Shock!

Bár az Exodus sosem ért el még csak megközelítőleg sem akkora ismertséget és népszerűséget, mint a Big Four tagjai, rocktörténeti jelentőségük megkérdőjelezhetetlen. Egyrészről 1980-as megalakulásukkal egyike voltak a legelső thrash csapatoknak, másrészről pedig a mai napig sokan ragaszkodnak azon meggyőződésükhöz is, amely szerint minden idők legjobb thrash metal lemeze is az ő nevükhöz fűződik. Hogy valóban az 1985-ös Bonded By Blood jelenti-e a nonpluszultrát a műfajban, azt persze lehetetlenség objektíven eldönteni, de az biztos, hogy az Exodus páratlanul energikus koncertjei és muzsikája még a Metallica tagjaira is óriási hatást gyakoroltak. Az a tény, hogy a Leon Urisnak Izrael megalapításáról szóló 1958-as könyve (kiváló olvasmány, mindenkinek csak ajánlani tudom) után elkeresztelt csapat első lemeze csak 1985-ben láthatott napvilágot, messze nem jelenti azt, hogy ne játszottak volna meghatározó szerepet a thrash műfaj megszületésében. Harmadik lemezük pedig éppen huszonöt évvel ezelőtt jelent meg.

Bár a debütáló Bonded By Blood anyag mind a szakma, mind pedig a közönség köreiben óriási lelkesedést váltott ki, az Exodus-szövetség a lemez megjelenése után mégis felbomlott. Ráadásul a legérzékenyebb ponton történt a változás, hiszen a Venommal és a Slayerrel lefutott, Combat Tour fedőnéven jegyzett turnét követően a hangszeres szekció kipenderítette az énekes Paul Baloffot. Bár a hivatalos verzió szerint személyes és zenei nézeteltérések vezettek a szakításhoz, a pletykák szerint a frontember féktelen alkoholfogyasztása volt az ok, ami miatt megváltak tőle.

Ahogy az a Bay Areában már csak lenni szokott, az új énekes sem volt ismeretlen figura: Steve „Zetro" Souza ugyanis egy Legacy nevű csapat frontját hagyta ott az Exodus kedvéért, amely nem más volt, mint Eric Peterson, Greg Christian, Louie Clemente és Alex Skolnick bandája, vagyis a Testament elődje. Zetrót nem fogadta kitörő örömmel az Exodus tábor, így bár a kettes, már vele készült 1987-es Pleasures Of The Flesh kifejezetten izmosra sikeredett (elég csak olyan nótákat említenünk róla, mint a Brain Dead, a Parasite vagy a Chemi-Kill), a rajongók körében mégsem övezte egyöntetű lelkesedés. Mindenki Paul Baloffot akarta, így hiába teljesített mind a zenekar, mind pedig új frontemberük kiválóan, a végeredmény sokak szemében kevésnek bizonyult. Zetro: „Őszintén szólva elég komoly örökséget kellett a nyakamba vennem. Néhány évig a rajongók nem is fogadtak el. Paul annyira karizmatikus egyéniség volt, hogy marha nehéz dolgom volt, ráadásul egyben ő volt a megtestesült metalhead is. A rajongók épp ezért a harmadik lemez turnéjának kezdetéig nem is fogadtak el, akkor viszont valamiért egy csapásra az ő szemükben is én lettem az Exodus énekese."

Ebben nyilván annak is komoly szerepe volt, hogy a harmadik nagylemezt, az 1989 januárjában kiadott Fabulous Disastert már a rajongótábor is tárt karokkal fogadta. Bár a dalszerzési metódus és a banda irányvonala nem változott, a végeredmény mégis egész más lett a Pleasures Of The Fleshhez képest. „Azt hiszem, ez az eddigi legkeményebb albumunk", mondta ekkoriban a csapat főnöke, Gary Holt gitáros. „A külső visszajelzések nagyok jók. Pár embernek megmutattuk, és mind azt mondták, hogy ez az eddigi legjobb lemezünk. Direktebb lett, mint az elődje, minden felesleges cicomát mellőztünk, így inkább a Bonded By Blood vonalához illeszkedik. Azt is mondhatnám, hogy visszatértünk a gyökereinkhez. A Pleasures Of The Flesh messze progresszívebb volt, mint a Bonded, hiszen majdnem két évünk volt a számok kidolgozására. Viszont az akkori kiadónk rengeteg bosszúságot okozott, és emiatt egy csomó időbe telt, mire végre el tudtunk készülni a dalokkal. Az eredmény egy igen progresszív anyag lett, ellentétben az elsővel, amely felért egy alapos gyomorszájon vágással."

