Shock!

Teljesen egyértelmű, hogy ugyan felállásváltozások az utóbbi években is akadtak a Prongban, a csapat jó köröket fut az elmúlt időszakban. Nem akarok megint belemenni, micsoda csalódást okozott számomra az újjáalakulás utáni első két anyaggal Tommy Victor és mindenkori kiszolgálószemélyzete, meg abba sem, mennyire érthetetlen mindez a későbbiek fényében, mert ma már nincs semmi jelentősége: az új album megint nagyon komolyan gyalul, és külön öröm, hogy április elején végre ismét Magyarországon köszönthetjük a bandát. Ez a koncert számomra is tűzkeresztség lesz, ugyanis hiába hallgatom őket elképesztően régen, élőben még nem volt hozzájuk szerencsém, első és egyetlen eddigi budapesti bulijukon pár évvel ezelőtt valamiért nem tudtam ott lenni.

Míg a legutóbbi Ruining Lives némiképpen a banda dallamosabb oldalát mutatta, és a tavalyi Songs From The Black Hole feldolgozásalbumon Tommy elsősorban szintén avantgarde-abb kedvencei előtt emelt kalapot, a X – No Absolutes kifejezetten feszesre húzott, arcbamászó album lett. Itt aztán tényleg nincs semmiféle túlgondolás vagy matek, a trió már az Ultimate Authority nyitással is nagyot rúg a hallgatón, de az első igazán nagy bomba a második Sense Of Ease a maga thrashes riffelésével, vérforraló tempóival, amely mindenképpen felidézi a zenekar ha nem is korai-, de középkorszakát, és a durvaság mellett a fogós dallamok sem hiányoznak belőle. Valahogy így kell ezt ennyi idő után...

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a lemezt, alighanem a „direkt" lenne az: Tommy rövid, de roppant célratörő dalokat írt, amelyek gyorsan beülnek a fülbe, és annak ellenére, hogy az album tizenkét száma mindössze 40 percre rúg, még a változatosságra is odafigyelt. Ismét akadnak durva, megvadult bikaként öklelő témák azokkal az összekeverhetetlen, köpcös riffeléssel, de ezek mellől a melodikusabb, fülbemászóbb, érzékenyebb szerzemények sem hiányoznak, és tényleg még a súlyos darabokból sem spórolták ki az egyből agyba rögzülő groove-okat, kórusokat. E dalcentrikus megközelítésnek köszönhetően a No Absolutes tényleg hallgattatja magát, és őszintén mondom, baromi szívesen hallanám élőben a régi klasszikusok mellett az olyan friss témákat, mint az egyik legfogósabb, de közben kellően riffgazdag Without Words, a banda thrashesebb és modernebb éveinek ízeit összeeresztő Cut And Dry és In Spite Of Hindrances, netán a mélyre hangolt, zúzda riffekkel operáló, szokásosan disztopikus hangulatú Belief System.

Mint említettem, jól sikerültek azok a jellegzetesen fátyolos melódiákkal ellátott, finomabb számok is, mint például a billentyűpittyegtetéses (!) Do Nothing vagy a legmelodikusabb – és egyben egyik legmeggyőzőbb – Ice Runs Through My Veins is, a címadó számra pedig már az első hallgatás után is úgy tekint vissza az ember, mint amelyből akár maradandó favorit is lehet Tommyék repertoárjában. Itt a tipikus ritmus- és groove-orientált megközelítés mellett beteg gitárzajok és zaklatottan megszólaló bontások ágyaznak meg a főnök dallamainak, amelyeket szokás szerint a '80-as évek new wave- és indusztriális pionírjai ihlettek. Esszenciális Prong, de tényleg. Jó, Tommy persze ma sem egy nagy énekes, de azért így is lehet szeretni ezt a fahangot, és megint ki is hozták belőle a legtöbbet.

Nem mondom, hogy a Carved Into Stone-nál jobban sikerült ez a lemez, de a Ruining Livesra szerintem még talán rá is tromfoltak vele, bár ez majd nyilván hosszabb távon derül ki egyértelműen. A lényeg mindenképpen annyi, hogy Tommy nyerő szériában van, és a jelek szerint nem igazán tud hibázni mostanában, így tényleg nem is szaporítom tovább a szót, április 2-án mindenkinek a Dürerben a helye, aki csak valaha is hallgatta ezt a zenekart!