Shock!

2005. augusztus 10., szerda - 1. nap

Nem tudom, kiből milyen reakciókat váltott ki az idei Sziget külföldi fellépőinek listája, nekem speciel nem támadt kedvem petárdákkal és kereplővel felfegyverkezve az utcára rohanni, hogy kirobbanó életörömömről értesítsem a helyi lakosságot. Ez persze ízlés dolga, egyesek szerint az idei volt minden idők legjobb fesztiválja a Hajógyárin. (Ezen emberekkel mellesleg bármikor kész vagyok verbális atomháborút vívni.)

Mivel első nap, tudom, mire számíthatok: heringkonzerv-effetus a HÉV-en két sakálrészeg német punk közé ékelődve, akik a Zehn Kleine Jagermeistert dalolásszák fennhangon, majd a hídnál félórás várakozás közben az összes sorbanállós poén végighallgatása, melyeket egy szebb világban száműzetéssel büntetnének. Szerencsére egyik sorscsapás sem következik be, a befele haladást csupán Igazságos Izom Tibor gátolja, aki szeszcsempészet gyanújával félre is állít. No, de hadd tegye a dolgát.

A Hammerworld sátor környékére érve döbbenten konstatálom, hogy a színpad helyén ama bizonyos T betűs bevásárlóközpont miniatűr kirendeltsége éktelenkedik. Fogalmam nincs, ennek hatására hány antiglobalista holttestét halászták ki a Dunából, engem inkább csak annyiban zavar a dolog, hogy a kedélyjavító italok semmivel sem olcsóbbak, mint egyéb helyeken. Ahogy megfordulok, a Twin Peaks-es rejtély rögtön megoldódik, a színpadot tavalyi pozíciójával átellenben helyezték el.

Odabenn a Nervekiller nyitja az aznapi a programot, amely egyébként egy igen ígéretes death-thrash formáció. Sajnos a hangzásról már semmiféle pozitívummal nem tudok szolgálni: minden jel arra utal, hogy a Halláskárosultak Országos Szakszervezetének valami ravasz csellel idén is sikerült saját embereit a keverő mögé juttatni. Annyi azért kivehető, hogy nem ezerszer elsütött klisékből építkeznek, nagyon is van fantázia bennük. A színpadi megjelenés sem mindennapi: Haka, a gitáros sárga kontaktlencséivel magát az antikrisztust hivatott megjeleníteni, ezáltal a zenekarban játszó sátánok száma immár kettőre növekszik. A pokol tüze ugyanis Kovács “Bunyevác” Attis gitáros-énekes szemében is ott lángol, és mintha ez nem lenne elég, elnyomnak egy Impaled Nazarene feldolgozást is. Vajon hol járt a Csikidám királya, amikor leginkább szükség lett volna rá?...

Ezek után belenézek az Isten Háta Mögött zenekar műsorába, akiket köztudottan szeretek, tisztelek, becsülök, de ebben a ragyogó napsütésben kevéske hangulatom van családirtás mellé kiválóan alkalmas negyedórás hangjátékokat hallgatni. Ellátogatok hát a Nagyszínpad felé, ahol éppen a Ska-P nevezetű baszk formáció játszik meglepően népes tömeg előtt. Igaz, otthon ötévente egy alkalommal veszek elő ska lemezeket, de ez a csapat határozottan tetszik. Húzós, élettel teli, jó dalokkal, jó zenészekkel. Szemlátomást nyitott szellemiségű zenekar, van itt minden, minek láttán egy tisztes, konzervatív nagymamát vérnyomásproblémákkal szállítanának kórházba: kvázi szolidaritási mozgalom a melegekkel, zöld levelecskés jamaikai zászlólengetés, és a kivonulásnál elmaradhatatlan alsónacira vetkőzés. Ahogy egy kedves ismerősöm édesapja fogalmazna: “ezek nem fiatalok, állatok!”.

Az Obituary munkássága valahogy kimaradt az életemből, csak a The End Complete-hez volt szerencsém anno, de bocsássa meg nekem a világ, hogy ama tíz év távlatából már egy árva hangra nem emlékszem a lemezről. Ez alól némileg kivételt képez John Tardy védjegyként szolgáló orgánuma, aki – bár kiváló érzékkel ismeri fel, hogyan kell zenekari fotózásra a lehető legcikibben felöltözni – elemi erővel bömböli végig a koncertet. A többiek olyannyira meggyőzően betonoznak, hogy egyből kedvet kapok a klasszikus hanghordozók begyűjtésére... és akkor talán legközelebb számcímekkel is tudok szolgálni.

A Ganxsta Zolee és a Kartel kihagyhatatlan partyzenekar. Ugyan pár másodpercre elbizonytalanodom, nem az újjáalakult Frankie Goes To Hollywoodot látom-e a színpadon, de hamar rájövök, hogy Döglégy valószínűleg a Kék Osztriga bártól kölcsönözte a fellépő ruhát: bőrmellény, bőrnadrág, motoros sapi, napszemüveg. Steve egyenesen úgy néz ki, mint a South Parkos Mr. Garrison újdonsült tanársegédje. A tavalyihoz hasonló slágeráradattal állnak elő, a Szabad a Gazda lemezről egyetlen szám sem hangzik el. Kár érte, mert a Külvárosi Mese igazi telitalálat, a lírai Bulavadászokról nem is beszélve.

2005. augusztus 11., csütörtök - 2. nap

A Fürgerókalábakról már annyi szépet, jót összehordtam, de a hálátlan bagázs még azóta sem hívott meg a turnébuszba kokaint szippantani, amit egy közös pezsgőfürdőzés követne a zenekar főállású gruppie-jaival. Ezért szívem szerint most jól lehúznám a koncertet, de sajnos nem tehetem, egyrészt mert egyes hírek szerint Acélos Bali kétes csecsen kapcsolatokat ápol, másrészt mert valójában ez egy kiváló hangverseny volt. A zenekar képe tavaly óta kissé átalakult, ugyanis Moldoványi Jani helyett immár egy konszolidált, szelíd külsejű fiatalember ül a dobok mögött. (Szegény srác, vajon látta a Katasztróka lemez multimédiás videó szösszenetét, mielőtt csatlakozott a bandához? Gondolok itt főleg arra a részre, amikor elődje békésen szunyókál, míg a kameraman egészen sajátos módon zavarja meg álmát...) A program a szokásos slágereket vonultatja fel, valamint elhangzik egy új szerzemény, melyben szó sincs semmiféle gusztustalanságról, egész egyszerűen a Quake-ezés örömeit taglalja. Azért a Buzis Dal most is eloszlatja minden kételyemet afelől, hogy a Rókák Pajor Tamás, vagy a Kornos Head útjára léptek volna.

A tavalyi performansz, illetve minden idők egyik legőszintébb interjúja után még türelmetlenebbül várom a Stress idei fellépését. Minden rosszindulatú híreszteléssel ellentétben a zenekar nagyon is halad a korral. Igaz, Kádár János halálhíre mintha ezúttal sem jutott volna el hozzájuk, mindenesetre a szegecselt ágyékvédő immár a múlté. Lőrincz Tibi olyan kitörő lelkesedéssel vezényli le a koncertet, mintha csak egy csordultig telt stadion közönségének énekelne, Michael Jackson pirotechnikusainak közreműködésével. Mikor aztán össznépi óóó-ztatást kísérel meg, szívgyógyszer hiányában égető szükségét érzem egy sör elfogyasztásának. A Kísértetkastély himnuszai mellett ezúttal a Tűz Még Ég lemezről is elénk vetnek pár csiszolatlan gyöngyszemet, mi pedig megnyugvással konstatáljuk, hogy a szocreál lakótelepi heavy metal olyan, mint John McClain hadnagy a Die Hardból: kiégett, megviselt, ám elpusztíthatatlan.

A Nagyszínpadnál a szépséges Natalie Imbruglia láttán támadnak szentségtelen gondolataim, és ezzel gyakorlatilag fel is soroltam a koncert létező összes pozitívumát. Igaz, a hölgy egészen jól énekeli ezeket a langymeleg csigatakonyhoz hasonlatos softrock dalokat, de azért tíz percnél tovább nem igazán tud lekötni.

A Hammer sátor előtt mély traktornyomokat vélek felfedezni, odabenn pedig az Akela játszik. Vajon merő rosszmájúság bármiféle egybeesés feltételezése? Még akkor is, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Főnök egy gigászi kaszával a kezében énekli a Forr-A-Dalom c. szám veretes sorait? A farkasok amúgy igen meggyőzően nyomják, először csak bólogatok rájuk, majd headbangelésbe kezdek, végül megvásárlom szigetelésem történetének első (és egyben utolsó) boroskóláját.

Az Accept hangversenyére csak a puszta kíváncsiság vezérel be, elvégre mégiscsak valamiféle legendáról van szó. Egy frissebb zenekari csoportképet elnézegetve az első gondolatom az volt, hogy bizony el fog kelni egy-két defibrillátor a színpad közelében... ám ehhez képest meglepően energikusak, az előadás egyáltalán nem a “ki kap előbb infarktust?” játék jegyében telik. Udo rondább, mint valaha, viszont hangjával parkettát lehetne csiszolni.

A Cool Head Clant még sosem láttam élőben, így hát erősen szkeptikus vagyok afelől, hogy Molix Maximus valóban létező személy, nem csak valami videós speciális effekt eredménye. Pár másodpercig képtelen vagyok hinni a szemem által közvetített képnek, a befogadást tovább nehezíti, hogy mindennemű felsőruházat nélkül áll a színpadon. Önkéntelenül is gondolkodóba esem, kire emlékeztet, hirtelen be is ugrik a gigászi Habcsókember a Szellemirtókból. A zene maradt az általuk lakossági punknak aposztrofált magyar kőműves metal, Molics viszont néhány sorvégi fémsikollyal igyekszik újítani mindenki legnagyobb örömére.

