Shock!

Noha a Remorse lassan két évtizedes zenekar, eddig valahogy mindig elkerültem őket élőben, sőt, még az egyébként mindenki által csak dicsért tavalyi lemezüket sem hallottam a koncertig. Ennek fényében aztán rendesen fogtam is a fejemet, ahogy néztem őket, az ekkor még igen szűk létszámú közönség soraiból, és beláttam, hogy ezentúl kénytelen leszek Remorse bulikra járni.

Oláh Zsolték nem csak meglepően jól szóltak, de halálosan összeérett, erőteljes módon is játszották klasszikus Bay Area stílusjegyeket felvonultató thrash metaljukat, látszik, hogy teljes szívvel-lélekkel csinálják ezt az egészet, még ha a komolyabb siker el is kerülte őket. Nemcsak az old school Testament, Exodus, Metallica ízeket felvonultató saját dalok voltak abszolút meggyőzőek, de az ide-oda beszúrt idézetek is, lett légyen szó akár klasszikus Eric Peterson riffről, akár az egyik legjobb Marty Friedman szólóról. A körülbelül félórás program végén előkapott Over The Wall feldolgozás is nagyot ütött. Kiváló teljesítményük fényében különösen lehangoló volt látni, hogy a nézők csak az ingyen CD-k osztásakor sereglettek a színpad elé, majd a repilemezeket átvéve szépen vissza is ballagtak a helyükre… Ennél sokkal többet érdemelt volna ez a magyar átlagnál messze jobb banda!

Draveczki-Ury Ádám

Ha rögtön egy méretes közhellyel kívánnék indítani, azt írnám, a Biomechanical eddig megjelent két lemezén megmutatta, hogyan kell metalt játszani a 21. században; mivel azonban nem kedvelem az ilyesmit, egész egyszerűen úgy fogalmaznék, hogy két korongjuk – különösképpen a tavalyi The Empires of the World – felvonultat mindent, amiért szeretem ezt a műfajt. Nevezetesen technikás, agresszív, intenzív, de fogós pillanatokat és kapaszkodókat is felvonultató, végtelenül komplex és agyas, intelligens zenét tartalmaz mindkettő. Rögtön következik is mindebből, hogy nem kifejezetten koncertre való, főképpen nem egy olyan réteg elé, akik feltehetően soha az életben nem találkoztak még a bandával. Pontosan ezért, volt is bennem némi félsz, hogy egyrészt ez az ezernyi rétegből felépülő muzsika hogyan fog megszólalni a színpadon, illetve hogy hogy fogadja majd azt az Exodus-tábor.

A koncert előtt sikerült pár szót váltanom a merchandise pultnál sertepertélő John K énekemberrel, így nem ért meglepetésként, hogy a bulin kizárólag az általam is favorizált, kettes sorszámú anyagról játszottak a srácok. Arra viszont nem számítottam, hogy csakis a legdurvább nótáikat veszik majd elő! Gondoltam, hogy a zseniális, négy tételes Absolution nem fér majd be a programba, de némi pihenésképp legalább, a többi nótához képest nagyságrendekkel emészthetőbb Long Time Dead felbukkanására nagy nyugalommal fogadtam volna. Milyen szerencse, hogy nem tettem! A csapat ugyanis egy lélegzetvételnyi szünetet sem hagyott nekünk, megállás nélkül zúzták végig a legnyakatekertebb, legagresszívebb dalaikat, melyek közé a fenti kis lazulás sem fért be. A koncert nyitánya az Empires lemez indító kettőse, az Enemy Within és a címadó volt, amiket a még súlyosabb Assaulter követett. Azt persze mondanom sem kell, hogy a Balance of Powerben is megfordult John K kiválóan énekelt, sőt élőben többször nyúlt a legszebb Tate-időket idéző magasakhoz és kevesebb volt a rekesztés. A fent említett két nótán kívül csak az Existenz / Relinqushed Destiny kettős maradt ki, az összes többit eldarálták. Hihetetlen volt nézni, milyen jól és pontosan játszottak a srácok; sokszor megfordult a fejemben, hogy tudnak eligazodni a hihetetlen komplex, helyenként kifejezetten kakofón dalokban.

A szűk háromnegyedórás programba belefért még a Csillagok háborújából ismert Imperial March elmebeteg átirata Luke, I’m Your Father címen, a zárás pedig a kettes lemez újrakiadásán napvilágot látott, eredetileg egy Priest tribute-hoz felvett, gyilkos Painkiller volt. Meg tudom érteni, ha azoknak, akik először találkoztak a Biomechanicallal, megfeküdte a gyomrát ez a hihetetlen töménység, nekem viszont óriási élmény volt élőben – ráadásul ilyen profin előadva – hallani ezeket a dalokat – a végtelenül közvetlen John K-vel való félórás, koncert utáni beszélgetést már nem is említve! Év koncertje gyanús!