Bár ekkoriban leginkább néhány komolyan partizó féktelen metal arcnak tűntek, az Exodus mögött komolyan kitalált koncepció húzódott meg, illetve igen konkrét célokat is kitűztek maguk elé. Ez a tudatosság a dalszerzésben is megmutatkozott. Nem véletlen, hogy a csapat és annak tengelyét alkotó gitárpáros, az H-Team vagyis Gary Holt és Rick Hunolt oly markáns hangzásvilágot alakított ki már a kezdetekkor. Rick Hunolt: „A módszerünk viszonylag egyszerű: Először a riffeket rakjuk össze, ami elég sokáig is eltarthat, és ezekből alakulnak ki végül a dalok." Holt: „Amikor Kirk Hammett még a bandában volt, leginkább ő szerezte a dalokat. Mikor aztán kiszállt, Tom Huntinggal két hét alatt megírtuk a Strike Of The Beastet és a No Love-ot. Mivel elment a fő dalszerzőnk, muszáj volt valakinek átvenni a stafétát, úgyhogy elkezdtem jobban koncentrálni a játékstílusomra."

Sosem titkolták azt sem, hogy nem elégszenek meg azzal, hogy a környékbeli klubokban maroknyi fanatikusnak játszanak. Holtnak már a Pleasures of the Flesh megjelenése előtt komoly céljai voltak a bandával: „Az igazság az, hogy azért vagyok ebben a bizniszben, mert sikeres szeretnék lenni. Nem akarom, hogy az Exodus kultikus metal banda legyen, és életem végéig klubokban kelljen játszanom. Nagy helyeken akarok zenélni, és minél nagyobb rajongótábort akarok kiépíteni. Ne értsetek félre, ez persze nem azt jelenti, hogy totálisan átmegyünk kommerszbe. Úgy értem, a kettes lemezen lesz két dal, amik rádió-orientáltak, de a többi hét ugyanúgy le fogja szakítani az arcotokat." Mindez természetesen a Pleasures megjelenése után sem változott: a kettes lemez körüli hullámvölgyből kimászva igazán hatékony kiadót akartak szerezni maguknak, hogy végre elfoglalhassák méltó helyüket az olyan, ekkorra már komoly, százezres példányszámokat produkáló csapatok mellett, mint a Metallica vagy az Anthrax.

A Fabulous Disaster lemezen minden adott is volt, ami ezek eléréséhez szükséges lehetett: markáns riffelés, jó dalok és fogós témák, mindemellett pedig kellő agresszió is. A komoly kiadó mellé is pipa került, és még az sem okozott gondot, hogy a bandának ezúttal kevesebb ideje akadt felkészülni a lemezre, mint korábban, és a stúdióban is gyorsabban pörögtek a dolgok. „Hat hét alatt megvoltunk a felvételekkel", mondta egy ekkori interjúban Gary. „Amerikában a Combat, míg Európában a Music for Nations adta ki a lemezt. Bár a Capitol mindent megtett, hogy megszerezzen minket a Combattől, egyelőre még kötött minket a szerződésünk. A Combat amúgy sokat tett értünk az előző lemez megjelenésekor is, és egy kis céghez viszonyítva elég jó példányszámot is sikerült elérnünk azzal a lemezzel. Azon azonban érdemes elgondolkodni, hogy vajon egy nagy kiadó mire lett volna képes a lemezanyaggal. Remélem, hogy a lemez révén mi is részesülünk kissé abból az óriási népszerűségből, amit a Metallica az …And Justice For All-lal elért. Egész Amerikában óriási siker a lemez, és ez előttünk is megnyithat bizonyos kapukat. Egy nagy céggel a hátunk mögött nagyobb esélyünk lenne egy igazán komoly turnéra is bekerülni. Az Anthrax Ozzyval játszott, a Slayer meg a Judas Priesttel, én viszont legszívesebben az AC/DC előtt lépnék fel. Szerintem egy rakás részeg AC/DC rajongónak bejönne a muzsikánk." 