2005. augusztus 12., péntek - 3. nap

Mivel az ébredési procedúra szervezetem harmadfokú vészjelzései miatt kissé nehézkes ma délután, a Bridge To Solace hangversenyét bukom annak rendje s módja szerint. Teszek hát egy jókora gyógykörutat, végül – a jó ég tudja, milyen megfontolásból – a Táncdalfesztivál színpadnál kötök ki, ahol is a Psychedelic Cowboys hat fős nézőközönségének részét képezem bő öt percen keresztül. A Zsebtévés Furfangos Frigyesre kísértetiesen hasonlító énekes tetőtől talpig jamaikai népviseletben pompázik, míg a többiek csak amolyan szürke egér jelleggel merülnek hangszereikbe. És bár Frigyes mester Kevin Spaceyt meghazudtoló beleéléssel nyomja, ebből a blues elemekkel átszőtt kamionsofőr-rockból számomra ennyi éppen elég.

Ugye emlékszünk a jobb sorsra érdemes Sunseth Sphere zenekarra? Nos, a Tálentum színpadnál éppen az a bizonyos énekeshölgy mutatja be, hogyan is kell leénekelni a műholdat az égről, mindezt népi zenekara, a Belgium kíséretében. A zene már korántsem metal, inkább amolyan fura jazz-triphop vegyület. Leginkább a Portishead ugrik be róla, ám az említett zenekar bolondos jókedve helyett inkább felszabadult álmodozást árasztanak a dalok. Kyrah hangi adottságait teljesen felesleges méltatni, hazai színtéren ő ma az egyik legjobb énekesnő.

A Cadaveres De Tortugas feloszlásának híre számomra felért egy vesénrúgással, annál is inkább, mert sok szép emlékem fűződött koncertjeikhez. (Pl. életem első stage divingja, a színpadról egyenesen a nagy semmibe.) Körmi úgy döntött, Cadaveres néven új szakemberek segítségével folytatja a tisztes iparosmunkát, a zenekar jelenlegi felállásában hat tagot számlál. Immár külön vokalista szolgáltatja az énektémákat, ugyanakkor kiegészültek egy ütőssel is. Bevallom töredelmesen, eleinte munkálkodott bennem némi előítélet, ám ez durván tíz perc elteltével semmivé foszlott. Lehengerlő előadásnak vagyok szem- és fültanúja, azért így is hiányolom a színpadról Perso kopasz fejét, valamint Szabi cingár, heroinista alkatát.

Nem telhet el Sziget a L'art pour l'art Társulat nélkül, így hát idén is bepréselem magam a csordultig telt sátorba. A műsor igazi best of, a már ismert Irdatlan bácsi mesén ugyanúgy hullanak a könnyeim, mint tavaly (Laár András pedig ugyanúgy képtelen röhögés nélkül előadni), ugyanakkor Pethő Zsolt meglehetősen illúzióromboló Oroszlánkirály átiratától is vigyorra torzul a képem. Nem kevésbé húzós az Angie c. Stones klasszikus Anti bácsi előadásában, de a legemlékezetesebb momentumokat Besenyő O.Sz.T., azaz Besenyő Otthon Szülést Támogató István tirádái okozzák. Viszont Boborjánt idén is hiába várjuk, csak nem jelenik meg a színpadon. Pirmitív állat!

2005. augusztus 13., szombat - 4. nap

Az első nap, amelyre egy külföldi fellépő szeretete miatt látogatok ki. A Korn első két lemezével annak idején egyfajta tinédzser menhelyet jelentett számomra, amely mindig nyitva állt olyan komoly lelki traumát okozó események után, mint az ellógott testnevelésórák miatti osztályfőnöki figyelmeztető. Aztán amikor már minden második ember Life Of Peachy pólót kezdett hordani (a merészebbek háromcsíkos patentos mackóalsóval kiegészítve), totálisan elvesztettem érdeklődésemet a banda iránt. Végül a Take A Look... lemezzel újra magukhoz édesgettek, akárcsak Mr. Davis a kis Jonathant. Mindent egybevetve igen lelkesen várom a koncertet, bár a majd félórás csúszás hatására ez némileg mérséklődik.
Ám ahogy belekezdenek a Here To Stay-be, a külvilág megszűnik létezni. Jonathan a szokásos eszelős rángatózás közepette zúdítja ránk minden lelki gondját-baját óvodás korától egészen mostanáig. A kivetítőre pillantva egy percre megáll bennem az ütő: Mégis mit keres Robert Trujillo a színpadon? Aztán ahogy jobban megnézem, mégiscsak Fieldy lesz az, kibontott hajjal, piros atlétában. Munky a deszkákhoz szegezett lábakkal egykedvűen penget, mintha szívesebben áldaná az Urat volt zenésztársával egyetemben. (Erről eszembe jutott a Kátai kolléga által megfigyelt jelenség: kiscsaj Korn pólóban, szimatszatyrán egy jól kivehető “köcsög Head” felirat).

A varázs egészen a harmadik számig tart, majd a zenekar fele szó nélkül levonul. Csupán Fieldy és David marad a színpadon némi halálosan unalmas drum’n bass bénázás erejéig, majd ők is megunják, és jó tízpercnyi kínos csend következik. A lincshangulat fokozódik, egyesek távoznak, míg az audencia más tagjai füttykoncertbe kezdenek. Már-már kezdem azt hinni, hogy Tarlós polgármester úr nyisszantott el egy-két kábelt sátáni kacaj közepette, mikor a zenekar újra előbújik. Oké, hogy Jonathan nem az a kiköpött showman, azért valamiféle magyarázatnak tűnő tőmondatot illene elböffentenie a közönség felé. Már csak azok kedvéért is, akik több száz kilométert tettek meg kizárólag miattuk. A “mi a f*sz volt ez?” kérdés megmarad költői mivoltában, kárpótlásul viszont mind a hangzás, mind az előadás átmegy kritikán aluliba. Szemlátomást olyan lelkesedéssel játszanak, mintha csak mesterlövészek kényszerítenék őket a színpadon maradásra. És innentől fogva jöhet a Freak On A Leash, a Falling Away From Me, a Blind, fáradt bólogatásnál többet nem tudnak kipréselni belőlem. Bizony az Another Brick In The Wall sem javít a helyzeten, nem csak hogy felesleges, de még ebben a verzióban is amolyan nyomasztó Sláger Rádió-hangulatom lesz tőle. Összegzés: Ha nagyon rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám: ha már hakni, akkor legalább legyen szórakoztató, lásd Fásy Mulató.
A Sentencedtől csak a kiváló Frozen és a felejthető Crimson lemezt ismerem, így hát csak a koncert utolsó harmadába pillantok bele. Ez súlyos hibának bizonyul, ugyanis a koncert több, mint meggyőző. Tökös, lendületes, ugyanakkor az indokolatlan optimizmus finn mesterei sokkal inkább játszanak a rock’n roll, mint a szomorkodás jegyében. Ville (ne a tinilányok megrontójára tessenek gondolni) öltözete is erről tanúskodik, piros póló, kék farmer, oldallánc... nesztek gótok! Ám mivel ez a turné jelenti az utolsó lapát földet koporsójukra, mégis azt kell mondanom: béke poraikra.

2005. augusztus 14., vasárnap - 5. nap

A Nagyszínpadon a Toy Dolls nyitja az aznapi programot, kora délután, ragyogó napsütésben nem is lehetne semmi jobb hatással a szervezetemre. Kedvesen idióta mosoly-punk csoportosulás ők. Az olyan számokat hallgatva, mint az I’ve Got Asthma, az a benyomásom támad, hogy az olyan komoly művészi problémákat, mint az alkotói válság, remekül kezelik. Igaz, a dobos helyére akár a nagymamámat is be lehetne ültetni, de ez legyen itt a legnagyobb probléma.

Juliette Lewis számomra már csak a Született Gyilkosok Meloryja marad. Ugyan a Juliette And The Licks frontembereként némileg más szerepben tetszeleg, de itt sem lehet őt visszafogott, szende szűzlányként aposztrofálni. A művésznő ugyan nem az a kiköpött szépség, ám merész mozgáskultúrájával mégis képes elindítani bennem bizonyos hormonális folyamatokat. A zene tipikus amerikai rock, Lewis kisasszony erőteljes, ám nem különösebben karakteres hangjával kiegészítve. Mikor aztán már negyedszerre is eljátsszák azt a meglévő egy számukat, már a látvány sem tud a Nagyszínpadnál marasztalni.

Mivel a Leukémia technikai gányolás miatt csak nem akar kezdeni, megnézzük a Human Errort. Ők amolyan Extreme Noise Terror, korai Napalm Death jellegű anyák napi zenében utaznak, ennek megfelelően muzikalitásuk egy csempével teleszórt betonkeverővel vetekszik. Viszont Pándi úr kiváló dobos, még senkit nem hallottam ilyen feszes dolgokat ütni egy szál alsónadrágban.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont a Hellacopters jelenti majd az idei Sziget csúcspontját, annál is inkább, mert egyes fórumokban olvastam néhány kritikus megjegyzést színpadi produkciójukat illetően. Tanulság: a névtelen internetes fikázók mind-mind sunyi, simlis alakok. Már a nyitószámmal gigászi hangulatot teremtenek, a közönség soraiban látványos body surf parádé veszi kezdetét. Amit játszanak, az a rock’n roll alfája és omegája, a billentyűs enyhén Hungáriás futamai hallatán még egy katatón nyugdíjas is villázva vetné be magát a tenyerek tengerébe. Felejthetetlen volt, maximális tiszteletem.

Ezt már csak egy valami tudná tetézni – gondolom magamban, és elindulok a Táncdalfesztivál sátor felé. Már vagy fél órája gyanús csend, Komár László művész úrnak se híre, se hamva. Nem bírom tovább idegekkel, rákérdezek egy szervezőre, hogy mégis, mi történt. “Nem kapott behajtási engedélyt a Szigetre.”... Rideg szavai utasszállító repülőgépként csapódnak lelkem ikertornyaiba...

