Shock!

Másodszor jutott el Magyarországra Tommy Victor kultikus underground triója, a Prong. A '90-es évek első felében megkerülhetetlennek számító, az egész színtérre óriási hatást gyakorló csapat némileg a háttérbe húzódva alkot ma már, de az utolsó három album meggyőző voltát a színpadra is maradéktalanul átörökítették. Az eredmény 2016 garantáltan egyik legjobb magyarországi koncertje lett.

A svéd ipari metalos man.machine.industryról lemaradtam, de állítólag nem voltak rosszak. A belga Steak Number Eight kapcsán előzetesen elég komoly hype-olásba botlottam itt-ott, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy különösebben meggyőzőnek találtam őket. De azt mondjuk azért illik hozzátenni, hogy ez a súlyos, elborult posztmetalos vonal eleve nem az én asztalom, még akkor sem, ha egyébként a bandának tagadhatatlanul akadtak húzós, mocsarasan súlyos riffjei és hatásos atmoszférikus, elszállós-hipnotikus utaztatásai is. A bajuszos-bermudás Brent Vannestét ugyanakkor nem nevezném különösebben nagy frontembernek, így nem is segített túl sokat az elsőre kifejezetten nehéz, fajsúlyos dalok befogadásában, mint ahogy a többiek sem adták el különösebben a zenét. Ciki vagy sem, egy idő után bele is untunk a dologba, és a koncert második felét már csak az udvarról hallgattuk. De azért elöl határozottan állt egy réteg, akik kajálták őket, szóval lehet, hogy ebben az esetben bennem volt a hiba, és nem a zenekarban. De mint mondtam, ez az irány eleve távol áll tőlem.

A Prong a belgákhoz képest elképesztően markáns kontrasztot hozott – igazság szerint gondoltam, hogy jók lesznek, de hogy ennyire, azt bizony nem. Tommy Victor és mindenkori társai eddig egyszer, 2009-ben jártak Magyarországon, de azt a bulit kihagytam: ha jól emlékszem, volt körülötte pár másik koncert is, ráadásul a Prong akkoriban épp nem élt túl jó éveket, így a Scorpio Rising és Power Of The Damager lemezek okozta csalódás miatt ők estek a dömping áldozatául. A mostani fellépés fényében alighanem hülye voltam, hogy így döntöttem, Tommy, Jason Christopher és Art Cruz ugyanis valami egészen döbbenetesen feszesre húzott, hibátlan koncerttel gyalulta le a nézők arcát, és voltaképpen azt is el tudom képzelni, hogy még azt is élveztem volna, ha csak a két gyengébb lemezről játszanak. Ennek alapján kizártnak tartom, hogy az akkori felállással gondjaim lettek volna élőben...

Érdemes elidőzni egy kicsit a banda – és főleg Tommy – élő megszólalásánál. Rendszerint mindenki imád megfejteni, okoskodni (én is, különben eleve nem üzemeltetnénk a Shock!-ot, nyilván...), és számomra ez az alacsony, derűs New York-i csávó az egyik tökéletes példa, akit általában fel szoktam hozni, ha valaki sportteljesítményként tekint a gitározásra, és ilyen meg olyan skálák elhelyezése, illetve a technikai varázslás alapján dönti el, ki jó és ki nem jó zenész. Nos, Tommy Victor sosem tartozott a Malmsteen-iskolába, de az én mércém szerint mégis egészen elképesztően jó gitáros: ahogy megpengeti a hangszert, ahogy csak úgy találomra elnyom rajta pár hangot, és mindenekelőtt ahogy elővezeti azokat a bizonyos riffeket, azt egyszerűen nem lehet tanítani, de megkockáztatom, hogy tanulni sem nagyon. Ez a hangzás kizárólag az övé a világon, ami lemezen is nyilvánvaló, élőben azonban még sokkal inkább egyértelművé válik, mivel járult hozzá Dimebag és Page Hamilton mellett Tommy is felbecsülhetetlen mértékben ahhoz, hogy más zenekaroknak legyen honnan riffeket válogatniuk a '90-es években. Eleve egy gitárral is úgy szólt, ahogy mások kettővel sem, és ahogy elővezette ezeket a védjegyszerű, thrasht, hardcore-t, ködösen new wave-es, indusztriális disszonáns futamokat egybeolvasztó témákat, tényleg úgy éreztem, hogy örökké képes lennék hallgatni, ahogyan játszik. Teljesen kompakt a figura. És akkor arról még nem is beszéltünk, mennyire jó dalokat ír...