 
Csakúgy, mint a Pleasures Of The Flesh, a Fabulous Disaster is egy monológgal indul. A börtönrendszerrel kapcsolatos rövid filozófiai boncolgatás után (melyet az a Dov Christopher mondott fel, aki a Cajun Hellben szájharmonikán is feltűnt) az H-Team egy emblematikus, pengeéles riffjével robban be a The Last Act Of Defiance, majd Zetro hozza jellegzetesen rekedt hangján a kapkodós, szövegköpködős verzéket. Végig maximális fordulatszámon pörög a nóta, és igazi refrénről sem beszélhetünk benne, hiszen mindössze a cím öt szavának csordavokálokkal történő elsüvöltése hallható ennek helyén. Az első szóló kimerül némi tremoló-cibálásban, és a második sem különösebben hosszú vagy izgalmas, ellentétben a lenyűgözően hasító, atomprecíz riffeléssel, amely mindig is az Exodus fő fegyvere volt. A dal címe egyébként egy népszerű grafikát jelent, amely az egyes ember és a kormány viszonyát szimbolizálja: ezek általában egy kitárt szárnyú sast ábrázolnak, amint épp lecsap valamilyen apró állatra, legtöbbször egy egérre.

Az embertelen nyitány után a címadó riffelése kimondottan könnyednek hat, még akkor is, ha alatta végig pörög a duplázó. A dal telis-tele van őrült tempóváltásokkal és horzsoló riff-szörnyetegekkel. Összességében is fogósabb, mint a nyitás, köszönhetően elsősorban annak, hogy Zetro ezt már nem hadarja végig, azaz jobban elkülönülnek a verzék a refréntől. A lemez thrash-slágere azonban a harmadikként érkező Toxic Waltz, amely leginkább egy szteroidokkal felpumpált AC/DC dalként írható le. Gary Holt ennek hallatán le sem tagadhatná, mekkora hatással volt rá az ausztrálok munkássága. Egy témájában teljesen passzoló klipet is forgattak hozzá, és a fortyogó mosh pitet, valamint az élőben nyomuló bandát ábrázoló videót az MTV is komoly rotációban nyomta (természetesen csak este, illetve a Headbanger's Ballban). A Low Rider egy War feldolgozás, amely a vendégként szereplő Brian Mantilla kolompolásával indul, és kétségtelenül a legkönnyedebb tétel az anyagon, de Holt és Hunolt riffelésének köszönhetően ezt is masszívan átjárja az Exodus-feeling. Az eredetileg meglehetősen funkos dalt úgy sikerült tehát saját képükre formálniuk, hogy annak karaktere mégis megmaradt.

Békabrekegéssel és ciripeléssel indul a Cajun Hell, amely szintén a War feldolgozással megkezdett könnyedebb vonalat folytatja. Zenéjében tökéletesen illik ahhoz a veszélyes mocsárhoz, amelyről Zetro énekel benne (a dalt egyébként a Burt Reynolds és Jon Voight főszereplésével forgatott, 1972-es Deliverance című akcióthriller ihlette). A fogósabb dolgoknak ezzel azonban vége is szakad, a Like Father, Like Son ugyanis – témájához illően – a lemez legsúlyosabb és legnyomasztóbb darabja. A döngölős kezdés után hamar érkezik benne egy szélvész riff, de később ismét visszalassul, ami hullámzó összképet eredményez: Zetro a szövegköpködés mellett egy kifejezetten jó refrént süvölt fel benne, az ezután hallható dallamos gitárpárbaj pedig leginkább a 21. századi, már Lee Altus fémjelezte Exodust vetíti előre. Egy nyolcperces dalszörnyeteg ez, melyet zaklatottsága, összetettsége és a benne hallható gyilkos riffelés a valaha volt egyik legjobb Exodus nótává teszi. Hozzá képest a pörgős, csordavokálokkal felvértezett Corruption egy hagyományos, egyenes vonalú energiabomba, nem kevésbé jó gitárszólókkal, amelyek után egy rövid, ismétlődő dallamos gitárbetét oldja a feszültséget. Tökéletesen vezeti fel a Verbal Razors tanítanivaló, fifikás riffeléssel indító négyperces dühkitörését. Zetro csak úgy köpi a szavakat, miközben Hunting duplázójával szinkronban robog az H-Team riffelése. A Fabulous Disaster eredeti kazetta- és bakelit verzióját a szintén gyors riffelésre és kapkodós Zetro-verzékre épülő, a refrénnél némileg megtört tempójú Open Season zárta, míg a későbbi CD verzióra egyfajta bónuszként az AC/DC (milyen meglepő...) Overdose-ának feldolgozása is felkerült.