2005. augusztus 15., hétfő - 6. nap

Ahogy belepillantok a Skinny Puppy nevezetű indusztriál formáció műsorába, azonnal világossá válik, miért pont ma érkezett meg a meteorológusok által emlegetett eső. A véres cafatokkal terített frontember dzsungelvágó kést lóbálva, kékre mázolt képpel süvölt a mikrofonba, kohászati gyártelep hanghatásaihoz hasonlatos, érzelemdús alapokra. (Ettől a jelenettől önkéntelenül is előbújik belőlem a lélekbúvár, egyre erősebb a gyanúm, miszerint óvodásként gyakran lehetett részese családi kirándulásoknak. Csak míg másokat moziba, vagy játszóterekre vittek a szülők, őt bonctermekbe, vagy krematóriumokba.) A kivetítőn ehhez passzoló délutáni matinét adnak, háborús jelenetek, szétfröccsent belsőségek, és minden, amit Hannibal doki nyálcsorgatva követne figyelemmel. Mindez kétségtelenül látványos, valahogy mégis ellenállhatatlan kényszert érzek a távozásra.

A Hammernél a Neck Sprain játszik kirobbanó formában, penge hangzással. Tudom, egyesek számára ez utóbbi mondatrész abszurditása felérhet a Monty Python csoport Mr. Gumby jelenetével, de tényleg így van. A dolog technikai részét ha tudnám, sem akarnám firtatni, a lényeg, hogy a Hammer színpados jó megszólalás többé nem tartozik a legenda kategóriába. (Oké, talán ez ebben a formában gonoszkodásnak tűnhet, de tény, hogy a jó pár esetben csak el-elkapott szótagokból tudtam kibogarászni, hogy éppen melyik számot nyomja az adott zenekar.) Maradnék is szívesen, de ígéretemhez híven elindulok a The Taktika nevezetű emo-rajzfilm-grindcore alakulat hangversenyére. Igen, kérem, borzasztó nehéz bármiféle nevet adni az általuk kreált szörnyetegnek, ám a következő jelzővel talán körülírható: kaotikus anyaszomorítás. Mivel a zsebkendőnyi szabadtéri színpadot alaposan eláztatta az eső, a zenekar kénytelen egy apró, fedett térbe zsúfolódni. Kicsit ugyan szűkös megoldás, de legalább családias, lelkisegély sátor feelinget ad a koncertnek.

Az Opeth talán gyakrabban látogat felénk, mint a Nick Cave And The Bad Seeds, ezért egyértelműen a szigorú tekintetű világfájdalmárt (új keletű szóösszetétel) választom. Lábaim egy szempillantás alatt gyökereket eresztenek, egy idő után már az sem tűnne fel, ha valaki egy szamurájkarddal döfne át hátulról. Némán bambulok ki a fejemből... Nem is nagyon tehetek mást, mert Nick bácsi előadása több, mint lenyűgőző. Minden egyes hangja lélekből tör fel, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy semmiféle színpadiasság, megjátszás nincs a dologban. Ugyanakkor félelmetes kisugárzással rendelkezik, a kísérőzenekar szinte eltűnik mögötte, bizton állíthatom, hogy az összes kimeszelt képű dark, gót kriptacsökevényt egyszerre enné meg reggelire. Ún. sláger szinte nem is hangzik el, sem a Henry’s Dream, sem a No More Shall We Part lemezt nem veszik elő, de még így sincs hiányérzetem. Főleg, hogy a ráadásban elnyomják a Stagger Lee-t. Már-már dogmaként hat az a kijelentés, miszerint a legnagyobb művészek azokból kerülnek ki, akik elszívtak, belőttek, megittak már ezt-azt életük során. A látottak alapján ezt a véleményt szeretném tovább erősíteni.

A legendás Flash együttesnél keresve sem találhatnék ékesebb, kerekebb pontot arra a bizonyos “i”-re. Ez kérem, a rakkenrollnak egy olyan válfaja, amire kizárólag gumicsizmában illik pogózni, miközben demizsonból csorgatjuk magunkba az alsóperei vakítós parasztbort. Barcs Miki ismét elemében van, kifinomult bazmegelés közepette löki veretes összekötő szövegeit, miközben hősiesen tűri a közönség soraiból neki csapódó söröspoharak záporát. (Megjegyzem, ez a Flash esetében kihagyhatatlan showelem). Az olyan elmaradhatatlan világslágerek mellett, mint az Imádkozó Suska, vagy a Képviselő Funky, elhangzik egy szívből jövő mulatós darab is Bögre-Bögre címmel. (Egyébként némi zokogás erejéig érdemes ellátogatni a zenekar honlapjára (www.drflash.hu), ahol koncert verzióban szintén megcsodálhatjuk művészetük égboltjának fényesen suhanó üstököseit.)

Kirsch J. András

2005. augusztus 10., szerda - 1. nap

A nulladik napról apró-cseprő ügyeim miatt lemaradtam, így nem láthattam a jó öreg Illés sokadik búcsúkoncertjét, de sajnos emiatt egy csöpp hiányérzetem sincs azóta sem. Mikor szerdán délelőtt megérkeztem a szokásos mozi melletti helyünkre, a haverEk már két napi megerőltető italozáson és némi esőn is túl voltak, lévén most már mínusz egyedik nap is műsorra került. Azt is megúsztam szerencsére.

Már megen a Hammerworld Színpaddal voltam kénytelen megkezdeni az egyhetes tortúrát, nevesül a Nervekiller zenekar előadásával, ahol a Varso/Watch My Dying gitáros fiatalember frontemberként szerepel. A hangzás az tényleg embertelen volt, bongott minden régi jó szokás szerint a sátorban. A dobokat jól lehetett hallani viszont (minden más helyett) és feltűnt, hogy doboscsere történt, amire égető szükség is volt a múltkori demó után. Jó lett volna a nagy káoszon kívül közelebbit is hallani, de hát erre nem sikerült sort ejteni, nem a zenekar hibájából. Az új dobossal készülő anyagra vagyok kíváncsi, arra jutottam.

Aztán Remorse. Jött volna. De ezúttal nem, mert gyors átléptünk a roppant komoly Talentum Színpadra, ahová a legutolsó pillanatban sikerült benyomni valami felsőbb erőnek a hamarosan kétlemezes Isten Háta Mögöttet. Ez azért kicsit fura, hogy még ez is csak ilyen nehezen jött össze nekik, de a Szigetre bejutni játszani nehezebb, mint Chuck Norrist felpofozni. Nos, Pálék a korai, öt órai kezdés ellenére maximálisan szanaszéjjel voltak csúszva. Meglepő módon (már akinek) ez csak a számok közben volt vicces, a dalokat úgy játszották, ahogy azokat játszani kell. Volt új szám is, nem lesz kiszámíthatóbb ez az album sem. A kedves közönség nagy-nagy szeretettel fogadta a zenészeket egyébként, szinte mindenki ismert mindenkit, valamelyik lúzer underground banda tagja volt szerintem az összes néző és ez olyan szép. Mária dala a végén, csúfságában is megragadó és felkavaró. A tavalyi év egyik legjobb magyar lemeze volt az, megint rá kellett jönnöm.

Az IHM után feljött a színpadra két idióta, akik egymás szájából vették ki a szót és akkora küldetéstudattal propagáltak kb. minden ellen, hogy csak két percig volt szórakoztató, onnantól pedig rohadtul idegesítő, még akkor is pofáztak, amikor a következő zenekar megpróbált beállni. Aztán mikor később visszamentem, megint fent voltak és elhadarták, hogy ők anarchisták és Amerika lehallgatja az emaileket. Nagyon komoly volt.

Ezután meg akartam nézni a CasketGardent és a Quimbyt, de valahogy nem sikerült, ellenben az Obituaryra pontban megérkeztem és nagy hasznát vehettem a Photo/TV passomnak, mert ugyan saját fényképezőgépem az soha nem is volt, de legalább bemehettem a színpad elé szájat tátani. Az Obituary annyit változott, hogy a koponyafejű Trevor Perez szakállas lett, amitől még markánsabbnak tűnt, ezzel szemben Allen West levágatta a haját, amitől még jelentéktelenebbé vált. Továbbá a buli alatt legalább négy cigarettát elszívott, ami Kispál Andrásnak természetesen jól áll, de egy death metal koncerten legalábbis fura. Főleg úgy, hogy a másik négy arc majd szétfeszül, Allen meg mintha közben horgászott volna, csodálkozom, hogy nem hozott ilyen összecsukható kisszéket a teljesség kedvéért. Azóta ki is rúgták a zenekarból mértéktelen italozás gyanúja miatt, de visszakéredzkedett és megígérte, hogy megjavul. A koncert viszont nagy királyság volt, az új lemez instrumentális nyitódalával kezdtek, aztán sok középtempós, brutális dal, igen húzósan. Trevor Perez előtt álltam, borzasztó jól kente, azt kell mondjam. John Tardy ugyanúgy bömbölt, ahogy régen, azt hogy mit, talán csak ő tudja, de nem is baj, mert összességében megvolt az, amiért oly sokan kilátogattak, az a régi, igazi death metal hangulat, azzal a klasszikus Obituary-hangzással. Még a fotóárokban is nagy nyomulás volt, pedig ott azért nem szokott. A végén persze jött a legnagyobb klasszikus Slowly We Rot. Nagyon tetszett az egész, sokat nőtt is a szememben a zenekar ennek hozadékául és az új albumot is másképp hallgatom.

Ezután akartunk még megtekinteni sok mindent, de csak dumálás volt meg röhögés. Azért elkászálódtunk Ganxsta Zolee-ra, amit én nem olyan sokáig toleráltam, majd elaludtam rajta, de Nózi szerint fasza volt. Én nem tudom, arra emlékszem, hogy az ex-Ossianos Vörös Gábor játszott basszusgitáron, biztos szívesen ledivatembereznék érte, akiknek ez a hobbijuk.

