Shock!

Annyira csúnya, hogy már szép. Ha jól rémlik, eredetileg Barbra Streisandre használták ezt a nem túlzottan hízelgő kijelentést, de azóta már sok mindenre és sok mindenkire láttam leírva: Psota Irénre, kínai meztelen kutyára, modern épületekre, rettentően rusnya gyerekekre, vagy épp egy divatos ruhakölteményre. Pedig igazából csak egyetlen dolog van, ami hűen kifejezi a mondás lényegét, és az nem más, mint a Crowbar zenéje. Amiben örökkön ott vibrál a világ minden feszültsége, fájdalma és nyomora, mégis jólesik hallgatni, ahányszor csak az ember keze ügyébe kerül. Mint maga a főhős: rettentően ronda, ám végtelenül barátságos és szimpatikus figura, akiről süt, hogy mennyire imád zenélni. Ha valaha is láttad már koncerten (és az tök mindegy, hogy milyen formációval), tudod, miről beszélek.

Kirk Windstein sosem tagadta, hogy igazi szerelemgyerekének a Crowbart tekinti, ami lehet, hogy más teendői miatt – amikben mindig százszázalékos erőbedobással vett részt – éppen kissé háttérbe szorul, talán teljességgel átalakul a felállás is, akár hosszú szünetek következhetnek, de senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy a prioritást mindenkor ez a banda fogja élvezni. Így aztán semmi meglepő nem volt abban sem, mikor kiderült, hogy Kirk még a Down-beli beton biztos tagságát is képes odadobni, ha úgy érzi, hogy most a Crowbarral jött el az idő mocorogni. Ráadásul döntése jogosságához kétség nem férhet, a legutóbbi Pajszer lemez, a zseniális Sever The Wicked Hand egy olyannyira ereje teljében lévő csapatot mutatott, ami után hatalmas baklövés lett volna újra beiktatni egy öt-hatéves pauzát. Pláne, hogy idén jubileumi éve van a zenekarnak: nem elég, hogy kerek negyedszázada tapodják tonnás lépteikkel a sárgolyót, de a következő nagylemez ráadásul éppen a tizedik a sorban. Emellett – a Crowbarra nem mindig jellemző módon - a tagság is egészen stabilnak tűnt, oké, Patrick Bruders ugye épp a Down miatt dobbantott, de Matthew Brunson gitáros és Tommy Buckley dobos maradt. Pat utódja is hamar meglett a tökéletesen ismeretlen (számomra legalábbis mindenképp) Jeff Golden személyében, úgyhogy nem lett volna semmi kifogás, ha a Symmetry In Black gyengén sikerül. Mázli, hogy nem így történt.

A Crowbar legkésőbb a Broken Glass / Odd Fellows Rest idejére rájött arra, hogy hogyan kell tökéletes sludge metal anyagot készíteni, így nem lehet elvárni tőlük, hogy lemezről lemezre fejlődjenek, bőven elég, ha csak tartják a szintet. És ahogy a felvezető dobtéma után rám rontott a Walk With Knowledge Wisely riffszörnyetege, rögtön tudtam, nem lesz itten semmiféle lanyhulás, csalódás, vagy „jó-jó, de azért..." típusú mondatok puffogtatása. A világ legagresszívebben bugyogó riffjeit még mindig Mr. Windstein tudja megírni és tömzsi ujjaival eljátszani, ezt kár is lenne vitatni, az pedig egyenes hajmeresztő, ahogy szinte minden egyes dalban folyamatosan képes fokozni a fájdalmasan zokogó riffjei által keltett hangulatot. Sosem esik túlzásba, mindig épp csak egyetlen lépéssel megy tovább, mint gondolnánk, amire remek példa a másodikként érkező hideglelős Symmetry In White, amiben ráadásul akár énekelni is lehetne azokat a bizonyos gitártémákat.

Apropó, ének – Kirk kapitány félelmetesen nagyot fejlődött ezen a téren a korai anyagokhoz képest! Ez már az említett Symmetryben is fület szúr, de aztán a The Taste Of Dyingban válik teljesen egyértelművé. Amíg régen jobbára csak bömbölt, most egyre többször próbálkozik agresszív dallamokkal, és ha igazán nagyot akarnék mondani, akár azt is kijelenthetném, hogy teljesítménye igazából nem is marad el amögött, amit a mára sajnos jócskán megkopott hangszálú Phil Anselmo művel a Downban. A doomos Reflection Of Deceit refrénje újfent olyan, amitől a hideg futkározik a hátamon, ráadásul milyen gyönyörűen szól már az a gitár a szólórész alatt, miközben Kirk az univerzum minden fájdalmát a füleinkbe bömböli! Ez bizony kapásból megy a legnagyobb Crowbar szerzemények közé! És amikor már éppen arra gondoltam volna, hogy mi van már, sehol egy olyan hamisítatlan Pajszer-féle doomcore tétel, ami gyűlölettel telve rohan végig a tájon, akkor jön az Ageless Decay, ami pont olyan. És persze, hogy közvetlenül ezután érkezik az a letisztult Amaranthine, ami pedig egyszerűen csak csodaszép, és kész. Nem tudom, mennyit trükköztek Kirk apó hangjával a stúdióval, de én bizony sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen teljesítményre lesz képes! Ahogy pedig a halálba készülő dal végén azt énekli, hogy „I'll never walk alone", az tényleg hátborzongató.

Miután vagy háromszor meghallgattuk az Amaranthine-t (mert meg fogjuk), mehetünk is tovább, hogy egy újabb rémületes riffel találjuk magunkat szembe a The Foreboding képében, miközben a háttérben már megint egészen dallamosra vett ének leng minket körbe. A Shaman Of Belief / Teach The Blind To See / A Wealth Of Empathy triász egy fokkal kevésbé combos ugyan, de szépen hozzák a kötelezőt, emellett a Teach... szerintem tuti Down-dalnak készülhetett egykoron. Az egyébiránt egyszerűen tökéletes hangzással bíró korong végén aztán a Symbolic Suicide kíméletlenül ledarál mindent és mindenkit, aki valami csoda folytán egyáltalán életben eljutott idáig, a dal lezárásában az a mamutsúlyú gitártéma egyszerűen bénító. Némi feloldozást nyerhetünk még a The Piety Of Self-Loathing instrumentális málházásából, de aztán már tényleg nincs tovább.

Meggyőződésem, hogy ezt a fajta muzsikát tényleg nem lehet ennél jobban játszani, ez pedig valóban az ellentmondások zenekara. Ebben a lemezben is benne foglaltatik minden bajunk, bánatunk és szenvedésünk, mégis pozitív energiákkal feltöltődve folytatod a napot, ha lenyomtál egy halálos dózist ebből a Crowbar-szérumból. Hiába, ami nem öl meg, az megerősít, hogy egy másik közkedvelt szállóigével zárjam mondandómat. És ha végül azt kérded, hogy akkor most melyik a jobb, a szintén frankó új Down, vagy a Fekete Szimmetria, akkor a pontszámom válaszolni fog.

A Crowbar június 16-án Budapesten, az A38 Hajón koncertezik. Részletek itt.