Shock!

November 17-én ismét Budapesten lép fel a Crowbar, akik éppen húsz évvel ezelőtt jelentették meg karrierjük egyik legkerekebb és legjobb albumát. A Broken Glass mindenképpen vízválasztót jelentett a világ legsúlyosabb zenekarának karrierjében: még maradéktalanul őrizte az első korszak nyers, zsigeri energiáját, ám már egyértelműen uralták a szerzeményeket azok a megoldások, amelyek révén Kirk Windstein később még letisztultabb, dalközpontúbb irányba kormányozta a zenekart. Úgy is mondhatjuk, hogy a csúf, elbrutalizált riffek nagymestereinek stílusa ezen az albumon kristályosodott ki végérvényesen. Alighanem ők is tisztában lehetnek ezzel, hiszen év elején még egy rövid amerikai emlékturnét is szenteltek az anyagnak.

A Crowbar magja akkoriban kezdett kiformálódni, amikor New Orleans metalszempontból még teljesen marginálisnak számított az amerikai zenei színtéren, hiába töltött be kiemelt szerepet a jazz- és blueséletben. A városban ugyanakkor a '80-as évek végén már fortyogott valami egészen különleges, és a zenekar két alapítója, Kirk Windstein és Jimmy Bower is más szándékokkal ragadott hangszert, mint a kortársak többsége. Kirk: „A Crowbar alapvetően Jimmy és az én vízióm volt: valami teljesen mást akartunk csinálni, mint a többiek. Természetesen már akkor is akadtak olyanok, akik nem hittek a dologban. A Crowbar és az Eyehategod nagyjából egy időben indult, és akkoriban semmilyen kategóriába nem passzoltunk, senkire nem hasonlítottunk. Lehet, hogy más hasonlított ránk, de hogy mi nem hasonlítottunk senkire, az biztos... Stílusalapítók akartunk lenni, nem pedig másolók. Jimmel egy időben majdhogynem thrasht játszottunk, aztán egyszer csak eljutottunk odáig, hogy ha már úgyis annyi Melvinst, Carnivore-t, Black Sabbathot meg Trouble-t hallgatunk, akkor próbáljunk meg valami olyasmit csinálni, mint ezek a csapatok. Így léptünk rá erre az ösvényre."

A formációnak persze több elődzenekara volt, és jóformán követhetetlen, pontosan kik és mikor fordultak meg ezekben. A gitáros/üvöltő Kirk és a dobos, de a gitározás iránt is érdeklődő Jimmy először a Shell Shockban zenélt együtt, majd onnantól kezdve közösen folytatták különböző leosztásokban. Kirk: „Eleinte Wrequiem néven zenéltünk, aztán átneveztük magunkat The Slugsra, és ebből lett végül Crowbar, mert leszerződtünk egy kis underground céggel, akiktől megtudtuk: The Slugs néven már működik egy zenekar. De igazából végig ugyanazokat a dalokat játszottuk, tehát alapvetően már a Wrequiem is a Crowbar volt. Sőt, azelőtt játszottam is egy másik bandában, amit már Crowbarnak neveztek: doboltam, Jimmy Bower dobolt, Sexy T basszusozott, az énekesünk pedig egy hatalmas termetű, tényleg nagyon sötétfekete bőrű srác volt. Ő vezette a zenekart, és ilyen anti-Skrewdriver csapatként az üzenetünk lényege az volt, hogy picsába a rasszizmussal, mi mindenkit utálunk..."