2005. augusztus 11., csütörtök - 2. nap

Stress. Nem tudom elképzelni, hogy az életképes, egészséges fiatalembereknek tűnő újabb tagok miként játszhatnak ilyen láthatólag nagy elánnal ennyire lerobbant zenét. A két öreg az oké, ők ebben nőttek fel, meg a Kísértetkastélyra is lehet nosztalgikusan gondolni, de ez borzasztóan rossz volt. Bár biztos sokan szeretik, nekem ez a végletekig lebutított világlátás még ironikusan sem gyerebe. És még a szegecselt pöcsvédőjét sem vette fel Tibor, pedig tavaly még megvolt! Csalódás. Aztán mivel eléggé hasonlatos dolgoknak nézhettünk elébe a Hammerworldön aznap, tovább is álltunk.

Én spec a Wan2-ig, ahol a svéd The (Int.) Noise Conspiracy-re voltam mindenképp kíváncsi, mivel annak idején a Refused is nagy kedvenc volt. Itt aztán volt lendület, meg dinamika! Nagyon sokan is ismerték a bandát, rengeteg volt a külföldi a koncerten, a srácok meg igazán meggyőzően nyomták a rock and rollt. Megvoltak a kötelező pózok is, de valahogy természetesnek tűntek. Engem meggyőztek élőben is, és szerintem a plebset is. Volt szorgalmas szörfözés is a fejek felett, hiába tiltja a helyi MM. Az In-Kal csupaszív munkatársai hatalmas taslikat osztogattak a leérkező, amúgy teljesen ártalmatlan versenyzőknek, egy szám után az énekes szólt is a legostobább tekintetű biztonsági arcnak, hogy nem kell azért annyira serénykedni. Elégedett voltam, majd elmentem a sátorba aludni.

2005. augusztus 12., péntek - 3. nap

Az Insane tetszett. Oszkár tisztára úgy csinál ugyan, mintha Wayne Static lenne, emiatt alkalmasint elvigyorodik az ember, de ügyesek amúgy. A Cadaveres fellépését nagy várakozás előzte meg a viharos CDT-bomlás után. Nos, Körmi ott folytatja, ahol abbahagyta a CDT. Legalábbis úgy néz ki, mivel egyelőre csak régebbi számok voltak, ha jól vettem észre. Vagyis pontosan tudja mindenki, milyenek. Én nem voltam sosem odáig a zenéjükért, ez sem kötött le túlságosan, annak ellenére, hogy két dobos is volt, sőt a Replikás Gergő is besegített a végén kongán. Mindenesetre aki a CDT-t szerette, annak érzésem szerint semmiképpen sem fog csalódást okozni az új felállás. Azért kíváncsi leszek a friss dalokra, remélem, kicsit egyénibb lesz, mint régen.

A Replika viszont kifejezetten ütött nálam. Csató viszi a hátán a bandát, de a dobra is nagyon érdemes figyelni, iszonyat ügyesen játszik Gergő. Nem volt hare krisna, térítés, csak jó kis húzós dalok egymás után. Tartják a szintet.
Nos, ezután egyszerűen nem emlékszem, mi volt, de hogy lemaradtam a Turbonegrótól kezdve a Blind Myselfen át a Korogig mindenről, az tutibiztos. Nyilván elaludtam a sátorban idejekorán. Amúgy most már nem tudtam nem észrevenni, hogy látványosan öregszem, messze nem bírom úgy a strapát, mint ’96-ban például, amikor két alvással abszolváltam a Szigetet úgy, hogy negyvenvalahány koncertet néztem végig. Nahát erről ma már szó sem lehet. Elfáradok, elalszok, oszt kész. Nem való ez már nekem.

2005. augusztus 13., szombat - 4. nap

A Szeg nem volt rossz, csak megint olyan érzésem volt, mintha semmi újat vagy emlékezeteset nem hallanék. A Depresszión annyian vannak, hogy a Tescóig ér a vége. Hihetetlen. Ellenben a Green Divisionre nem túl nagy közönség marad, bár mi is csak az Anastacia feldolgozásra érünk oda. Szerintem ez a zene tiszta olyan, mint a Nevergreen volt, csak jobb a gitáros és nincs szinti. A szövegek ugyanazokból a kifejezésekből épülnek fel, a fekete ruha ugyanúgy kötelező, hm. Az Ámok is olyan, vagy még olyanabb, de arról a szerencsétlen dalról ennyi bőrt lehúzni már világrekord. Azt már meg se néztem másnap. Nekem amúgy is az első két Nevergreen bőven elég volt, ott elmondtak mindent, amit kellett.
Na, ezután már menni kellett Kornra, merthát mégiscsak az az idei Sziget nagy attrakciója.

Hát, attrakció az volt. Már gondolom mindenkinek a könyökén jön ki, mekkora egy szar koncert volt, de nem úgy indult. Hanem jól. Fieldy basszusgitárja pont úgy csattogott, ahogy lemezen, a dob is kitűnő volt, együtt tényleg nagy élmény volt a ritmusszekció. Munky egyedül maradt a gitárjával, legalábbis a színpadon, mivel a Head helyére érkező Otepes fazont állítólag a basszuscucc mögé dugták, hogy ne látszódjon. A gitárját még messzebb dughatták, mert abból aztán semmi nem hallatszott. Néha mintha jött volna valami olyasféle hang, mint egy másik gitár Munkyén kívül, de én becsszóra azt hittem, hogy sampler. Szóval jól szólt.
Na igen, pár szám után valami történt, lementek, negyedórás csend, aztán dob-basszus impró, teljesen bénán, időhúzás jelleggel. Senki nem tudja, mi történik, csak lassan fütyülni kezd a nép. Nagy nehezen visszajönnek, Jonatán nem magyarázkodik, nekilódulnak újra, az ének halk, eljátsszák a Pink Floyd feldolgozást (nekem tetszett), meg van a One vége belecsempészve a Shoots and Laddersbe. Aztán megint leállás. Ekkor már élénk a protestálás és mi tagadás, okkal-joggal. Kb. tíz perc múlva megint előjönnek, lemegy ez-az, a Blind is szinte észrevétlenül, aztán kész. Nettó olyan ötven perc. Maximum. Aki emiatt fizette ki az ötezres napijegyet, az szívott. Én ingyen voltam, muhahaha! Az alapján, amikor játszottak, akár állat koncert is lehetett volna, mert volt azért egy-két libabőrős pillanat. De ez kevés. Nem voltak formában, súlyos technikai malőrök jelentkeztek, pocsolya egy hakni lett a vége. Mondjuk engem már inkább a folyamatos anyázás zavart körülöttem, de hát ha valaki jobban érzi magát attól, hogy az utolsó negyedórát végigfütyüli, akkor az az ő baja, én amúgy elvoltam. Sőt, végülis jól éreztem magam, hehe. Szar koncert volt, de jól éreztem magam. TELJESEN!

Ezzel a hatalmas nagy jó érzéssel indultunk el a sok metalos között a Sentencedre, akik feloszlanak vagy mi a szösz, és ez volt az utolsó fellépésük. Vagy nem is tudom, majdnem az utolsó. Én az első három albumot szeretem nagyon tőlük Taneli Jarva basszer/énekessel, aki azóta a The Black League-ben játszik. A Down már nem jött be, bár elhallgatgatom, ahogy a többit is, de nekem ez egysíkú. A Nepenthe már a koncert elején elhangzott, úgyhogy annyira nem bántam, mikor menni kellett, mert a kedves kikészült az aznaptól és aludni kellett. Na jó, egy kicsit bántam, mert tök jó kis koncert volt és most tűnt fel csak, mennyire jó szólók vannak náluk. A pufi gitáros, aki a múltkor még normálisan nézett ki, igazán pazarul játszott! Na de menni kellett, mert egy nagy papucs vagyok, az az igazság. Balra el.

2005. augusztus 14., vasárnap - 5. nap

Vasárnap a Hammerworld sátornak még a környékét is elkerültem, bár a NO érdekelt volna, de csak most olvasom a programfüzetben, hogy volt. A Juliette and the Licks nem tetszett, mentünk át Leukémiára. Akik valami technikai akadály miatt olyan négy dalt engedhettek meg maguknak, ám azok viszont ütöttek nagyon. Nem is tudok mit mondani, teljesen agyament, széttördelt, perverz zene ez, beteg szövegekkel. Még régen láttam őket, itthon, Makón, kb. húsz ember előtt, sok-sok éve. Akkor még nem tudtam vele mit kezdeni, csak annyi maradt meg, hogy a dobos képtelen kettő-négyet ütni. Aztán hallgattam a kazettákat és lassan felnőhettem a zenéhez, mert most lenyűgöztek ezzel a kaotikus, pulzáló ritmusvilággal.

Mindenkinek vannak gyenge pontjai az életében. Az enyém a Kispál és a Borz. Nem is magyarázkodom, lehet röhögni. Szeretem, igen, régóta. Lehet, hogy pont amiatt. Szerintem jó. Kész. Jól van?! Az mondjuk elég bizarr volt, hogy előttem két kb. kilencéves kislány pipiskedett valamelyikük anyukája társaságában, aki szemmel láthatólag nem volt még ilyen helyen és megdöbbenéssel elvegyült felháborodással figyelte, ahogy az egyik közönségszörföző bakfis kis híján arcontörölte a tornacipőjével. Kiváló koncert volt, természetesen. A Lefekszem a hóba volt a legkiválóbb. Aztán meg szerettem volna nézni a Nulladik Változatot, de a Nagyszínpadon jött a Franz Ferdinand és maradtam. A lemez nagyon jó. Olyan nyegle és idétlen, hogy tetszik. A koncert pedig energikus volt, bár nem úgy, mint egy metal koncert, hanem olyan poposan energikus. Úgy is lehet. Jók ezek az egyszerű dalok, az újak is azoknak tűntek, bár most egyre sem emlékszem, de arra igen, hogy jó benyomást tettek, egyebet nem tudok mondani.
Aztán a Hócipő Sátorban kötöttünk ki és mindenki pálinkát ivott rajtam kívül. Forró víz volt a zuhanyzóban!

