Shock!

Rovatunk aktuális kiadásában ismét ásót ragadunk, és a fémzene múltjának temetőjébe rándulunk ki egyet, annak is a félreeső, ridegebbik felébe. Az ásás során mindenféle rothadó dolgokba botlunk majd, ezért hullamerevséggel küzdő olvasók csak óvatosan lépkedjenek! Fontos még megjegyezni, hogy a vizsgált terület egy huszonöt éve változatlanul mocsaras és barátságtalan vidék, ezért reklamációt erőszakos halál vagy baleset következtében a kommentekben sem fogadunk el. Jó ásást!

Florida. Pálmafák. Tengerpart. Napfény. Bikinis csajok. És death metal. Egyértelmű az összefüggés? Persze, hogy nem. Pedig az Egyesült Államok délkeleti csücskében húzódó földnyúlvány a nyolcvanas években a death metal egyik legfőbb termőterületének számított. Death, Atheist, Cynic, Morbid Angel, Deicide, Nocturnus stb. Zenéjükre, legalábbis a korai időszakukban, a nyers dinamizmus, a lendület és a kimunkáltság volt jellemző. Ebbe a kompániába csatlakozott be 1984-ben a Tardy testvérek (John hörgős és Donald dobos) alapította Executioner.

A fivérek ekkoriban keményen taposták a 15-16. életévüket, és rájuk is ugyanazok a legendák hatottak, mint legtöbb hasonló gondolkodású társaikra. Donald Tardy így emlékezik vissza erre a korai időszakra: „Fiatalon nagy rajongói voltunk az olyan floridai csapatoknak, mint a Savatage vagy a Nasty Savage. Ezek a bandák nem egyszer még lehetőséget is biztosítottak számunkra, hogy a helyi bulijaikon nyithassunk. Aztán persze ott volt még a Metallica is. Mint minden kölyök, mi is odavoltunk értük. Viszont amikor megismertem a Hellhammert, azonnal tudtam, hogy ez igazán kemény, ez a heavy metal. Tudtam, hogy ez a csapat meg fogja változtatni a színteret, és a fémfejek gondolkodását is."

A harmadik őstag Trevor Peres gitáros volt, akit Tardyék gyerekkoruk óta ismertek, s így ösztönösen kezdtek el együtt jammelgetni. A basszusgitáros és a szólógitáros poszton a korai időszakban többen is megfordultak, a legtartósabbnak viszont az Allen West gitárossal és Daniel Tucker basszusgitárossal megszilárdult felállás bizonyult. A csapat '87-ig több demót is összehozott, amiket a büszke szülők finanszíroztak zajongó csemetéik számára.

Kiskorúak lévén a zenekar csak '87 után kezdett el igazán koncertezni, első komolyabb megjelenésük pedig a Raging Death válogatás volt, amelyen két dallal (Like The Dead és Find The Arise) is szerepeltek. A csapat a Morrisoundban rögzítette a két nótát, s ez már a második alkalom volt, hogy Tardyék a később nevessé vált stúdióban dolgozhattak. A válogatást egy akkoriban beindított kiadó, a Godly Records finanszírozta, amire a dobos így emlékszik vissza: „A Godly Records nem akart velünk leszerződni. Nyíltan kijelentették, hogy egyvalamit tudnak csak tenni az érdekünkben, kiadják a két dalunkat a válogatásukon, és majd reméljük, hogy egy kiadó lecsap ránk. Végül pontosan ez történt, a válogatás pedig egy igazi fordulópontot jelentett az életünkben."

A válogatáson azonban már Xecutionerként szerepeltek, létezett ugyanis egy bostoni speed/thrash csapat Executionerként, s a kiadó azt tanácsolta Tardyéknak, változtassák meg a zenekar nevét. Így roppant kreatívan elhagyták az első E betűt a névből. Amikor aztán, hallva a Raging Death válogatást, bejelentkezett náluk a Roadrunner egy szerződéssel, a kiadó első kérése az volt, hogy újfent változtassanak a zenekar nevén, úgyhogy végül ahelyett, hogy kiradírozta volna az X-et is, hogy vészjósló Ecutioner néven folytatta volna, nagyon helyesen teljesen új nevet választottak maguknak. Így született meg végérvényesen az Obituary.

1988 közepén a banda ismét bevonult a Morrisoundba, ahol felrántottak nyolc dalt a készülő bemutatkozó lemezhez. A dalokat Rick Millerrel kezdték el felvenni, ám amikor a hangmérnöknek magánéleti problémák miatt napokra el kellett tűnnie, helyetteseként az a Scott Burns bukkant fel a keverőpultnál, aki ebben az időben kezdett el death metal bandákkal dolgozni. Az elkészült nyolc dallal a csapat aztán büszkén vonult kiadója elé, ám a Roadrunner mindenható A&R-osa, Monte Conner érthető módon kevésnek találta egy nagylemezhez a nyolc dal adta huszonkét percnyi játékidőt, ezért visszazavarta a bandát a stúdióba még négy dalért. Így született meg '89-ben a Bloodsoaked, a Suffocation, az Intoxicated és a Deadly Intentions is. Az év közepén aztán végre napvilágot látott az Obituary bivalyerős debütje, amely a költői Slowly We Rot címet kapta.