Mire az „igazi" Crowbar szerződéshez jutott, Bower már lelécelt tőlük, hogy másik csapatára, az Eyehategodra koncentráljon. Így Windstein társai a The Slugs utolsó felállásának egyik oszlopa, a hegyomlásnyi Todd „Sexy T" Strange basszer, Kevin Noonan gitáros és Craig Nunenmacher dobos lettek, és ez a négyes készítette el az 1991 szeptemberében, a Pavement kiadónál megjelent első albumot, az Obedience Thru Sufferinget. A lemez jóformán semmiféle hullámokat nem kavart maga körül, ám a kritikusok egy vájtabb fülű rétege már ekkor is felismerte, hogy a hardcore-os gyökerű durvulást egészen elvetemült, doomos borulatokkal ötvöző, riffcentrikus muzsika a maga nemében teljesen eredeti. De hát eleve ez is volt a cél. Kirk: „Úgy gondolom, ha már valakivel rokonítani lehetett a csapatot, hát a Melvinst hozhatjuk fel. A kezdetek idején, 1989 körül a Cathedral, egy Winter nevű New York-i csapat, a Melvins és a Carnivore utazott hasonló dologban, mint mi. A Retaliation például az egyik örök kedvenc lemezem, és óriási hatást is gyakorolt a Crowbarra, jelentős mértékben annak az albumnak köszönhető, hogy egyáltalán megalakultunk. Peter Steele zseniális szövegeket írt. A Melvins és Pete voltak akkoriban számunkra az igazi istenek, mert valami olyasmiben utaztak, amiben senki más. Amikor elkezdtem dalokat írni, azokat is egyből carnivore-osnak találtam."

A zenekarban Noonan helyét hamarosan Matt Thomas vette át, és befolyásos támogatóra leltek Phil Anselmo személyében, aki egyrészt együtt nőtt fel Kirkkel, Jimmyvel és Sexy T-vel New Orleansben, másrészt ekkoriban már közösen is zajongtak a '90-es évek első felében megalakított Down projektben. Mivel a Pantera az 1992-es Vulgar Display Of Power albummal megkerülhetetlen szereplővé vált a színtéren, Anselmo kihasználta lehetőségeit, és ott segített a Crowbarnak, ahol csak tudott. Őszintén rajongott a csapatért, és stúdiós tekintetben ekkoriban már rutinosabbnak számított Windsteinéknél, így ő lett a banda második albumának producere, amely végül 1993 őszén jött ki simán Crowbar címmel. Aligha tagadná bárki is, hogy Anselmo jelenléte sokak figyelmét irányította a csapatra, de a lemez nem miatta volt jó: tulajdonképpen nyugodtan mondhatjuk, hogy Kirkék ezen az albumon találták meg igazi hangjukat. Miközben az Obedience Thru Suffering leginkább impozáns, de még nem teljesen kiforrott riffgyűjteményként jellemezhető, a kettes lemezen már ereje teljében tündökölt a csapat: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a High Rate Extinction, az All I Had (I Gave) vagy az I Have Failed többé-kevésbé máig fix koncertelemek a programjukban, a Led Zeppelin No Quarterjének zseniálisan sikerült, elbrutalizált feldolgozása pedig már csak hab volt a tortán.

Máig nehéz lenne megfejteni, mi kellett mindehhez, de az album hirtelen elkezdett fogyni a boltokból, és nagyjából egy év alatt átlépte a százezres példányszámot, ami egy ennyire extrém, brutális és eredeti lemeztől már-már csodaszámba ment. A klipek Headbanger's Ballban történt rendszeres játszása bizonyára ugyanúgy közrejátszott a komoly underground sikerben, mint az is, hogy az ekkoriban karrierje csúcsán lévő Pantera is rendszeresen cipelte őket mindenfelé magával, ha éppen belefért. De a zenekar tulajdonképpen akárkivel kompatibilisnek bizonyult koncertfronton. Kirk: „Amikor a Morbid Angel elhívott minket turnézni, megkérdeztem David Vincentet, hogy miért éppen velünk akartak játszani, ő pedig annyit felelt: egyrészt, mert kibaszott súlyosak vagytok, másrészt, mert elegem van a nyolc death metal zenekart összesűrítő turnékból, ahol az összes többi fellépő a Morbid Angel gyengébb verziója. Valami ugyanolyan súlyosat, de teljesen mást akart. Bár egyébként egy rakás közös vonásunk volt velük: furcsa akkordmenetek, ilyesmik... Annak ellenére, hogy blastbeatek nálunk persze nincsenek, és soha nem is játszottunk death metalt."