2005. augusztus 15., hétfő - 6. nap

A hétfő volt a másik kiemelt nap a szombat mellett nálam, és bár az eső már délelőtt eleredt, nem szegte kedvem, hogy meg ne tekintsem a Watch My Dyingot, akik Magyarország legjobb metalzenekara, erejük teljében. Nem különösebben foglalkoztak a korai, délután négy órai kezdéssel, ugyanúgy játszottak, mintha este tízes időpontot kaptak volna. Ehhez a borzasztóan nyomasztó szövegvilághoz tökéletesen illik az a fajta elidegenedett, sötéten futurisztikus, precíz zene, amit kíméletlenül tolnak alá a srácok. A Carbon és a Klausztrofónia volt a lehúsbavágóbb. Minden elismerésem. Főleg, hogy az ipari sokkoláson felnőtt Skinny Puppy Nagyszínpados koncertje után, ami annyira nem vágott a sáros földre, ahogy gondoltam, bár igaz, hogy körülbelül a felétől értem csak oda. A vetítés nem vesztette el annyira az effektivitását, mint attól sokan féltek. Igaz, hogy nem este volt, de hogy fényes nappal, az túlzás. A szürkére borult ég, a szemerkélő eső és a sár sok pluszt adott a felkavaró képekhez és a zenéhez.

Ez a kanadai zenekar már sok éve kultikus státuszba került bizonyos körökben és még azok is hallották a nevét, akik előtt ismeretlen az elektronikus zenei színtér. Kopár, pőre, repetitív megoldások, csupasz falak, csonka testek, vér. Azt nem nagyon lehetett eldönteni, mi jön gépről és mi a zenészek hangszeréből közvetlenül, de mivel a ezt Kornnál sem tudtam, így inkább csendben maradok. Engem nem is nagyon érdekel igazából ez, a lényeg az összhatás, ami azért mindent összevetve elég lehangoló volt. Ami efféle zenéknél pozitívum. Kicsit súlyosabb, durvább hangzást el tudtam volna képzelni, de hát végülis ez nem metal, indusztriál szinten korrekt koncert volt, a szokásos sokkoló kiállással és jelmezekkel. A végén a két művéres szivacsát is behajította a közönségbe a frontember, sokak nagy örömére. Legközelebb azért éjjelre az ilyesmit, ha lehet.

A Skinny Puppy után a The Taktikát néztük meg a Zöld Udvarban. Be kellett ugyan költözni a zenekarnak az egyik sátorba az eső miatt, de mire elkezdték, elállt és össze is verődött a díszes társaság a sátor előtt, ami nagyjából hasonló összetételű volt, mint az első napi IHM koncerten. A zene meg ilyen zajos, istentől és embertől elrugaszkodott, teljesen öntörvényű és önző ronda massza, ocsmány, varacskos hangzással, kiakadt énekkel. A Sziget legmocskosabb basszushangzása cím nekik jár. Ebből nem lesz Hammerworld Színpad, az holtbiztos. Mindenesetre megérte elsétálni ide, meg Vinsz egyébként is megfenyegetett, hogy nyilvánosan megver, ha nem megyek. Innen pedig egy ugrás volt a Világzenei Színpad a Woven Handdel, ami a valamikori, zseniális Sixteen Horsepower frontember David Eugene Edwards zenekara. Ezt a formációt is hároman alkotják, David középen, széken ülve, hol gitáron, hol bendzsón játszott, előtte a mikrofon. Kicsit lassabb talán a Sixteennél, de az a visszafogott indulat, ami ott is égett, a Woven Handnél is megvan. Sőt. A keresztény vallás ilyenfajta szigorú, mégis emberi megközelítése teljesen újszerű, vagyis én még nem találkoztam ezzel a jelenséggel, és ez csakis David érdeme, aki roppant módon magának való, akaratos és öntörvényű ember lehet, egy tiszteletet parancsolóan konok személyiség. A dalokból és az előadásmódból ez jön át és bár volt egy Sixteen feldolgozás is a Sackcloth ’n’ Ashes albumról, a koncert csúcspontja és esszenciája a végén volt azzal a hosszú, katartikus dallal, amire hát kirázott a hideg egy kissé. Engem is, meg azt is, aki mellettem állt. Lemezt akarok.

Nick Cave legyőzte az Opethet, akik úgyis jönnek decemberben a Pecsába, az öreg heroinista meg nem sűrűn jár errefelé. Meglepően jó formában volt a mester, aki egy hadseregnyi erre fogékony fiatalt száműzött önkéntes depresszióba hosszú karrierje folyamán és valamiféle isteni gondviselés folyományaként még mindig nem halt bele ebbe az egészbe. Nagyon vártam, de nem azt kaptam, amit szerettem volna. És mégis jólesett. A színpadon vagy tizenketten voltak, rengeteg hangszer, háttérénekesek, hegedűs, és szépen is szóltak, egyben mindenki. Sajnos az a négy album, amit ismerek, szinte tökéletesen hanyagolódott, ráadásul a gyönyörű/szomorú Weeping Song is egy eléggé sajátságos formában adatott elő, ennek ellenére magával ragadó volt a koncert minden pillanata. Talán nem is hiányzott innen a Murder Ballads vagy a No More Shall We Part sötétsége, mindent lehúzó befelé fordulása, talán ez a rock and rollosabb, életigenlőbb megközelítés is elég volt ide. Nem tudom, de nagy élmény volt látni így is ezt a sokat megélt, legendás alakot.

A Siemens-en pedig a KFT-t még beiktattuk, harmadjára látom őket az utóbbi három Szigeten és szinte dalról-dalra ugyanaz a program náluk, de hát hogy hagyhatnák ki azokat a klasszikus dalaikat, amiket oly sokan szeretnek? És van nekik egypár, az egész koncert egy nagy slágergyűjtemény, kellemes, puha nosztalgia. Tökéletes minden, nagyszerű utóízt hagyva az idei fesztiválnak, mivel hajnalban úgy eltűntünk, mint Jellasics a rozsban, nem várva meg az utolsó napi programokat. Az időjárás egyre mostohábbá vált, a kosz pedig egyre fenyegetőbbé, valamint nem is maradt nagyon olyan koncert, ami érdekelt volna, kivéve a Dethronerst és a The Hives-t, akik állítólag a Sziget legjobb buliját adták. Mindegy is, legalább a vonaton nem voltunk sokan.

Kátai Tamás

2005. augusztus 9., kedd - 0. nap

Rendhagyó volt számomra az idei Sziget, hiszen ez volt az első alkalom, hogy a fesztivál ideje alatt végig dolgoztam. Ennél fogva minden nap csak a főzenekar fellépte előtt 1-2 órával értem ki a helyszínre, és arra sem volt módom, hogy hajnali ötig mulassak.

A fesztivál történetében először a nulladik nap sem múlt el fellépő nélkül, az Illés zenekar játszott este kilenctől a Nagyszínpadon. Érdekesen alakult a közönség összetétele, hisz a 40 éves zenekar buliján 10-től 60-ig minden generáció képviseltette magát.

Nálunk az Illés kultikus családi zenekar státuszban mozog, jómagam két korábbi búcsúkoncertet is végignéztem, így ezt sem hagyhattam ki. Ezúttal senkiben sem volt kétség, hogy ez a fellépés – Pásztory Zoltán dobos halála miatt – tényleg az utolsó volt. Rá emlékezett zenekar és közönség egyaránt, és ennek jegyében csendültek fel a Sárga rózsa hangjai elsőként. Ekkor még nem Szörényi Örs dobolt, hanem Pásztoryt mutatta végig a kivetítő, és az ő játékát hallhattuk, míg a többiek élőben zenéltek. Nagyon szép gesztus volt ez, és ráadásul úgy sikerült megemlékezni, hogy az minden szirupos, erőltetett momentumot nélkülözött.
Az Illésnek mindig többféle arca volt, egyrészt írtak egy rakat vidám, bulizós nótát, de ugyanakkor számos komolyabb darabjuk is született. Előbbi csoportból hallhattuk a Sárikát, a Kuglit, a Kégli dalt, míg utóbbi csokor legmegkapóbb pillanatai az Európa újra csendes és a Bródy János által szólóban elővezetett Ha én rózsa volnék voltak.

Minden tiszteletet megérdemel egyébként a csapat, hiszen a koncert minden tekintetben megállta helyét. Nem haknizást kaptunk, hanem egy tényleg profin levezényelt, bakiktól mentes, közel kétórás showt. Élmény volt újra, utoljára énekelni az olyan, nálam sok-sok évvel idősebb dalokat, mint a Bye-Bye London, a Little Richard énekel, Az utcán vagy az Amikor én még kissrác voltam.
Nyugodj békében Pásztory Zoli, nyugodj békében Illés!

2005. augusztus 10., szerda - 1. nap

Első nap jó sokáig elhúzódtak apró-cseprő dolgaim, így épphogy kiértem az Obituary kezdetére. Az Obituary tanfolyamot ugyan eléggé gyorstalpalón végeztem – nem vagyok egy ős-fan – de mindenképpen kíváncsi voltam John Tardy frissiben visszatért death brigádjára, főleg hogy az eredeti ötössel lépett színpadra a floridai horda. Iszonyúan megdörrent a Hammerworldworld sátor, így hamar széles vigyor kúszott ábrázatomra. Sok klasszikus nótát vezettek elő a srácok, azok közül is leginkább a Chopped in Half tetszett, de a záró Slowly We Rot is nagyon hengerelt. Kaptunk bemutatóként egy új dalt is (talán Insane a címe) és ez alapján nem lesz hiba az új lemezzel sem.

