Shock!

Hol van már az az időszak, amikor az ember nem sétálhatott végig úgy a Nagykörúton, vagy pláne nem mehetett le úgy egy koncertre, hogy ne jött volna vele szembe legalább egy Cause Of Death- vagy The End Complete-póló? Rég tovatűnt, és soha nem is tér vissza, ez nyilvánvaló. Viszont az Obituary Magyarországon is kitörölhetetlen nyomokat hagyott a nagy metalos köztudatban, így senkit sem lephetett meg, hogy hosszabb ínség után megrendezett újabb budapesti koncertjükre szép számmal zarándokoltak el a régi hívek – és olyan is akadt közöttük, aki már szintén Obi-pólóba öltözött utódját is magával hozta, méghozzá nem is egy. John Tardyék pedig jöttek, láttak, és simán lezavarták az utóbbi időszak egyik legelementárisabb erejű budapesti klubbuliját.

Nem tudom, hogy norvég blackerek kihagyása is olyan főbenjáró bűnnek számít-e, mint amikor az ember a korai kezdés miatt dél-amerikai doombandákra nem ér oda egy koncertre, de a Posthumról sajnos lemaradtam, és ismerve pár kommentelőnk vérmes hozzáállását a matinéidőben kezdő elő-elő-előzenekarok elmulasztását illetően, inkább nem kérek elnézést, mert erre nem lehet. A német Dust Boltból már láttam az utolsó pár dalt, és ezek alapján nem is tűntek rossznak, bár különösebben kiemelkedőnek sem: klasszikus thrash/crossovert hegesztettek a régi nagyok nyomdokain, a Kreator ugyanúgy beugrott róla, mint mondjuk a D.R.I. vagy a Nuclear Assault. Az előadásmód is eléggé rendben volt, pláne, hogy a gitáros/énekes Lenny nem is rossz fazon a maga seggig érő sörényével. Lehet, hogy egy teljes félórában kicsit egysíkúnak találtam volna a zenekart, de két-három szám erejéig simán elment a produkció.

Az Mpire Of Evil fellépése azért bírt különös jelentőséggel, mert soha korábban nem járt még Magyarországon senki a Venom klasszikus felállásából, itt pedig ugye maga Jeff Dunn, azaz Mantas mester feszül neki a húroknak, oldalán egy későbbi Venom-dezertőrrel, a '80-as évek második felében leigazolt Tony „The Demolition Man" Dolannel. A dolog papíron sokat ígért, pláne, hogy a magam részéről kifejezetten bírtam a csapat első teljes nagylemezét, a Hell To The Holyt, viszont minden rokonszenvem és tiszteletem ellenére is azt kell mondanom: élőben nem igazán jött át a lényeg. Az csak a dolog egyik oldala, hogy a szemüveges, fejkendős, köpcös Mantas ma már inkább Lőrincz Tibor joviális newcastle-i alteregójának tűnik, mintsem a '80-as évek egyik legnagyobb metal-innovátorának (és most hiába röhögsz, mert a Venom hatását egyszerűen tényleg nem lehet eléggé hangsúlyozni), ezzel önmagában nincs semmi gond. Pláne, hogy Dolan vele szemben óriási fazon: kopasz fejével, elálló füleivel, kiállásával az ember szinte látja maga előtt, amint összecsap a rohamrendőrökkel a Millwall-meccs után, miközben teli torokból üvöltve, vaskos cockney akcentussal káromkodik. Viszont a saját dalokba épített pofás riffek valahogy nem gyalultak élőben, és nem egyedül azért, mert a hangzás sem állt a banda oldalán.

Rush-szintű zenei élményt persze nem vártam, hiszen Mantas mindig is a káosz egyik szónikus letéteményesének számított, és ez még annak ellenére sem szenvedett csorbát, hogy Marc Jackson személyében jelenleg egy elég jó dobos ül mögötte. Zajos, koszos, mogorva módon vezették elő a jó értelemben véve primkó, kőkori jellegű témákat (Jeff még a legszimplább, két-háromkvintes témák közben így úgy sasolta a gitárnyakat, mintha kábé Allan Holdsworth-i futamokat eregetne), ám hiába bírom lemezen nagyon is a Hellspawnt vagy a Hell To The Holyt, élőben igazából egészen mellbevágó volt a különbség a Welcome To Hellhez, az egész este leghatalmasabb beindulását eredményező Black Metalhoz, az überkultikus Die Hardhoz vagy a Countess Bathoryhoz képest. Jól is nyomták egyébként ezeket a három évtizedes alapnótákat, ehhez nem férhet kétség, ráadásul Dolan pofavágásait tanítani kellene, szóval látványban sem volt hiány. De valahogy mégsem hittem el nekik a koncert alapján, amit amúgy a stúdiófelvételek alapján esélyesnek láttam, vagyis hogy a banda hosszabb távon akár a saját lábán is megállhat. Inkább az a benyomásom, hogy csinálhat bármit az Mpire Of Evil, az emberek mindig is ezekre a korszakalkotó ős-zúzdákra lesznek kíváncsiak Mantastól, amelyek nélkül ebben a formában bizonyosan nem létezett volna se Metallica, se Slayer, se Death, se Mayhem. Örömteli, hogy itt voltak, de őszintén szólva kétlem, hogy aki itt találkozott velük először, abban bármi is megragadt volna az ős-Venomokon kívül. Archaikus, kultikus, aranyos koncert volt ez, de igazán jónak biztosan nem nevezném.