Szintén simán és sikeresen játszhattak egyik fő hatásuk, Peter Steele új bandájával, a Type O Negative-val, igaz, ez a turné kicsit fonák módon működött. Kirk: „Jóelőre lekötöttük a turnét, és a Type O előttünk lépett színpadra, viszont pont akkoriban kezdték el nyomni az MTV-n a Bloody Kisses klipjeit, Pete meg hirtelen szexszimbólummá vált. Azt gondoltam: baszki, és nekünk most utánuk kell kiállnunk... Detroitban indult a turné. Kiszálltam a mikrobuszból, aztán ott üldögéltem a klubban, egy omladozó, régi, büdös szarfészekben, amikor bejött Peter. Akkor találkoztunk először. Bemutatkozott, és az volt az első kérdése, nem vagyok-e éhes, mert az emeleten van catering. Utána pedig azt mondta: Kirk, tudom, hogy mikrobusszal érkeztetek, a stábunk egész nap dolgozik, szóval akadnak üres alvóhelyeink a buszunkban, így ha bármelyikőtök is ledőlne egy kicsit, érezzétek magatokat otthon, nem gond. Ez elég sokat elárul Peterről, és meglehetősen jó ilyen első benyomást szerezni valakiről, akire eleve felnézel..."

A Crowbar ekkor már kisebbfajta szenzációnak számított az underground legmélyebb bugyraiban, főleg, hogy a '90-es évek derekára már mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy New Orleansben egészen sajátos színtér működik. És ugyan az Eyehategod, a Graveyard Rodeo, a Stressball vagy a Tungsten még a föld alatt sem lehetett mindenki kedvence, a vonal eredetiségét senki sem vitathatta el. Kirk Windsteinék tehát egy izgalmas, pezsgő színtér vezérhajójaként változatlan felállásban, nagy lelkesedéssel fordultak rá a folytatásra. Az 1995 tavaszán kiadott Time Heals Nothing egy fokozattal mindenképpen erőtlenebbre sikeredett elődjénél, de a zenekarra így is odafigyelt a közönség. További sikeres klubturnék következtek az óceán két partján önállóan és másokkal, Magyarországon is a hármas lemez kapcsán jártak először, a következő év márciusában, a Napalm Death vendégeként a Petőfi Csarnokban. Azonban még többet számított, amikor az év őszén megjelent a Down első lemeze, a NOLA, rajta Kirkkel és Sexy T-vel, ennek hatására ugyanis – nyilván elsősorban Anselmo jelenléte és a nagykiadós háttérből fakadó extra lehetőségek miatt – már a szélesebb metalközönség is felkapta a fejét a New Orleans-i hangzásra. Mindez természetesen a Crowbar szempontjából is üdvösnek bizonyult.

Ilyen alapozás után nem csoda, hogy Kirk óriási elánnal fogott bele a dalszerzésbe, és még az alapember Nunenmacher távozása sem lassította le őket: simán adta magát, hogy a dobok mögé a régi cimbora, a Downban is aktív Jimmy Bower kerüljön. A zenekar így, ha lehet, még egységesebben látott neki a munkának a következő lemezen, mint valaha. A produceri székbe ezúttal Simon Efemeyt ültették, akit a Paradise Lost és a Cancer albumain végzett munkái alapján választottak ki, de társproducerként visszatért Phil Anselmo is, aki – ha már néha úgyis ott volt velük a munka során – háttérvokálokkal is hozzájárult a minél tetszetősebb végeredményhez. Az erőfeszítések gyümölcse végül Broken Glass címmel jelent meg 1996. október 29-én, és gyakorlatilag mindenki egyetértett abban, hogy a zenekar addigi legkiérleltebb nagylemeze lett.

