Shock!

Tulajdonképpen könnyű dolgom van az új Crowbarral, a New Orleans-i szupernehézsúlyúak esetében ugyanis elég régen nem került ocsú a búza közé, ha egyáltalán előfordult náluk ilyen. Így utólag talán a 2000-es Equilibrium volt az utolsó, kicsit formátlanabbra, nem annyira egységesen erősre sikeredett lemezük, de még azon is szerepelt öt-hat elképesztően nagy dal, azóta pedig Kirk Windstein gyakorlatilag egyszer sem nyúlt mellé. Ezek után okkal feltételeztem, hogy a The Serpent Only Liesszal sem hibázik majd, és nem is tévedtem: az új album megint hatalmasat gyalul. Az pedig alighanem minden Crowbar-hívő szívét megmelengeti, hogy – igaz, már a dalok megírása és a felvételek után, de – ismét csatlakozott hozzájuk a banda korai korszakának egyik legfontosabb láncsszeme és egyben arculati eleme, Todd Strange basszer. Sexy T ugyan elég sokat fogyott húsz évvel ezelőtti önmagához képest, de itt van, és ez a lényeg, nem igaz?

Az előzetes nyilatkozatokban Kirk az ős-hőskorszak érzésvilágát emlegette a 21. század Crowbarjának köntösében, amivel végül is elég jól leírta a lemezt, bár észveszejtő differenciáról azért nem tudok beszámolni az utolsó pár anyaghoz képest. Ennek az az oka, hogy Windstein mester alapvetően sosem bújt ki a bőréből, csak egyre kerekebb és dallamosabb dalokat írt az évek során, amivel párhuzamosan a régi éra egyértelműen hardcore-os hatásai kicsit háttérbe szorultak, viszont sosem tűntek el teljesen. A banda fő védjegye, a műfajban a mai napig páratlan súly, illetve a sötét-borongós-szomorú hangulat ugyanakkor eközben is megmaradt, a Crowbar tehát sosem váltott, maximum az arányok módosultak a zenéjükben. Összhatását tekintve pedig egy fokozattal tényleg direktebb, agresszívebb, zúzósabb ez az album, mint mondjuk a legutóbbi Symmetry In Black volt. De szerintem ezen senki sem szívja majd a fogát, mert lényegi változás ezúttal sem történt.

Ha egyetlen dallal kellene érzékeltetnem a Kirk által említetteket, az minden bizonnyal az I Am The Storm lenne, amely a lemezt indító Falling While Rising és Plasmic And Pure tipikusabb kettőse után tényleg gyorsabb tempókkal, harapós sodrással támad a hallgatóra. Szó se róla, mindig akadtak ilyen szerzeményeik is, szóval ezt sem nevezném hátraarcnak, de a törekvések egyértelműek. Annak idején – roppant találóan – doomcore-nak nevezték a bandát a szaksajtóban, ez a nóta pedig remekül példázza, hogy miért is. Mindez a címadó kalapálós verzéire is áll, itt ugyanakkor kimondottan érdekes, ahogy az aprítást egy Crowbar-szinten megamelodikus gyász-refrén oldja, sőt, a középrészben még egy tradicionálisan heavy metalos riff is felüti a fejét. Mondanom sem kell, tanítanivalóan működik is a dolog. A dallamosabb, védjegyszerűen rút harmóniákkal is operáló Surviving The Abyss pedig elég egyértelműen a jövő héten a Klasszikushock rovatban is felbukkanó, húsz évvel ezelőtti Broken Glass album hangulatát idézi, amely annak idején a vízválasztót jelentette a puritánabb első éra és a fejlettebb, sokszínűbb folytatás között.

Vagyis ha netán arra számítottál, hogy Kirkék a Crowbar stílusát tulajdonképpen megalapozó '93-as lemez, netán a Time Heals Nothing 2016-os megfelelőjét szállítják le, ki kell ábrándítsalak: a The Serpent Only Lies tökéletesen passzol a diszkográfia végére, és nagy sikerrel egyesíti magában a zenekar különböző korszakainak stílusjegyeit. Ráadásul mindezt üresjáratok nélkül teszi, de ahogy említettem, Windstein barátunktól ma már simán el is várható az ilyesmi, szóval ebben sincs különösebben nagy meglepetés. Így aztán ha dalokat kell kiemelnem, a fent nevesítettek akármelyikét ugyanúgy nevesíthetném kedvencként, mint a védjegyszerűen síró gitárokkal indító, majd a köpcös riffeket szinte rockos húzással tálaló On Holy Groundot, netán a menetrendszerű elszállást, amely ezúttal a Song Of The Dunes címet kapta, és Kirk megint óriásit énekel benne. De a záró As I Heal is sanszosan sorol majd oda a banda fix koncertfavoritjai közé a jövőben.

Tényleg nem tudok sok okosságot hozzáfűzni a fentiekhez, ez a borítóját tekintve is old schoolra vett, óriási hangzású album ismét mindent felvonultat, amiért ezt a zenekart annyira szeretni lehet, abszolút megbízható minőségű cucc – ha rajongó vagy, csalódás kizárva, ha pedig még nem, első haverkodásra is simán alkalmas a The Serpent Only Lies. És ez egy ilyen korú zenekarnál bizony nagy szó... Az Overkill-lel közös november 17-ei koncert természetesen kötelező.