Shock!

Újabb perfekt turnéösszeállítás: két totálisan más zenében utazó, ám lojális táborral rendelkező, híresen jó koncertbandának számító formáció egyesítette erőit, akiket rendszerint még az is feltétel nélkül elismer, aki amúgy nem kimondott rajongójuk. Arról persze lehet vitázni, mekkora a keresztmetszet az Overkill és a Crowbar táborában, de szerintem az ilyesmi lényegtelen, egy efféle turnéval alapvetően mindenki jól jár, és ha tömegnyomor nem is alakult ki, azért elég szép létszámú közönség fogadta a párost és két nyitócsapatukat a Barba Negrában.

Az izraeli Shredheadről lemaradtam, de többeket is megkérdeztem, és egybehangzóan az volt a vélekedés róluk, hogy felejthető produkciót nyújtottak. Mindez az ausztrál Desecratorre is állt: thrasht nyomtak, de ezen kívül az égvilágon semmit nem tudnék elmondani róluk zeneileg. Nyilván sokat hallgatták annak idején a klasszikus Testament-, Slayer- és satöbbi-lemezeket, tényleg minden panelt kívülről fújnak, összességében nem is voltak rosszak, de igazán jók sem. Ahhoz legalábbis semmiképpen, hogy túltegyem magam a rettenetes kopasz-de-hátul-hosszú frizurákon. Borítékolhatóan örökös harmadelőzenekar.

A Crowbar a szokásos csendes-molyolgatós természetességgel sétált fel a színpadra, tekergették kicsit a potikat, belőtték a cuccukat, aztán Kirk Windstein csak úgy a semmiből odament a mikrofonhoz, és belecsaptak az All I Had (I Gave)-be. A hangzás itt még elég gyér volt, és később sem lett ideális (bár azért sokat javult), a banda azonban tökéletesen hozta a szokásos formáját. Eleve plusz töltetet adott a fellépésnek az eredeti basszer, Todd Strange, azaz a legendás Sexy T jelenléte, akivel utoljára az Odd Fellows Rest turnéján jártak nálunk 1998 őszén. A mester elég sokat fogyott a fénykorához képest, de megjelenése még mindig tiszteletet parancsoló, grimaszait, mozdulatait nem lehet kellő súllyal érzékeltetni, és noha köztudott, hogy a régi lemezekre alapvetően Kirk nyomta fel helyette a basszust, élőben a játékával sem volt semmi gond. Láthatóan a közönség is örült neki, kapott lelkes bekiabálásokat is („Yes, there she is!", fűzte hozzá a témához Kirk), szóval azt is mondhatnánk, hogy minden a helyére került. Már persze ha eddig nem lett volna rend a Crowbarnál, de hát ugye az volt. Mindenesetre Sexy T szívmelengető bónusz, aki hozzátartozik a banda legendájához: zeneileg David Ellefson sem hiányzott a Megadeth soraiból, mégis minden fan örült a visszatérésének. Ez ugyanez az eset.

A zenekar nem játszott különösebben sokat – eleve nem szoktak túlhúzni semmit –, de szerintem tök jól összerakott műsort nyomtak: a kettesről volt még High Rate Extinction, a húszéves Broken Glassről Conquering és zárásnak Like Broken Glass, nyilván Planets Collide, a 21. századból pedig To Build A Mountain (mekkora dal!), The Cemetery Angels és Walk With Knowledge Wisely. Kissé talán meglepő, hogy a friss – és nagyszerű – The Serpent Only Liesról csak a Plasmic And Pure szólt, de ez van, majd máskor, a Crowbarnál úgyis gyakran cserélődik a műsor, és néha felbukkannak teljesen váratlan darabok is. Ebben a dalban mellesleg Tommy Buckley kötötte le a figyelmemet már-már művészien eltalált cinezéseivel, a menetrendszerű csúcspont Planetsben pedig Matthew Brunson dolgozott nagyon ízlésesen Kirk kezei alá. A főnök nem beszélt sokat, de azért akadt pár vicces benyögése azzal a jellegzetes louisianai kiejtéssel, meg persze köszönte is nagyon az ünneplést, amire ezúttal is rászolgáltak. Mint mondtam, a hangzás lehetett volna erőteljesebb, de a Crowbart mindig jó látni, most sem volt ez másképp.

