Shock!

Ha te is a '90-es évek közepén voltál világot megváltani igyekvő tinédzser, akkor ismered a Prongot. Akkoriban elég nehéz volt olyan rockkocsmába betévedni, ahol előbb-utóbb ne csendültek volna fel a Snap Your Fingers, Snap Your Neck vagy mondjuk a Whose Fist Is This Anyway? jól ismert taktusai. De érthető volt a dolog, hiszen a '94-es Cleansing lemezzel a Prong valami olyat tett le az asztalra, ami tökéletesen reprezentálta az egész évtized keményzenei trendjeit. Súlyos volt, rideg, valahol félúton az ipari zene és a thrash/hardcore között, és nagyon lehetett szeretni. De voltaképpen a Beg To Differtől a Rude Awakeningig terjedő bő hat évben egyenletesen magas színvonalon nyomta Tommy Victor és bandája azt a zenét, ami a hiányzó kapcsot jelentette a Helmet és a Ministry között. Oly sok más csapathoz hasonlóan aztán esetükben is bebizonyosodott, hogy a banda annyira kötődik a '90-es évekhez, hogy nem is élhette túl azt.

Legalábbis ezt gondoltuk egy ideig, és a kambekket követő két album alapján én bizony azt mondtam volna nekik, hogy nem is kellett volna bolygatni a dolgokat. A Scorpio Rising ugyanis egyszerűen hallgathatatlanul szar lett, az öt évvel ezelőtti Power Of The Damager pedig csak egy paraszthajszállal volt barátibb, de még az is fényévekre volt a klasszikus korszak patinás korongjaitól. Így aztán már nem is nagyon vártam semmit tőlük, hacsak azt nem, hogy hétmérföldes csizmával tapossák sárba a szebb napokat megélt nevet. Erre mit csinált a jó Tommy? Lemezt adott ki a Ministryvel, istenhozzádot mondott legutóbbi zenésztársainak, és leigazolta a mostanában mindenhol zenélő, kinézetre pedig egyre inkább egy életre kelt, rettentően gonosz kerti törpére hajazó Tony Campost (Ministry, Soulfly, ex-Static-X) és a 3 Inches Of Blood dobosát, Alexei Rodriguezt. Velük vette fel és adta ki a nyolcadik Prong stúdiólemezt, ami hatalmas meglepetésre akkora ütést mér az arcunkra, hogy nyüszítve bújunk előle a sarokba, és azt is letagadjuk, hogy valaha olyat mondtunk Prong albumra, hogy rossz.

Már fél perc elég ahhoz, hogy mindenki képbe helyezze magát: Tommy talán még sosem volt ennyire dühös, mint most, a nyitó Eternal Heat konkrétan akkora thrash reszelést visz végbe, aminek hallatán Kiss Gábor kollégám, kis csapatunk thrash felelőse vigyorgó képpel ugrana a plafonig örömében. Én is így teszek, és mikor visszaérek a padlóra, a Keep On Living In Pain vár, ami már egy prongosabb tétel, Mr. Victor összetéveszthetetlen riffjeivel és acsarkodó énekstílusával. Aztán a refrénben még dallam-kezdeményekkel is megpróbálkozik, ezt azért a helyében nem nagyon erőltetném! Ez egyébként a lemez egyetlen hiányossága, Tommy hangja már az aranykorban sem volt valami kolosszális, és az évek alatt hallhatóan jól meg is kopott, bár még így is sokkal jobb annál, mint amit az utolsó két korongon produkált.

Az Ammunition is egy szigorú tétel, de kellően fogós is, és itt mondtam ki végérvényesen: ez a dobos gyerek nagyon tud! A Prongban mindig is jó zenészek játszottak (gondoljunk csak Ted Parsonsra, pláne szegény Paul Ravenre), de a jelenlegi társaknak sincs miért szégyenkezniük, és ez a vérfrissítés bizony a lehető legjobbkor jött Tommy barátunknak. Ahogy az is, hogy sikerült egy olyan slágert összegründolnia, mint a Revenge... Best Served Cold, mert ez bizony még a Cleansingre is röhögve felfért volna, a refrén túlzás nélkül akár fütyülhető is, de hasonlóan erős lett a State Of Rebellion is, ami megint a '90-es évek közepébe repít vissza minket, a Ministry rémes árnya vetül a falakra. Később a Put Myself To Sleep akkora Killing Joke ízeket hordoz, mint a ház, bekeményítve persze, de akkor is egyértelműen, ez is slágernek való lenne, az egyetlen problémát Tommy barátunk hangbeli korlátai jelentik (illetve az, hogy ezeket nem mindig hajlandó tudomásul venni).

A hetes List Of Grievances a korong legdühösebb dala, egy megveszekedett thrash szörnyeteg, olyan idegbeteg szólóval, ami miatt tán még Kerry King is elismerően simogatná meg Victor buksiját. A címadó aztán ezzel kontrasztban komótos középtempóban őrlő sludge-közeli darab, olyan középrésszel, hogy ihaj! Úgy látszik, a trió tényleg baromira törekedett a változatosságra, állítólag vagy huszonöt számot vettek fel, és azok közül lett kiválogatva a végül lemezre kerülő tizenegy - ez hallatszik is, itt tényleg nincs nagyon töltelék. Ellenben akad még egy igencsak szigorú Subtract, egy remek harmóniákkal ellátott Path Of Least Resistance, és zárásnak egy kicsit iparibb jellegű Reinvestigate.

Amit még mindenképp ki kell emelni, az a hangzás. A már százszor bizonyított Steve Evetts (Every Time I Die, The Dillinger Escape Plan, God Forbid, Sepultura) százegyedszer is bizonyít: Victor gitárja a fejünket tépi lefelé, de minden egyes hangszer által keltett minden egyes hang pontosan a helyén van, és ez egy olyan banda esetében, mint a Prong, létfontosságú. A Carved Into Stone egy meglepően jól sikerült alkotás egy olyan csapattól, akiktől szinte már senki nem várt nagy dolgokat. Nyugodt szívvel odahelyezhető mondjuk a Rude Awakening mellé, és remélem, hogy egy bizonyos Mr. Al Jourgensen is figyelmesen hallgatta végig, merthogy a zenésztársai által összerántott korong bizony megeszi az új Ministryt reggelire.