Az Obituary után a hazai thrash veterán Moby Dick következett. Igencsak kíváncsi voltam erre a bulira, hiszen az új lemez megjelenése óta nem láttam őket élőben. A Dick mindig is kiváló koncertbanda volt és most sem okoztak csalódást. Sokat játszottak a nemrég megjelent Se Nap, se Hold lemezről, előkerült például a Jusson eszébe, a Demokrácia álarca, a Lélekromboló torpedó és a Tegyünk úgy… is. Persze nem maradhattak ki a kötelező klasszikusok sem, de külön öröm volt számomra, hogy elővezették a Legyél jót és az Ilyen ez a századot is. A Moby Dick megint csak nem tudott hibázni!

2005. augusztus 11., csütörtök - 2. nap

Szerencsére csütörtökön hamarabb szabadultam a rabságból, így hatkor már a Hammerworldworld sátorban zúzhattam az Iron Maidnemre. Kb. egy hónappal ezelőtt, Mezőtúron is elcsíptem őket, és erre a bulira ugyanaz állt, amit azzal kapcsolatban megírtam. Hibátlan előadás, kiemelkedő minőség és a klasszikus Maiden nóták, a dobot viszont megint csak gyengének éreztem. Ezúttal is elmaradtak a díszítések, finomságok… Oda kéne figyelni erre egy kicsit, mert egyébként hibátlan a produkció. Nemcsak én gondolom így, hiszen a ¾-ig telt sátorban számos külföldi is marha jól mulatott.

A Lordot megint kihagytam, helyette – cimboráim invitálásának engedve - belenéztem a Doors Emlékzenekarba. Mivel a Doors nem az én zeném és az előadás sem nyűgözött le, hamar elfutottam meginni pár sert, majd negyed kilenc körül visszamentem a Hammerworldworld sátorba Akelára. Az alaposan kikerekedett Főnök ekkor már javában igazgatta a hordát a színpadon és az előtt is, így engem is hamar elkapott a hangulat. Marha jó kis nótákat vezettek elő ezúttal is, a Halál blokk meg különösen nagyot ütött. Meggyőződésem, hogy az Akela egyre jobb formában van, fognak ők még a régihez hasonló fényben tündökölni.

Fél tízkor vette kezdetét a fő attrakció Accept. Megmondom őszintén, soha nem hallgatok/hallgattam Acceptet, Udo hangja lemezen ugyanis kifejezetten idegesít, de nagyon kíváncsi voltam, mit tudhatnak élőben. Valami miatt mégiscsak legenda lett a csapatból! Hát egy csapásra megértettem mindent. Ez az Európából, Amerikából és innen-onnan összeszedegetett öt ember olyan metal showt vezetett elő, hogy magam alá csináltam! Lazán, hihetetlen profizmussal nyomatták a nagyobbnál nagyobb klasszikus szerzeményeket. Bármennyire sem Accept fan az ember, az tuti, hogy ezen este repertoárjának 80%-át kívülről fújja, hisz abszolút metal klasszikusokról van szó, így hamar azon kaptam magam, hogy együtt reszeljük Udoval a Metal Heartot, a Fast as a Sharkot, a Breakert, a Son of a Bitch-et és a többi klasszikust. Legnagyobb örömömre előkerült a London Leatherboys, valamint utolsó előttiként a monumentális Princess of the Dawn is. A zárás meg mi más is lehetett volna, mint a Balls to the Wall?! A Sziget egyik legjobb bulija volt!

2005. augusztus 12., péntek - 3. nap

Pénteken egy régi, jó barátom esküvőjére voltam hivatalos, így az a nap kimaradt. Sebaj, úgysem nagyon volt aznap, ami érdekelt volna, viszont legalább feltöltődhettem kissé az elkövetkezendőkre.

2005. augusztus 13., szombat - 4. nap

Szombat délután öt körül értem ki és elsőnek az elmaradhatatlan Depresszió koncertbe tekintettem bele. Iszonyatos körülmények uralkodtak a sátorban, embertelen mennyiségű tizenéves zsúfolódott össze. Hja kérem, aznap volt még Csapda meg Junkies is…
A Depresszió lenyomta a szokásos bulit, intenzitás, feszesség, semmi üresjárat, a fanok meg kajálták. Ennyi.

Fél nyolc körül kezdett Bob Macura új bandája, a Green Division, és szomorú volt látni, hogy amíg nem is olyan rég, közel teltház előtt nyomatta ugyanitt a Nevergreen, addig most jó, ha ötven ember lézengett a sátorban. Egy bejáratott, régi zenekarból belecsapni valami újba mindig rizikós, és Bobby most meg is szívta ezt rendesen. Jó kis koncert volt pedig, ha valaki szerette a kései Nevergreent, inkább a Divisiont ajánlom neki a fémesebb Ámok helyett, itt ugyanis nyilvánvalóan a Sohazöld örökségének továbbviteléről van szó. Drukkolok!

A milliószor látott Tankcsapda helyett maradtam inkább Cybornon, ugyanis a mezőtúri bulijuk eléggé bejött. Ez kevésbé. Elég szarul szóltak, nagyon kevés volt a gitár, és nem jött át az a lendület sem, amit a korábban látottak alapján elvártam. Mindenesetre a Light is Passin’ két nótája ezúttal is nagyon tetszett.

A Tankcsapda után a Nagyszínpadtól elszivárgó kisebbfajta tömeg jó lehetőséget biztosított számomra, hogy elfogadható helyet foglaljak magamnak a Korn bulijára. Kíváncsi voltam, mire képes ez a tengerentúlon igazi szupersztárnak számító banda! Mit ne mondjak, ezen este nem sokra futotta… Már az a pár nappal a buli előtt felröppent hír is roppant furcsa volt, hogy bár megvan Head utódja, mégsem engedik színpadra, csak a függöny mögül pengethet. Állítólag furcsa lenne máris vele együtt a deszkákon! Ennél nagyobb faszságot se nagyon hallottam még! Ezt csak tetőzte az a hír, miszerint idefelé annyira összebalhéztak a srácok, hogy teljesen külön érkeztek! Nem túl jó előjelekkel vette kezdetét tehát a buli. Mégsem volt sok gond az elején, a hangzás kellően kornos volt (kis gitár azért még elkélt volna), de a harmadik (?) A.D.I.D.A.S. után valami technikai difi miatt 15 percre megállt az élet. Fieldy basszus-bűvöléssel próbálta elütni az időt, kevert bele Metallicát meg RATM-ot is, de azért a közönség hamar megunta a dolgot. Végül aztán a technika ördöge elkullogott, és sorjáztak tovább a Greatest Hits lemezre épülő program nótái: Falling Away from Me, Trash, Blind, Somebody Someone satöbbi-satöbbi. A Shoots and Ladders elején aztán Jonathan előkapta a marha nagy Adidas jellel “ékesített” skótdudát, és annak ellenére, hogy jól tülkölt vele, sőt, egyik leányzó ismerősöm szerint még mindig “jó pasi” (erről nem tudok nyilatkozni), nekem nagyon harmatos volt a produkció.
A végén még megkaptuk a Pink Floyd-féle Another Brick in the Wall elnyújtott, kornosított verzióját, meg egy utolsó pörgetést a Y’all Want a Single képében, aztán kb. 70 perc után véget ért a műsor. A Korn anno ténylegesen valami újat csinált, a maga nemében eredetit alkotott, de most mintha süllyedőben lenne az a bizonyos hajó…

Sok időm nem volt lazítani, mert fél tizenkettőkor már a Hammerworldworld sátorban játszott a búcsúturnéján lévő Sentenced. Anno valahol 1998-ban, az Iced Earth előtti fellépés magasságában vesztettem el a fonalat a finn srácokkal kapcsolatban, de ezt a koncertet mindenképpen meg akartam nézni, hisz a Sentenced minden kétséget kizáróan, mindig is igényes zenét játszott, és emlékeimben a ’98-as koncert is jó buliként szerepelt. Ráadásul ez volt az utolsó lehetőség. Igazán varázsos atmoszféra uralkodott a sátorban, ahogy a melankolikus csapat hattyúdalát jelentő bulit néztük. Magával ragadó volt a hangulat és igazán megkapó volt a csapat szomorkás, de mégis élettel teli dalait hallgatni. Számomra a tetőpontot az Everfrost és a Noose jelentette, de nagyon jó volt hallani a zseniális Maiden feldolgozást, a Troopert is.

A hajnali egykor kezdődő Junkiesba éppen hogy csak belepillantottam, aztán – mivel a feszített program eléggé kimerítette az energiaforrásaimat - inkább eltettem magam másnapra.

2005. augusztus 14., vasárnap - 5. nap

Nem elég, hogy a vasárnapi nap volt a legerősebb, és a szülinapom is ekkor volt, de még egy Saxon interjút is sikerült összehozni, úgyhogy nem nagyon lehetett volna elrontani a kedvemet.

Mire befejeztem az interjút Biff-fel, a Brainstorm már az első nótát nyomatta. Negyedszer volt szerencsém látni a német riff-mestereket, és mint mindig, most is hengereltek. Nem tudom, hogy csinálják, de megint kristálytisztán és iszonyatos erővel szólt minden hangszer, kellő alapot nyújtva Andy B. Frank csodálatos hangjának. Andreas Mailander sajnálatos megbetegedése miatt ezen az estén kisegítő bőgőssel játszottak. Érdekes módon – ugye kedves Korn?! - itt fel sem merült, hogy a beugró technikust a függöny mögé zavarják...
A program szinte teljesen az utolsó három lemez dalaira épült, előkerültek többek között: Shadowland, Hollow Hideaway, Worlds are Coming Through, Inside the Monster, Blind Suffering, Highs without Lows, és nem hagyták ki két legnagyobb kedvencemet, a Shiva’s Tearst és a Fornevert a Trinity of Lust trilógia első két darabját sem. Volt természetesen All Those Words is, ezúttal csak Andy énekével, de mondhatom, sütött így is rendesen! A Brainstorm hívők egyre gyarapodó tábora is vette a lapot, így hamar elrepült az engedélyezett egy óra! A Sziget másik legjobb bulija!