A nyúlfarknyi intróval egybeépített Internal Bleeding kedélyes középtempóban indítja a lemezt, amely roppant jól áll a csapatnak. Nem csoda, hogy a későbbiekben is a lassabb, kimértebb tempók váltak egyik fő védjegyükké. Mind a riffek hangulatában, mind pedig a szólókban azonnal felfedezhető a Celtic Frost és a Hellhammer hatása, de Tardyék olyan elánnal és legfőképp kreativitással kavarják ezeket a jellegzetes témákat, hogy végül ez a hozzáállás és dalszerzési mód vált a death metal egyik legfőbb ismertetőjegyévé.

Szinte csak egy villanás az alig kétperces Godly Beings, amelyet remek tempóváltások tesznek emlékezetessé. A zenekar nagyon együtt lélegzik, mi sem bizonyítja ezt jobban a Till Death feszes pusztításánál. John Tardy vokalizálása a legelső death metalos hörgések egyike, embertelen gurgulázása talán leginkább Chuck Schuldiner korai stílusára emlékeztet. A címadó egy igazi reszelős darab, amely leginkább a skandináv bandákra volt jellemző, és bizony az Obituarynek is piszok jól áll. Allen West szólói egyszerre dohosak és frissek, abból a fajtából, amit az ember akaratlanul is elkezd egyedi kivitelezésű léggitárján lepengetni. Donald Tardy ugyan nem a legtechnikásabb dobos, akit a hátán hordott a föld, de az extrém irányzatban mindenképp az egyik legjobb: játéka roppant feszes és letisztult, teljes alázattal szolgálja ki az adott dalt, a különféle sebességfokozatok között pedig olyan zökkenőmentesen vált, mint egy profi autóversenyző. Mindehhez figyeljük csak meg, miket játszik az Immortal Visionsben.
Igazi old school vágtatást kínál a Gates To Hell, persze az csapatra jellemző belassulások és témázgatások innen sem hiányozhatnak. Volt róla szó, hogy első kiadójuk, a Roadrunner kevesellte a lemez első változatának hosszát. Nos, nem is csoda, az Obituary kezdetben szeretett igen röviden fogalmazni, de ez nem azt jelentette, hogy az ötös fogat ötlethiányban szenvedett volna. A Words Of Evil két percében ugyanis annyi minden történik, amelyet hallva valószínűleg még a korai Napalm Death és Carcass legénysége is elégedetten csettintett egyet.

A következő dalcsokorban aztán érkezik az a négy téma, amelyet a banda második nekifutásra rántott össze az albumhoz. Igazi death metal manna a Suffocation, parádés szólóval megtűzdelve; fenyegető bestiaként ólálkodik préda után kutatva az Intoxicated, gyilkos kiállással büntetve; headbang-mennyországot nyújt a Deadly Intentions, gonosz riffekkel megrakva; és a Bloodsoaked képében ott van még egy vérbeli death aprítás is, a jelszó pedig ezúttal is a változatosság. Legvégül a Stinkupuss marcona betonozását zúzhatjuk végig, s ezzel véget is ér ez a 35 percnyi tömény death-orgia. A lemez borítója méltatlan a zenei anyag magas színvonalához, a hangzás viszont a jó öreg Scott Burns fémjelezte zajos, nyers, kissé halk munka, amellyel oly sok klasszikus korongon találkozhattunk már.

A zenekar szokatlan módon nem turnéztatta meg a közös gyermeket, s hamarosan el is kezdtek szállingózni a tagok a szélrózsa minden irányába: Daniel Tucker egyszerűen felszívódott, Allen West pedig másodjára is apa lett, ezúttal egy fiúgyermekkel. Tardyékat azonban mindez nem állította meg éppen csak beinduló zenészi karrierjükben, főleg, hogy az album óriási underground sikert aratott, és miután bevették James Murphy gitárost, illetve Frank Watkins basszerost a bandába, nekiugrottak a folytatásnak, amely végül Cause Of Death címmel jelent meg 1990-ben, és még nagyobb példányszámokban fogyott. A zenekar azóta már nyolc nagylemezt tett le a death metal emberbőrrel bevont asztalára, időközben jegelték magukat hat évre, s immáron ötödik éve várunk arra, hogy végre valami új anyaggal rukkoljanak elő. A várakozást enyhítendő, addig is érdemes leporolni a csapat első három lemezét, amelyek egytől egyig a death metal klasszikusai.