Mivel a Prong gyakorlatilag Tommyval egyenlő, voltaképpen másodlagos, kik állnak mellette a deszkákon, de ez a mostani ezzel együtt is nagyon jó felállás. A felnyírt koponyájú Jason végig második frontemberként hergelte a közönséget, basszusjátékával pedig maradéktalanul idomult a főnökhöz – mivel nem láttam még őket korábban élőben, nem tudtam nem észrevenni, mennyire okosan hangszerelték át a lemezeken sűrűbb szövésű nótákat a trió felállású koncertekre, és az összkép tekintetében a basszernek is óriási szerepe volt mind a vokálozás, mind a kis nüanszok terén, sokszor a lemezeken gitárokkal megszólaltatott dolgokat is a ritmusszekció tette hozzá a számokhoz. Art Cruz pedig klasszikus született dobos, az a fajta arc, akin látod, hogy teljesen kattant, és csakis akkor érzi jól magát teljesen a bőrében, ha éppen dobolhat (imádnivaló volt, amikor például az egyik '94-es dal alatt végig azzal szórakozott, hogy az egyik dobverőt folyamatosan oda-vissza dobálták egymásnak a technikusával). Ezek hárman pedig valami olyan óramű pontossággal gyaluló, precíz gépezetet alkotnak, ami egyszerűen legyőzhetetlen élőben. Főleg, hogy baromi jól is szóltak...

A Prong a maga tíz – a Songs From The Black Hole-t is számítva tizenegy – stúdióalbumával abba a kategóriába tartozik, ahol a „vajon mit játszanak majd?" kérdés mellett már a „vajon mi marad ki?" is adekvát egy koncert előtt. A programba ennek megfelelően természetesen számos klasszikus nem fért be, adott esetben olyanok sem, amikről x évvel ezelőtt az ember még azt gondolta volna, hogy örökre kihagyhatatlanok lesznek – a legnyilvánvalóbb példa erre szerintem talán a Prove You Wrong, de esküszöm, hogy semmiféle hiányérzetem nem támadt, mert egyrészt remekül összeállított műsort hajítottak a képünkbe, másrészt a mániákus előadásmód mindent feledtetett az emberrel. Aránylag korrekt arányban szerepeltek a programban a legfrissebb éra darabjai: három dal került elő a friss X – No Absolutesról (Ultimate Authority, Sense Of Ease, Cut And Dry), egy a Ruining Livesról (Turnover) és kettő a Carved Into Stone-ról (Eternal Heat, illetve a ráadásban elővezetett Revenge... Best Served Cold – a címadó sajnos nem, pedig máshol azt is nyomták), de megidézték 1990 halhatatlan szellemiségét is a Lost And Founddal, a Beg To Differrel meg a szintén ráadásos For Dear Life-fal. A Prove You Wrongról az Unconditional szólt, és előkerült a Rude Awakening címadója is, amely eleve az egyik örök favoritom a bandától, és a lemezverziónál kicsit gyorsabb élő változat is megalázóan jól működött. Főleg, hogy a közönség itt körülbelül túl is énekelte Tommyt, akinek láthatóan igencsak bejött a forró fogadtatás.

A nézőteret láthatóan fanatikusok töltötték meg, így a megjelentek mindenre egyformán jól reagáltak, legyen szó régi vagy új témáról. A leghatalmasabb ovációt azonban természetesen a kiváló érzékkel a rendes játékidő végére pakolt Cleansing-blokk jelentette, amikor egymás után vezették elő a '90-es évek egyik ikonikus albumának négy talán leghatalmasabb dalát. Broken Peace (benne számomra minden idők egyik legjobb riffjével), Another Worldly Device, Whose Fist Is Anyway? és kegyelemdöfésként Snap Your Fingers, Snap Your Neck – mit is mondhatnék? Ez így, egyben egyszerűen überelhetetlennek tűnt, és mire a Snapig eljutottak, jóformán levegőt is alig kaptam, olyan irgalmatlan energia áradt lefelé a színpadról. A ráadás ezek után már tényleg csak bónusz volt a két említett dallal, illetve a záró Power Of The Damagerrel, amely utóbbi a szóban forgó lemez számomra két igazán jó számának egyike, így természetesen nem volt vele gondom, bár azt mondjuk nem értem, miért ez a fix finálé mostanában. A Revenge... viszont így is simán az egész este egyik leghatalmasabb slágere volt, még a régiek mellett is.

Olyan csúcskategóriás koncert volt ez, amelynek végén aligha távozott bárki is elégedetlenül. Tény, hogy lehettünk volna többen is (bő harmadház gyűlt össze a nagyteremben), de a Prong örök kultuszbanda, szóval ezen igazság szerint nem lepődtem meg, és a 041-ben már lehet, hogy pont kellemetlenül sűrűn álltunk volna ennyien. Ez a buli ettől függetlenül is tökéletesnek bizonyult, így aki kihagyta, tényleg bánhatja!

Fotó: Máté Éva