A tavaly, Biff balesete miatt sajnálatosan elmaradt Saxon bulit jó ¾-ed sátor nézte meg, így sok százan bólogathattunk elégedetten a nyitó Lionheart hangjaira. A Saxon is azon bandák közé tartozik, akiknél kötelező best of műsort kíván minden egyes fellépés – fesztiválon meg pláne – így alapvetően a klasszikusokon van a hangsúly, kevés nóta fér be az épp aktuális lemezről. Nem volt ez másképp most sem, így másodikként rögtön az egyik legkultikusabb nótájukat a Heavy Metal Thundert kaptuk meg, amit a Dogs of War követett harmadikként. Legutóbb, mikor a PeCsában nyomtak 10 pontos bulit sokkal több minden fért be az újkori lemezekről, most viszont teljesen hanyagolták mind az Unleash the Beast, mind a Metalhead nótáit! Pedig mennyire örültem volna egy Travellers in Time-nak vagy egy Terminal Velocitynek, ne adj isten Bloodletternek.
Hogy ne szomorkodjak nagyon, előkerült azért a valaha írt legpusztítóbb Saxon darab, a Witchfinder General, valamint a Killing Groundról a Dragons Lair. Ezeken kívül viszont totál old-school program volt terítéken.

Kaptunk olyanokat, hogy 747 (Strangers in the Night), Wheels of Steel, Strong Arm of the Law, Crusader, Princess of the Night, Solid Ball of Rock, sőt még a monumentális The Eagle Has Landed is előkerült. A hangzással szerencsére semmi gond nem volt, mindent szépen lehetett hallani, egyedül csak a Motorcycle Man füttyögésénél hittem azt, hogy szétszakad a dobhártyám, úgy begerjedt a cucc. A múltkori PeCsa buli ugyan egy árnyalatnyival jobban tetszett – talán a változatosabb program miatt – de ez sem volt ám egy kispályás koncert. A Saxon ugyanakkora klasszikus, mint a Maiden vagy a Priest, kis elismerést igazán megérdemelnének már!

2005. augusztus 15., hétfő - 6. nap

Vasárnap sikerült egy elég alapos megfázást összeszednem, így a hétfői napon elég limitáltan vettem részt a Sziget eseményeiben, sőt, ha nem lett volna Opeth, valószínűleg inkább otthon is maradok.

Igazán kíváncsi voltam Mikael Akerfeldték produkciójára, hiszen annak ellenére, hogy otthon szívesen hallgatom őket – főleg a Blackwater Park lemezt –, élőben még sosem sikerült elcsípnem a bandát. Sajnos azt kell mondjam, kisebb csalódást okoztak! Már a nyitó, húsz perces Deliverance is megfeküdte kissé a gyomromat, de később ez az érzés tovább fokozódott. Nagyon nehéz zene ez, elmélyült odafigyelést igényel, amihez enyhén szólva sem voltak meg a megfelelő körülmények. Hiába jött így a Demon of the Fall, mégsem tudtam igazán élvezni a koncertet. Tovább hátráltatta a dolgot, hogy Mikael finoman szólva sem egy kimagasló frontember, unalmasan, színtelenül konferál, nem képes arra, hogy lázba hozzon, ráadásul a Sátán, Abba, Roxette stb. poén is inkább fárasztó volt, mint jó. Igazi művészlélek lehet a srác, a hangulatkeltés nem igazán a terepe.

Ráadásul nem is szólt jól a cucc, néha bizony gerjedtek a gitárok, ami megint csak nem tett jót. Ugyanígy nem kellett volna az új számot erőltetni, ami igencsak leültette a hangulatot. Nem is nagyon sajnáltam, hogy mindösszesen 60 percet játszottak (állítólag kisegítő dobossal nyomták, akinek ennyit volt ideje megtanulni több nótát), nekem – valószínűleg ebben a folyamatos köhögés/tüsszögés is közrejátszott – bőven elég volt. Mivel eddigre már elég szarul voltam, gyorsan hazamentem aludni egy nagyot, hogy az utolsó napra legalább nagyjából rendbe hozzam magam.

2005. augusztus 16., kedd - 7. nap

Egy nagy alvásnak – valamint körülbelül 1000 mg C-vitaminnak – köszönhetően sikerült magam az előző napi 60%-ról körülbelül 85%-os teljesítményre feltornáznom. Erre szükségem is volt, hisz az egész hetes szerencse időjárás tekintetben eléggé elpártolt a fesztiválozóktól az utolsó napra. Totál beborult, hideg lett, sőt éjféltől megkezdődött a kiadós, áztató eső is.

Ennyire még nem volt tragikus a helyzet, mikor nagy nyögdécselés közepette kezdetét vette a Sex Action buli a Nagyszínpadon. Röstellem, de eddig mind lemezen, mind élőben kimaradt nekem a SA, így igazán itt volt az ideje behozni valamit a lemaradásból. Tetszett is a koncert, Szasza messze itt nyújtja a legjobb teljesítményt összes zenekara közül, és reszelős hangja igencsak illik ehhez a jófajta dirty zenéhez. A többiek is jól teljesítettek, és bár Zana Zoli nem egy hipertechnikás ütős, azért meg kell hagyni, hogy feszesen ütötte a 2/4-et. Az utolsó nótában színpadra szabadított dögös némberek hada pedig minden kétséget kizáróan meggyőzött arról, hogy rendszeresen látogatni kell a Sex Action bulikat!

Good Charlotte helyett fél tízre átmentem a Hammerworldworld sátorba, hogy a tavalyi mezőtúri koncert után másodszor is megnézzem az Ignite-ot. A pár évvel ezelőttihez képest valamelyest csökkent az érdeklődés a csapat iránt, de azért így is szép számmal gyűltünk össze, hogy meglessük Téglás Zolit és csapatát. Energikus, jó bulit adtak megint a srácok, Zoli pedig kifejezetten jól énekelt és aranyosakat konferált félig magyarul, félig angolul. Politizált is sokat, szidta Busht meg a rendszert, de mondott olyanokat is, hogy “dögöljenek meg a kommunisták és menjenek a picsába a nácik”! Jómagam nem igazán tudom 100%-ig komolyan venni az effajta hőzöngést, de hangulatkeltésnek bevált. Főleg úgy, hogy ha jól emlékszem, ezután egy jó kis fémes nóta következett, majd kaptunk Misfits feldolgozást is az arcunkba. Azért hosszú távon kicsit fárasztott ez a punk/hc mjúzik, így az A Place Called Home hangjait már csak a sátortól elfelé haladva hallgattam.

Zárásként még belenéztem a Pokolgép műsorába, amiből szerencsére a klasszikus blokkot sikerült elkapni. Joe jó formában volt, így minden gond nélkül hozta az olyan dalokat, mint a Ha újra születnék vagy Ítélet helyett. Sokat mindenesetre nem néztem a koncertből, hiszen eddigre már alaposan befáradtam az egy hét intenzív pihenéstől.

Összegzésképpen elmondhatom, hogy ha nem is játszott túl sok kedvencem idén a fesztiválon, azért rengeteg érdekes, kuriózumnak számító buli akadt idén is (lásd pl.: Sentenced, Accept, Obituary vagy épp Illés), így mindenképp megérte kilátogatni és úgy gondolom, jövőre is kelleni fog egy hét együttlét!

Kiss Gábor

2005. augusztus 13., szombat - 4. nap

Bármilyen furán is hangzik, de az idei Sziget-kínálatból leginkább a Talentum Színpad bandái keltették fel érdeklődésemet. Viszont mivel félnapijegy nem kapható, és az ott délután- illetve koraeste fellépő kis csapatokat sokkal érdemesebb egy klubkoncerten megnézni, hagytam, hogy elragadjon a "mainstream". Tehát a szombati napot és annak fő attrakcióját mentem megnézni többedmagammal.

Hétkor, szinte rohamtempóban érkeztünk a Talentumhoz, hogy a Playback zenekar műsorába belepillantsunk. Dobosuk nemrégiben Wackoréknál segített ki egy koncert erejéig, és kíváncsi voltam, hogy mit is csinál "főállásban". Az Alice In Chains dalra történő beállás után (ahol az ének azért messze járt az eredetitől) kellemesen zúzós, kb. 3 perc körüli saját dalokkal kezdtek, sokszor talán túl frappánsan fogalmazva. Egy-egy jól eltalált témát lehetne kicsit tovább húzni, hogy átérezze, beleélhesse magát a hallgatóság. De tény, hogy jó érzékkel merítenek többféle stílusból, sőt, ránézésre még a zenekari tagok is 5 különböző irányt képviselnek, hehe. A Depeche Mode 'I Feel You'-jának merész átdolgozása után viszont már indultunk tovább. Kicsit sajnáltam, hogy nem látom a koncert második felét, de szerettük volna még sötétedés előtt felmérni a terepet. A lényeg: érdemes figyelni a Playbacket, mert ötletes bandának tűnnek, ígéretes zenével.

Aztán jött egy laza séta a fesztiválkomplexum másik végéig, közben Jamie és a Csodalámpa-póló vétele (www.polopokol.hu), csomagmegőrző keresés a mobiltesco árnyékában, majd bepillantás a Besh O Drom műsorába a Világzenei Színpadon. Időközben több hiábavaló oda-visszacsörgetés után gondolatban gratuláltam az SMS feltalálójának. Persze a hír, hogy a többiek épp a Hammerworldnél CD-börzéznek, csak újabb kilométeres gyalogtúrával kecsegtetett. Közben félúton a Nagyszínpadon akkor kezdő Tankcsapda zajfoszlányai is utolértek, tudatva, hogy Lukács idén óvatosabban ejtőernyőzött.

