltunk, amikor csak úgy elkezdtem pengetni a Circle Of The Tyrants kezdőriffjét, ő meg egyszer csak beszállt a szerkóján. Jól ismerte a dalt, mivel néhány másik Celtic Frost-dallal együtt ezt is előkaptuk néha a koncerteken. Scott a tudtunk nélkül megnyomta a felvevő gombot, miközben a dalt játszottuk, és amikor bementünk hozzá az irányító szobába, lejátszotta nekünk a felvételt, ami marha jól szólt. Akkor támadt az ötletünk, hogy ezt fel kéne játszanunk a lemezre is."

Talán a Dying nevezhető az egyik legtipikusabb Obituary-szerzeménynek. Egy pofonegyszerű, de rendkívül hatásos nyakizomrepesztő betonozás adja a darab gerincét, amit először Murphy mániákus szólója vezet át a következő részbe, majd beúszik John Tardy gurgulázó hörgése, és hirtelen kint találjuk magunkat a temetőben egy ásóval a kezünkben. Jóval gyorsabb tétel a Find The Arise, a lemez egyik legenergikusabb darabja. A végére még jutott egy fura, ambientes zörejekből álló hangulatkeltés is, amiért egy Kent Smith nevű, a stúdióban dolgozó fickó felelt, aki egyébként reklámszignálokat is írt. A címadó dal egyike azon Obituary-szerzeményeknek, amelyek megírásából a régi gitáros, Allen West is kivette a részét. Lassú folyású, igazi kriptaszagú darab, Donald Tardy cinjátékára pedig külön érdemes figyelni.

A Memories Remain a címével ellentétben nem a Metallica hasonló című dalának az eredetije. Nagyon nem. Dübörög előre megállíthatatlanul, mint egy többtonnás kamion, ami bármit és bárkit maga alá gyűr, aki az útjába merészel állni. Staccato riffeléssel zárja a lemezt a Turned Inside Out, amely ismét javarészt középtempós szerzemény, ahol azért néha meglódulnak Donald Tardy végtagjai, hogy bevezesse társait a death metal játszóterére egy kis szórakozásra. A lemez híres borítójára is érdemes külön kitérni, mert szokatlan mód ez sem ment zökkenőmentesen. Peres: „A könyvtárban bóklásztam, amikor ráakadtam erre a képre. Egy régi polgárháborús jelenetet ábrázolt, amint az erdőben a halott katonák szellemei járkáltak össze-vissza. Elég ijesztő volt. Mindenáron meg akartuk szerezni a képet, de végül a kiadója nem adta. Úgyhogy megkérdeztem Monte Connertől, hogy akad-e valami festmény, amit senki se akar felhasználni. Ő pedig azonnal át is küldte nekem ezt a képet, amit egy Michael Whelan nevű művész készített." Gondok akkor merültek csak fel, amikor kiderült, hogy a Sepultura is kinézte magának a borítót. Monte Conner, a Roadrunner akkori A&R részlegének elnökhelyettese önt tiszta vizet a pohárba: „Amikor leszerződtettük a Sepulturát, és a Beneath The Remainsen dolgoztak, Max küldte el nekem azt a festményt, amit a saját albumukhoz néztek ki, és ami végül a Cause Of Deathen kötött ki. Ám aztán kaptunk Michaeltől, a festőtől egy könyvet, ami tele volt a saját alkotásaival, és ott láttuk meg azt a koponyás képet, amit megmutattunk a Sepulturának is. Ők végül ezt a másik festményt választották, így az általuk eredetileg kinézett kép került a Cause-ra." A lemezre felkerült festmény egyébként az eredeti alkotásnak csak az egyik fele, a másik részét egy kevésbé ismert csapat, a Demolition Hammer kapta meg, akik az Epidemic Of Violence albumukhoz használták azt.

Rendhagyó módon a Cause Of Death megjelenése után indult útnak a csapat, hogy megturnéztassa az első lemezét. Két társuk az úton a Forced Entry és a Sacred Reich volt, akik először csak a szemöldöküket húzogatták az Obituary muzsikájának hallatán, ám a körút végére a három banda tagjai jó cimborákká váltak. A hazai turnét egy európai követte, amelyet a Morgothtal és a már említett Demolition Hammerrel zavartak le. Murphy és a banda többi része között ekkor kezdett megjelenni az a repedés, ami hamarosan áthidalhatatlan szakadékká szélesedett. Watkins: „Rögtön az európai turné után tettünk még itthon is egy kört a Sepulturával és a Sadusszal. Miután hazatértünk, egy roadrunneres fickóval elhajtottunk a Tardy-házhoz, hogy meglátogassuk őket. Ahogy odaértünk, azt látom, hogy Allen West autója ott parkol a ház előtt. Besétáltam, és ott találtam Allent, amint épp gitározik. Én meglepődtem azon, hogy Allen hirtelen felbukkant, ő meg azon lepődött meg, hogy én egyáltalán meglepődtem. Persze örültem a dolognak. Ám ekkor megérkezett James is a kocsijával. Már csak ez hiányzott, gondoltam. A kiadós fickóval végül inkább kivonultunk a ház elé, és ott vártuk meg, mi lesz ennek a vége." Murphyt persze annyira nem lepte meg, hogy leváltották őt a semmiből felbukkant Allen Westre, mert a banda már a legelején leszögezte, hogy ha West vissza akar térni, akkor vissza is veszik régi társukat. Így, miután ismételten részt vett egy klasszikus lemez megalkotásában, Murphynek megint szednie kellett a sátorfáját.

Az Obituary még képes volt megszülni egy szintén nagyon erős anyagot, aztán az 1992-es The End Complete-et követően fokozatosan elkezdett kifakulni a csapat. Azóta egy hosszabb hiátust követően visszatértek a túlvilágról, és bár ma már felesleges igazán nagy erejű albumot várni tőlük, azért még mindig aktívan szántják a deszkákat. A Cause Of Death viszont máig a teljességgel formát öltött, amerikai típusú death metal egyik legtökéletesebb példája: robosztus, zsigeri, és leleményes. Minden ott van ebben a negyven perces korongban, amitől a szélsőséges zenét olyannyira ellenállhatatlannak találják mindazok, akik fogékonyak erre a bestiális irányzatra. Fokozottan ajánlott hallgatnivaló!