Kiss Gábor

24 évbe került, hogy az Exodus végre önálló turnéval is eljusson Budapestre. Az eredeti tagságot ma már csak a legendás thrash kvintett motorja, Gary Holt képviseli, a tavalyi Shovel Headed Kill Machine lemez és a Hypocrisyvel közös A38-as buli azonban ékesen bizonyította, hogy a banda tökéletesen működőképes Zetro Souza, Tom Hunting vagy akár Rick Hunolt nélkül is. Mivel új album most épp nincs a tarsolyukban, különösebb meglepetésekre nem lehetett számítani, szimplán csak egy agyzúzó Exodus koncertre, ez azonban kevés dologgal összehasonlítható élmény. A Remorse programja alatt még azt hittem, baromi kevesen leszünk, de Holték kezdésére azért összejött úgy 250 ember, ami távolról sem a Wigwam nézőcsúcsa, azt viszont nem hinném, hogy bárhol máshol ennél jelentősen több embernek játszanának.

Garyék semmit sem bíztak a véletlenre, minden idők egyik legklasszikusabb thrash albumának címadójával, a Bonded By Blooddal csaptak a húrok közé. Rob Dukes haja egy cseppet megnőtt, amitől még inkább olyan a kinézete, mint valami kukázó csövesnek – az Exodushoz valahogy passzolnak a csavargókülsejű arcok, Hunolt is ilyen volt –, Holt a rendezői jobbon foglalta el a helyét, a lófejű Lee Altus vele átellenben, Jack Gibson középen, hátul pedig a műfaj nagy vándormadara, Paul Bostaph kalapálta rendíthetetlenül a klasszikus ütemeket. Holt gitárja az elején sajnos elég tompán és halkan szólt, de úgy nagyjából a Raze után harmadikként érkező Deathamphetamine-re (hogy lehet egy 8 és fél perces szám ennyire intenzív?) rendbejött a sound, még ha teljesen kristálytisztává nem is vált.

A setlist némileg különbözött a tavalyitól, bár nem lényeges mértékben: a Tempo Of The Damned, a Shovel Headed Kill Machine és természetesen a Bonded By Blood számai képezték a műsor gerincét. Sajnos kedvenc Bonded nótám, a Piranha ezúttal is kimaradt, pedig többször nyomták ezen a turnén, de a Last Act Of Defiance kárpótolt érte. Utóbbinak nagyon tudtam örülni, még ha továbbra sem értem, mi alapján válogatnak egy-egy körút előtt: példának okáért a Pleasures Of The Fleshről megint nem volt semmi, az Impact Is Imminent és a Force Of Habit dalairól pedig lassan álmodni sem merek már, pedig azért ezeken is akadt nem kevés hihetetlenül erős pillanat. Ugyanígy hiába kiabáltak többen is jól hallhatóan a Toxic Waltzért, nem hajlandóak játszani évek óta, pedig ez a legismertebb szerzeményük. Az utolsó lemezes I Am Abomination viszont megint mellbevágott, annyira jól működik koncerten, és hát azért egy Scar Spangled Banner vagy egy And Then There Were None sem pite éppenséggel…
Mondanom sem kell, maga a zenekar elementáris volt, még ha nem is rohangásszák körbe az egész színpadot: ezeket a távolról sem egyszerű dalokat ilyen feszességgel, ennyire fölényes profizmussal megszólaltatni nem kis teljesítmény. Holt és Altus összjátéka egyszerűen lélegzetelállító volt, úgy váltogatták a riffeket, szólókat, ahogyan arra tényleg csak a legnagyobbak képesek. Bostaphot sem kell különösebben bemutatni, Jack Gibson pedig látszólag az Exodus szürke eminenciása, valójában azonban mindent összefog tömény és technikás basszusozásával.

Ami Rob Dukest illeti, talán nem ő a legjobb énekes a földkerekségen, nekem azonban ugyanúgy bejött ez a végtelenül agresszív, erőszakos előadásmód, mint tavaly, és azt is jópofának tartom, ahogy lankadatlanul járkál körbe-körbe a színpadon, mint a mérgezett egér. Hatalmas csulái szintén passzolnak tagbaszakadt fazonjához, bár azt is megértem, ha valakinek már túlzás volt ez a folyamatos köpködés. Rob nem egy túl szofisztikált frontember amúgy, bár akadt néhány jópofa beszólása, azt viszont nem nagyon fogom fel, miért akarnak az amerikai zenészek a világnak ezen a fertályán folyamatosan circle piteket látni, aztán miért vágnak értetlen fejeket, amikor csak valami halovány köröcske rajzolódik ki legelöl. Láthatóan Dukesnak sem tetszett, hogy hiába beszél a közönségnek, pedig ez a körösdi soha az életben nem volt igazán divatos Európában. Az Exodust ráadásul a mostani ifigeneráció nem is nagyon ismeri, a nézők nagy részét kitevő, 40 felé közelítő kopaszodó ősthrasherek pedig aligha fognak bemenni vért inni a küzdőtérre… Na mindegy, a hangulatra azért összességében nem lehetett panaszkodni.
A csapat a legvégén három ráadást adott, és azt hiszem, minden idők egyik legintenzívebb thrash himnusza, a Fabulous Disaster, a máris klasszikus War Is My Shepherd és a műfaj hőskorát megidéző Strike Of The Beast után senkinek sem volt oka panaszkodni vagy fanyalogni. A sound talán lehetett volna jobb, de maga a banda aligha. Thrash ’til death!

Draveczki-Ury Ádám