Az Overkill sajnos egészen ótvar hangzással robbant színpadra, a tompán, életlenül és halkan zsizsegő gitárok ereje voltaképpen teljesen hiányzott a nyitó Armorist alatt, de még a Rotten To The Core alatt is inkább csak a belső magnómban mentek a klasszikus témák, mintsem ténylegesen kivehetők lettek volna. Később aztán persze fokozatosan jobb lett a helyzet, de tökéletessé sajnos náluk sem vált a megszólalás (később a basszus gerjedt-rezonált néha már-már fülbántó hangerővel). Maga a zenekar viszont a szokásos formát hozta, és mivel a New Jersey-i power/thrasherek intenzitása legendás, összességében senkinek sem lehetett oka panaszra. Egészen hihetetlen például, hogy Blitz már 57 éves, de még mindig lankadatlan energiával nyomul a színpadon, azért pedig külön becsülöm, hogy nem tagadja: valójában némi oxigént szippantani viharzik hátra minduntalan az instrumentális részeknél. Ahhoz, amit művel, kell is a szufla... Hangilag is remek formát hozott egyébként, a hisztérikus, nagy üvöltések most még talán a szokásosnál is erőteljesebbnek, horzsolóbbnak tűntek. A banda főnöke, D.D. Verni eközben jellegzetesen, mérgezett egérként körözött középen végig, rendületlenül nyomatva a jellegzetes alapokat a beugró dobossal, Eddy Garciával karöltve. Utóbbi játéka szerintem jóval szögletesebb és unalmasabb Ron Lipnickiénél, de a feszességével végső soron nem voltak gondok.

Ha a beugróknál tartunk: az eredetileg belengetett Waldemar Sorychta hozzánk már nem jutott el, mert visszatért Dave Linsk, akinek ki tudja, miért kellett kihagynia pár állomást a turnén, de végső soron mindegy is. Noha kíváncsian vártam, hogy dörrennek majd meg az Overkill-dalok a Grip Inc. egykori riffmesterével, Linsknek itt a helye, ez nem kérdés. Eleve több mint kétszer annyi időt húzott már le a bandában, mint a legklasszikusabb éra mitikus hőse, Bobby Gustafson, és én a játékát is szeretem. A banda harmadik nagy fazonja Blitz és D.D. mellett azonban Derek Tailer, aki megjelenésre körülbelül olyan, mintha Norman „Daryl Dixon" Reedust beleoltották volna Bobby Hambelbe, és a színpadi akciózás mellett most is végig lazán dumálgatott, kiszólogatott a közönségnek, ha éppen olyanja volt. Az Overkillre néha hajlamos az ember a két őstag kizárólagos vállalkozásaként tekinteni, akik mellett végső soron mindegy, kik játszanak, de esküszöm, hogy Linsk mellett Derek is baromira hiányozna a színpadról, ha nem lenne itt.

Mint említettem, a banda nem szólt igazán jól, de az energia, a fogadtatás és ezek eredőjeként a hangulat szerencsére tízpontosnak bizonyult, a setlistben pedig a megkerülhetetlen alapnóták (Hello From The Gutter, In Union We Stand, Elimination) mellett felbukkantak abszolút nem tipikus darabok is. Mert az például egy dolog, hogy a Rotten To The Core kihagyhatatlan, a Hammerhead pedig szintén ősfavorit, de azt senki se mondja nekem, hogy például a Feel The Fire címadója nyilvánvaló választás lenne... Ezt nyomni legalább olyan kultikus húzás, mint amikor nyáron a Slayer leporolta a Fight Till Death-t. Szóval jó ötlet volt az a bizonyos különleges, tavaszi német buli a DVD-felvétellel, ahol elejétől végéig lement mind a debüt, mind a Horrorscope, főleg, hogy így utóbbiról is befért a többé-kevésbé rendszeresen nyomott Coma mellé még egy kuriózum az Infectiousszel. Utóbbi páros akkorát ütött, hogy Kiss kollégával egyből megállapítottuk: simán el tudnánk viselni egy olyan Overkill-bulit, ahol kicsit háttérbe szorulnak a Gustafson-éra darabjai, és némileg jobban rágyúrnak a '90-es évek mára sokszor elfeledett témáira. Még pár dal a Horrorscope-ról, pár dal az I Hear Blackről, néhány a The Killing Kindról, ilyesmi... Nagy lenne, nem igaz?

Aztán persze nem akarok úgy tenni, mintha az Overkillnek feltétlenül nosztalgiázásra lenne szüksége, mert a stúdióverzióban is odabaszós, zsírúj Our Finest Hour élőben is kimondott csúcspontnak bizonyult, és az Ironbound címadóját is abszolút méltán nyomják a ráadásban az Elimination és a Fuck You! mellett, tényleg ennyire jó. Az Electric Rattlesnake is stabilan befészkelte magát a műsorba, és ebbe sem tudok belekötni. A rendes műsoridőt záró Thin Lizzy-feldolgozás, az Emerald viszont szerintem annyira nem állt jól nekik, de üsse kő, végső soron miért ne játszanák, ha szeretik... Maga a program az Overkillnél nagyjából szűk másfél órát tett ki, és összességében tényleg csak a megszólalást kifogásolhatom, a zenekar teljesítményét aligha. Remek folytatás volt ez az előző esti Battle Of The Bays után.

Fotó: Máté Éva