Gary Holt egy korabeli interjúban a következőket mondta a dalokról: „A nyitónóta, melynek címe The Last Act Of Defiance egy Santa Fében történt börtönlázadásról szól, amelyben harminckét ember halt meg. Valószínűleg ez a létező leggyorsabb Exodus dal. A börtön felújítása során elkövették azt a végzetes hibát, hogy a legveszélyesebb elítélteket egy szárnyban helyezték el. Az eredmény az amerikai történelem legvéresebb börtönlázadása lett. A címadó a Föld nukleáris megsemmisüléséről szól, a Toxic Waltz pedig az Exodus rajongók dala, az ő önfeledt táncukat írja le. Bámulatos, mennyi energia szabadul fel ilyenkor. Klipet is készítettünk hozzá, mivel úgy gondoltuk, ez foghatja meg leginkább a hallgatókat. A Low Rider a War klasszikusának feldolgozása, aminek az eredetijét Amerikában mindenki ismeri. A Cajun Hell zárja az A oldalt, szájharmonikával és slide-gitárral kezdődik, és az egész nóta elég bluesos. A Like Father, Like Son a maga nyolc és fél percével a leghosszabb a korongon, és arról szól, milyen hatással lehet egy gyerekre, ha az apja agresszív vele. Akit gyerekkorában bántalmaztak a szülei, jó eséllyel maga is agresszívvé válik felnőttként. A lemez legkomorabb dala. A Corruptiont Zetro és Rick írta, a címe pedig mindent elárul. A személyes kedvencem a Verbal Razors, amiben semmi mást nem teszünk, mint elmondjuk a véleményünket mindazokról, akiket ki nem állhatunk. A záró Open Season témája az embervadászat, és jó példája annak, hogy ezúttal ott folytattuk, ahol a Bonded By Blooddal abbahagytuk."

Akármilyen jól sikerült is a lemez, az áhított áttörés sajnos ismét elmaradt. A Fabulous megjelenését követően turnéztak többek között az Anthraxszel és a Helloweennel, a Nuclear Assaulttal és a Forbiddennel is, és a Toxic Waltz klip MTV-s nyomatása is meglódította egy kicsit a szekeret. Az album végül több mint 400 ezer példányban kelt el világszerte, így máig a banda legsikeresebb kiadványának számít, és a negyedik korongot, az 1990-es Impact Is Imminentet már a Capitol gondozta, de még ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kitörhessenek az underground státuszból. Ráadásul ezen az anyagon már John Tempesta dobjátéka volt hallható, mivel a bandát anno még Kirk Hammettel megalapító Tom Hunting lelécelt.

Bár a Fabulous Disaster nem váltott ki akkora visszhangot, mint a kortárs thrash bandák némelyikének aktuális anyaga, ahhoz kétség sem férhet, hogy minőségében akár a South Of Heavennel vagy az Among The Livinggel is nyugodtan egy lapon említhető. Ha tisztában akarsz lenni a thrash aranykorával, az Exodus nem csak a Bonded By Blood, de a Fabulous Disaster miatt is megkerülhetetlen.