Ellentétben az Obituary fellépésével, ami viszont olyan szinten gyalult, hogy jóformán el sem hittem. Úgy alakult, hogy a csapatot eddig mindig kihagytam itthon: a korai magyar bulik idején még nem voltam koncertlátogató korban, majd később a 2005-ös Szigeten sem láttam őket, a 2008-as hajós koncertjükre meg valami rajtam kívül álló ok miatt nem tudtam végül elmenni, pedig baromira vártam. Ezeket az elmulasztott alkalmakat most hatványozottan megbántam, a veterán floridai death metalosok ugyanis elementáris erővel nyomultak a színpadon, és igazából az is mindegy volt, mit játszanak: még a lemezen átlagosabb, jellemzően újabb keletű darabok is hengereltek így élőben. Igazság szerint én is azok közé tartozom, akik az első három lemezre esküsznek John Tardyéktól, az azóta készült anyagokat inkább csak kedvelem, mintsem igazán gyakran előszedném őket (bár hozzáteszem: szerintem ezzel együtt is simán hallgatható és élvezhető mindegyik munkájuk, így az új is), de itt bizony nem volt üresjárat. Hogy mindjárt a legnyilvánvalóbbat mondjam, a banda a tavalyi Inked In Bloodról elővezetett négy dal közül kettőt a ráadásban nyomott el, és még utóbbi húzás is teljesen helyénvalónak tűnt...

Az Obituaryben mindig is azt a mocskos, szennyes, zsigeri hangulatot szerettem a legjobban, amit a leplezetlenül Celtic Frost-ízű riffeléssel teremtenek, és ez bizony tökéletesen érvényesült a koncerten. Ráadásul mindig is ott rejlett bennük valami fülledt, dögletes mocsári kipárolgás is, ami ebben a formában még a hasonló gyökerek ellenére is hiányzott a pályatársakból: a sejtelmes vörös, illetve zöld fények csak ráerősítettek erre az éteri, nem evilági atmoszférára, a banda letaglózó ereje pedig tényleg párját ritkítja. Emellett végig látszott rajtuk, hogy még ennyi év után is imádják ezt az egészet. Amikor például a huszonöt évvel ezelőtti formáját mind kinézetben, mind hangban tökéletesen konzerváló John Tardy és a nagy szakállt leszámítva szintén maradéktalanul a régi önmagát hozó Trevor Peres összeröhög, abban egyszerűen minden benne van. És ez a mostani felállás minden túlzás nélkül baromi erős: noha belőle kicsit kevesebb hallatszott a kelleténél, az új szólógitáros, Kenny Andrews tökéletesen passzol a csapatba, a nagydarab basszer, Terry Butler meg ugyebár saját jogán is death metal-legenda a Death, a Massacre meg a Six Feet Under révén. A legjobban azonban mégis a másik Tardy, Donald játékát élveztem, aki egyenesen lehengerlően dobolt. Eddig igazából bennem sem tudatosult, ami élőben nagyon nyilvánvaló: hogy jellegzetes, fineszes játékában rejlik valami teljesen sajátos, már-már rockosnak is nevezhető lelazultság. És lehet, hogy a banda szigora ismeretében ez most ellentmondásosan hangzik, pedig nem az: pont ez a lélegző-ziháló, groove-os, roppant ízes dobolás adja meg a dzsunga riffek sajátos, csakis az Obituaryre jellemző lüktetését, húzását.

Ami a programot illeti, azon voltaképpen egy kicsit meglepődtem, hogy az idén huszonöt éve megjelent Cause Of Deathről csak az Infected került elő, de ez igazából csak utólag tűnt fel, pláne, hogy minden idők egyik legalapvetőbb death metal-mesterművéről, a Slowly We Rotról egyenesen hat számot játszottak (ha jól számolom), az Obituary számomra legkerekebb munkájáról, a The End Complete-ről pedig hármat. És az az érdekes, hogy ha csak egy dalt mondhatnék, ami elvitte a pálmát, az igazából pont nem is ezeken szerepelt, hanem a banda visszafogottabb szériájának kezdetét jelentő World Demise-on: a gyilkos riffű Don't Care-ben Donald olyanokat cinezett, hogy csakis idiótán vigyorogni voltam képes a hallatán. A kettes számú favoritnak azért persze így is az I'm In Pain bizonyult... Ha a szólógitárnak a kelleténél egy árnyalatnyival halkabb megszólalását leszámítjuk, baromi jól mennydörögtek egyébként, a koponyarepesztő gitársound ereje maradéktalanul átjött, és Donald lábdobjai is úgy döngölték az ember mellkasát Terry bőgőjével együtt, ahogy azt a műfaj nagykönyvében megírták.

Az Obituary nem egy szószátyár csapat, John pár elbömbölt mondatot leszámítva gyakorlatilag egyáltalán nem beszélt a dalok között, viszont az összekeverhetetlen üvöltés terén mindent odatett, amire csak szükség volt, szóval így sem érheti szó a ház elejét. Főleg a már említett látványos egység és jó hangulat fényében. Lehet, hogy ma már nem az Obituary készíti a világ legjobb death metal-albumait, de azt csak nagyon kevesen tudnák utánuk csinálni ilyen intenzitással és ebben a formában, amit ebben a nagyjából nyolcvan percben produkáltak a jó háromnegyedig megtelt Dürerben. Ez a koncert gyakorlatilag tökéletes volt.

Fotó: Réti Zsolt