Shock!

Nem alakultak túl rózsásan az amerikai Exodus dolgai az elmúlt évtizedben. Az 1992-es Force of Habit után hosszabb pihenő következett, majd visszatértek Paul Baloff eredeti énekessel. Paul tragikus halála azonban megint visszavetette a fiúkat egy időre, de most februárban végre megjelenik az új album, a korábban már négy korongon is bizonyított Steve "Zetro" Souzá-val.

Az ilyen visszatérő lemezeknél mindig bennem van a félsz: nem csak a régi nimbusz lerombolása lesz-e a nagy újjáalakulás eredménye?! Hála istennek itt erről szó sincs, már a nyitó Scar Spangled Banner minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy ez egy erőtől duzzadó, remek formában játszó zenekar, nem mellékesen állat nótákkal. A Bonded turnéról és a hozzá kapcsolódó maxiról ismerős Scar kíméletlenül indít, nagyon hasít a kissé megtekert riff, jobb kezdést nem nagyon lehetett volna választani. Miként az egész lemezre, erre a dalra is nagyon jellemző, hogy sikerült a klasszikus Exodus hangzást mai formába önteni és mindezt úgy, hogy a jellegzetességek abszolút nem vesztek el.
Kisebb újítások - mint eddig minden lemezükön - azért most is vannak. A második War Is My Shepherdben például Zetro minden eddiginél brutálisabban adja elő magát, néha már szinte hörög. Nagyon brutál, de nagyon tetszik! Az egyik kedvencem a lemezről.

Az első két gyors darab után kicsit vissza is vesznek a fiúk, jön a középtempós, döngölős Blacklist. Szintén nagyon jó darab és benne vannak azok a jó értelemben vett csorda vokálok, amit mindig is szerettem a thrash zenekaroknál. Ez a másik kedvencem a korongról, iszonyat kíméletlen, szinte legyalulja az embert. Innentől kezdve maradunk is a középtempónál, de az izgalmaknak közel sincs vége. A negyedik Shroud of Urine-ben például olyan dallamos (!!!!) szólókat ereszt meg az H-Team, hogy csak úgy lestem, Zetro pedig valami iszonyú hisztérikus, beteg hangon hozza a refrént! Állat. Ezek után jön a Forward March belassulása valamint a Sealed with a Fist, ami megint csak 100% Old School Thrash! Mellesleg Tom Hunting olyat dobol benne, hogy az tanítanivaló. A Throwing Down zakatolása után visszatérünk a szélvész tempókhoz az Impalerrel, ami egy hagyományosabb darab, megint csak eszelős énektémákkal, végezetül pedig a címadó zúzza le az agyunkat, kétséget sem hagyva, hogy ez nem csak egy visszatérés, hanem egy újabb mestermű, tele jobbnál jobb nótákkal.

Külön öröm volt számomra, hogy remek a hangzás. Gary Holt és Rick Hunolt gitárjai nagyon szépen szólnak, a dob is rendben van és Jack Gibson basszusgitárját is lehet hallani (ez a hangszer ugyanis sok lemeznél túlzottan hátul szól mostanában). Az egyéni teljesítmények is nagyon ott vannak, Zetrót tekintve pedig tényleg ez az egyik legjobb Exodus lemez. Nagyon erőteljesen és változatosan nyomja az öreg.

Egy szó mint száz, ez egy tízpontos lemez, csak így tovább! Ha a Death Angel is hasonló színvonalat produkál majd a stúdióban, már jó volt az évem!