Kedvenc metalsátrunknál röviden belenéztem a Cyborn műsorába. Talán ismeretes, hogy a slágeres industrial-rockot játszó csapat nyerte meg a VIVA Tehetségvadászatát, így sikerült a főnyeremény-gitárt is megtekintenem, amit hallhatóan jól lehangoltak a srácok, hehe. A szintén mindenhol használandó turnébuszt nem láttam, de remélem, hogy azt sem kímélik! Kis böngészés és a folyadékháztartás egyensúlyba billentése után gyors egyeztetés, majd irány a nagyszínpad, merthátugye Korn!

Ritka a komoly metal produkció a Nagyszínpadon, a tavaly előtti Slayer buli az egyetlen, ami most hirtelen beugrik. Szó mi szó, mindkét bandával úgy vagyok, hogy nem vagyok lelkes rajongójuk, de tisztelem munkásságukat. Csak míg Araya és társai taroltak, addig az először erre látogató Davis művek csúfan lebőgött a legalább 50ezer néző előtt. A tömegben heringezve főleg a kivetítőkön figyeltük a koncertbe negyed óra késéssel belecsapó fickókat, akik kb. 10 éve nagyban befolyásolták a rockzene fejlődésének irányát. De hiába a tízezreket őrjöngésre-ugrálásra csábító ismerős riffek, énekdallamok és a kb. másodikként elnyomott Twist agresszív halandzsája - ami akár a zenekar védjegyének is tekinthető - nem éreztem úgy, hogy maradandó élményt kapunk. Pedig a keverő előtt állva a hangzásra sem igazán lehetett panasz, gyomroztak a mélyek rendesen - szóval egy groove-orientált kortárs metal koncert első kelléke megvolna - csak egy kis ének hangerő és persze a második gitár hiányzott. Utóbbi nagyon.

Aztán valami a gitárcuccnál beszart. A csapat fele szó nélkül levonult, a technikusok szaladgáltak, de ami a legrosszabb: az immár Jézus-fejű (vajon így akarják visszacsalogatni Headet?) Fieldy elkezdett témázgatni a bőgőjén, de a nagy csattogásból semmi nem jött át. Aztán dobos kollégája is úgy gondolta, hogy szórakoztat minket, és ekkor hihetetlen dolognak voltunk tanúi: képtelenek voltak igazán jól elkapni egymást. Persze, lehet azt mondani, hogy "milyen jó, hogy ezek a nagy arcok máig tudnak poénkodni", de nem ezért fizettünk, hanem egy tökéletes, tartalmas, húzós programért, amivel mindenkinek bebizonyítják, hogy miért is ők korunk egyik legnagyobb bandája. Egy bejáratott turnégépezet, lemez- és dollármilliókkal a háta mögött tökéletes showt kellene, hogy adjon. Pont.

Ehelyett egyszerűen bénáztak. Ezt a céltalan jammelést a Talentum színpadon is csak beállásként viselném el. A tíz perces szünetek, leállások pedig szintén kínosak a bandára nézve. Ha Jonathan tökös frontember, akkor legalább elmondja, hogy "bocs, gond van a gitárral", vagy mesél nekünk valamit, nem döngölte volna jobban sárba a banda misztériumát, mint a kínos csend és a félhomályba burkolódzó üres színpad. Ezen még a korrektül elnyomott Pink Floyd feldolgozás(ok ) - bár a szólóért kéztörés járna - és a korábban elhangzott A.D.I.D.A.S. sem segített. A külsőségek persze rendben voltak - újabb nu metal kellék - röpködtek a raszták és a tökvédő Adidas logo, a klipekből ismert sci-fi állványba kapaszkodó Davis gyerek még skótdudáját is bemutatta. A záró fuck-olós dal után szerintem nagyon sokan távoztak elégedetlenül. Abszolút jogosan.

A tömeg eloszlását követően kényelmesen leballagtunk a Hammerworldhez, megnéztünk két teljes percet a Sentencedből, de elrettentett az újabb tömegnyomor. Inkább a kinti sörözést és csevegést választottuk, de a Noose hangfoszlányai így is elértek. Ők is megérdemeltek volna egy Nagyszínpadot, így búcsúzóul.

A nap zenei csemegéje kb. hajnali három körül ért a Blues Sátorban, azonnal a nap kulináris csemegéje után. Előbbi ifj. Katona Tamás és a Blues Power zenekar koncertje volt, utóbbi pedig egy adag hagymás pulykahús. Katona Tomit "Magyarország legifjabb blues gitárosa"-ként láttam először, mikor kb. 10 évesen egy pécsi pinceklubban édesapja mellett nyomta a témákat egy hozzá képest hatalmas Stratocasteren. Azóta eltelt egy évtized, és az immár felcseperedett, kedves intellektuel indiánnak kinéző fiatalember önállóan koncertezik bandájával, Stevie Ray Vaughan emlékműsorokat adva. Érintőlegesen ismerve a texasi húrmágus munkásságát, sejtettem, hogy mire készüljek. De az a profizmus, érzés és átélés, amivel Tomi a dalokat tolmácsolta, még így is meglepett, sőt, egyszerűen lenyűgözött! Amit itt láthattunk, az maga volt a nagybetűs Gitárzene.

Semmi görcsös, sajtszagú utánzat, hanem tényleg az amerikai blues-érzés. Volt két vendég bluesman is, a nagy jammelős gitárpárbajok közé becsúszott egy-egy Hendrix nóta, mindenki énekelt is egy kicsit, de végig Tomi vitte a prímet. Hatalmas feelinggel nyúlt a hangszerhez, és minden instrumentális leállásnál, játékos fokozásnál lélegzetvisszafojtva vártam, hogy "kilőjenek az ujjai". Mikor a majd kétórás örömünnep végén szerényen megköszönte, hogy gitározhatott nekünk, végleg biztos voltam benne, hogy miért is volt ilyen ez a koncert: a srác nem képességei nyilvános demonstrálását hajtotta végre, nem lenyűgözni, megfelelni vagy felvágni akart, hanem egyszerűen szívből játszott egyet a jelenlévőknek. És ez az, amit tényleg kevesem tudnak igazán.

Kántor Tamás

2005. augusztus 10., szerda - 1. nap

Ötvenen biztos összejöttünk a Sziget fesztivál tényleges nyitónapján a Talentum színpad előtt az Isten Háta Mögött délutáni foglalkozására, ami a munkaidő miatt sokak számára megközelíthetetlen időpontra és a hírverés teljes hiányára (kivétel: Uj Péter) tekintettel nem is rossz teljesítmény. Kiegészítő látványelemként láthattuk még a szakmai zsűri tagjaként egy kempingszékben skálázó Szekeres Tamást is – hülye aki ezt kihagyta.

Az IHM lemeze nekem egy kicsit töményre sikeredett, és a megjelenése óta is a Közelítő Juhász demót favorizálom (n.b. elvileg nem tilos, hogy egy rockzenekar akár egy egész életművet is összehozzon kislemezekből, mégsem jutott még senkinek eszébe…).

Pálinkás Tamásék zenehallgatási szokásaimra csak kevéssé voltak tekintettel, és cseppnyi gondolkodás nélkül vezették elő a Rosenkreutz dalmonstrumait. A produkciót a hajpántos Tamás vitte igazán a hátán, énekelt, szólózott és túrt is rendesen. A hangfelvételekről ismert hibbant vokálok ugyan hiányoztak kicsit, de jódlizott azért néha magába is Tamás, a kis hamis.

Rendesen húzott a ritmusszekció is, mondjuk abban nem vagyok teljesen biztos, hogy a dobos srác mindig értette, hogy mit csinált. A Távirányító vagy a legelején volt, vagy egyáltalán nem is, ez utóbbit hiányosságként értékelném. Talán háromnegyed óra sem telt és egy akusztikus kezdetű extrém noise terror után a zenekar bemondta az unalmast. Éreztem ahogy kezd erőt venni rajtam a reményvesztettség, de egy szemhéjnyi még maradt a showból: Közelítő, Távolító.

Ahogy a szóló visszahozza az énektémát, nem ragozom, tanítanivaló. A három villanygitáros fiatalembert valami láthatatlan erő összehúzta a színpad rendezői balján, lett belőle nagy dzsemmelés. De nem csak a hangzás és hangerő, a látvány is nagyon rock volt, a munkavédelmi szempontokat is szolgáló bünti napszemüvegek. Csak állták, állták a fényt, megkoronázták magukat lemenő nappal.

A nagy izgalomra levezetésképpen vonalból lenyomtam még a The Trousers koncertjét is. A csörgős Ambrus egy állat, szeretném elsősorban a lányok figyelmét felhívni rá, ha már egyszer én a másik irányba köteleződtem el. A Nadrágok brit-pop beütésű indie rockja akkor ütne igazán, ha még jobbak lennének a számok, karakteresebb (és hangosabb) az ének. De a korábbi koncertjeiken még háttérbe szoruló Stones-hatás előtérbe kerülése már egy megfelelő lépés a helyes irányba. Az If I Needed Someone és a Dr. Robert témáiból összegyúrt szám helyett ugyan szívesebben hallgattam volna egy igazi Beatles-feldolgozást, de a lényeg ennél a stílusnál nem annyira az eredetiségen, mint a feelingen van. Abból pedig Kőváriék zenéjében volt bőven, legjobb sűrítményben talán az agyeldobós szólóba torkolló koncertzáró darabban.
Viccből – valamint a csinos szaxofonos lány miatt – még a soron következő Skafunderzbe is belenéztem, akik annak ellenére tudtak másfél szám erejéig lekötni, hogy alapvetően hányok a ska zenétől.

Miklós Bernát