Mire kisebb késéssel befutottam az A38-ra, a göteborgi Avatar már javában zúzott egy női dobossal. Később aztán rájöttem, hogy valószínűleg csak emo, mindenesetre nem nagyon láttam még senki mást sálban dobolni. Rajta és a szintén meglehetősen emoisztikus frontemberen kívül egyébként nagyjából rendben volt a csapat fazonja; nagy terpeszben, veszettül headbangelve nyomták a meglehetősen középszerű skandináv death metalt. Fél óra épp elég volt belőlük.
Annak ellenére, hogy Sabina Classen közel sem egy playmate, az én szívemet már vagy hat éve elrabolta, és abban is biztos vagyok, ahogy érzékien elbúgta, hogy Finished with the Dogs, attól még a legfagyosabb férfi-ketyegők is felengedtek kissé. Komolyra fordítva a szót: a Holy Moses a tufa germán thrash esszenciája, ráadásul külön tiszteletet érdemelnek, több mint huszonöt éves (!) kitartásukért. Vagyis leginkább Sabina, akinek épp aktuális kísérte most egy igazi kultikus arcot rejtett, mégpedig a dobok mögött. A kissé jelentéktelen, pontyarcú ütős ugyanis nem más, mint egy bizonyos Atomic Steif, aki anno a zseniális, ám hazáján kívül nulla ismertséggel rendelkező Living Deathben is püfölte a bőröket. Meg persze a Mosesben, úgyhogy visszatérőként üdvözölhette a publikum, bár a döntő többségnek valószínűleg fingja nem volt minderről. Sebaj. A Holy Mosest egyébiránt nem lehet igazán komolyan venni, mindenesetre rendkívül szórakoztatóak. Látszólag Sabina sem akarta félelmetes vérhányó nagyasszony benyomását kelteni, végigbulizta a bő háromnegyedórás műsort ő is. Különösebb cicoma – cicoma?! ugyan már! – nélkül sorjáztak a mocsok paraszt thrash nóták, és bevallom, a Summer Kills, a Life Destroyer vagy a Nothing for My Mom alatt megesküdtem volna, hogy 1989-ben vagyok, hamburgi dokkmunkásokkal körülvéve egy szutyok klubban. Az i-re a pontot természetesen a záró, csodás szerelmi ballada, a Too Drunk to Fuck tette fel. Sabina Classent a Nightwishbe!
Sajnálatos módon közel sem vagyok egy Obituary-szakértő, ismereteim mindösszesen a kiváló, Dead című live anyagra korlátozódnak. Pont ezért eredetileg Draveczki kolléga reszortja lett volna ezen beszámoló megírása, ám a sors közbeszólt. Bár elsődlegesen a Holy Moses miatt jöttem a bulira, az Obira is igencsak kíváncsi voltam, hisz első – és ezidáig egyetlen – találkozásunk kiválóan sikerült. A mostani meg rátett még egy lapáttal! A kissé Mick Marsra emlékeztető Ralph Santollával kiegészített csapat ugyanis iszonytató erővel dörrent meg, és bár műsoruk igencsak kurtára sikeredett, mégis úgy éreztem magam, mint akit láncfűrésszel mészároltak le. Iszonyatosan folytak a színpadról a lábszárcsont-vastagságú ős-primkó riffek, szinte leszakították az ember arcát. John Tardynak meg akkora tüdeje van, hogy szerintem mikrofon nélkül is végighörrentette volna a bulit...lehidalás!
A Chopped in Half vagy a Turned Inside out olyan súllyal telepedtek az arcomra, hogy levegőt is alig kaptam, ilyen ideális körülmények között pedig hamar elrepült az a kissé szűkösre szabott 50 perc, amit a színpadon töltöttek a fiúk. Persze némi unszolás után aztán az egész koncerten zseniálisan ütő Daniel Tardy elővezetett egy kis dobszólót, nyúlfarknyi gitárvijjogtatás is következett, majd jöhetett az igazi ráadás, benne természetesen a Slowly We Rottal. Már az merő libabőr volt, ahogy John Tardy bekonferálta, hogy This is the title track of our very first record…. Arrrgh, képzelem, mit érezhettek a diehard Obituary fanok... Nem hittem volna, hogy ennyire király lesz az Obituary, de hihetetlenül elmés megállapításomat, miszerint, a jó death az jó, ez a buli is alátámasztotta. Alig várom az ismételt találkozást öt hónap múlva, Balingenben.