A Crowbar addigi legerőteljesebb, legkiegyensúlyozottabb megszólalású albuma a védjegyszerű Conqueringgel indul: kalapáló, hardcore-os intenzitású zúzdával nyitnak, hogy aztán a refrénben irgalmatlan belassulással döngöljék földbe a hallgatót. De hiába a pokoli súly, hiába Kirk elkínzott, torokkínzó üvöltése, a dal felénél szinte a semmiből rántanak elő egy szimpla, ám már-már emelkedettnek is nevezhető riffet – na, ezekből az apróságokból látszik, mennyire nem volt egydimenziós a zenekar már ekkoriban sem. És ugyan a második album a maga nemében már mestermű, úgy vélem, a Crowbar első tízpontos lemeze a Broken Glass volt: itt tényleg teljesen összeállt a kép, és minden felesleges zsírt lenyestek a dalokról, tölteléknek pedig nyoma sincs. Ennek megfelelően a címadó Like Broken Glass ismét száz százalékos doomcore-pusztulat könyörületet nem ismerő sludge-riffeléssel (bár ekkoriban még senki sem hívta sludge-nak az ilyesmit), középtájt megint olyan betonozással, hogy az ember csak összeszorított szájjal léggitározni tud rá, mást nem nagyon... Ez a hang ebben a formában tényleg teljesen újszerűen hatott akkoriban. (Máig nem jöttem rá, hogy a megboldogult Z+ megboldogult metalműsorában, a Zúzdában annak idején direkt adták-e a klipet rendszeresen még az eredetihez képest is lefelezett tempóban, de mindenesetre vicces volt.)

Az album egyik legjobb dala és egyben egyik örök kedvencem a bandától a (Can't) Turn Away From The Dying, ami olyan vészjóslóan és jelentőségteljesen startol, hogy nem lehet kivonni magad a hatása alól, a verzék suttogós-dallamos jellege azonban kifejezetten meglepően hat utána, a refrén pedig azonnal a füledbe költözik örökre. Kirk az első lemezen talán még tényleg csak a súlyos – bár már akkoriban is jellegzetes – riffeket pakolgatta egymás után, mire azonban elértek ide, már túlzás nélkül kiváló dalszerzővé vált. Lehet, hogy az eszközök önmagukban nézve egyszerűek, de ezekkel a riffekkel, ezzel a hangzással, ezekkel az összekeverhetetlen ritmusokkal nem lehet vitába szállni, és tényleg teljesen kerek az egész, egy felesleges hang, egy rossz helyen érkező cinezés nincs a nótában. Amit pedig a végén a harangzúgás-szerű harmóniákkal művelnek, egyenesen mesteri. Miközben viszont ez a dal már inkább a későbbi Crowbar-cuccok felé mutat, a Wrath Of Time By Judgement még tősgyökeres első korszak: vonszolós, elkínzott hatást keltő doomcore-zúzda hatalmas üvöltésekkel, bárdolatlannak tűnő, de valójában nagyon is okosan összerakott témákkal.

A Nothing ismét azt villantotta fel, mi várható később Kirktől főprofil-szerűen, a főnök ugyanis itt már azokat a kimondottan ízes, sajátos dallamokat villantja fel, amelyek sokkal fineszesebbek annál, mint amilyennek tűnnek. Úgy is mondhatnám, ebből a szempontból Kirk is olyan, mint Lemmy volt: talán nem tűnik profi énekesnek, pedig hidd el, nagyon is az... A súlyosan kitartott riffhegyek és édesbúsan síró díszítések tetejére kanyarított hajlítások egyszerűen óriásiak, a refrén pedig ismét szinte katartikus magasságokba emelkedik az elsőrangú melódiákkal, a végén színesítőként felbukkanó szomorkás zongorafutamok pedig még szebbé, még fájdalmasabbá varázsolják a végeredményt. Ezek után persze azért kicsit visszakoznak a Burn Your World brutalizálásával, ami szintén old school Crowbar védjegyszerű dinoszaurusz-riffekkel és hol szélvész, hol váratlanul visszarántott, belassuló tempókkal. A zárásként hosszasan boncolgatott téma különösen rusnya példány, ismét beakad rá a léggitár...

Az I Am Forever újabb himnusz és csúcspont, ahol giga-groove-ok csapnak össze azokkal a bizonyos gitárharmóniákkal, amelyek ugyanannyira összekeverhetetlenek Kirknél, mint a mamutriffek, a refrénben pedig több szólamban jönnek szembe az ismét tízpontos énekdallamok. Ha eddig nem esett volna le, hogy a Crowbar ezen a lemezen új korszakba lépett a korábbiakhoz képest, hát itt már muszáj rádöbbenni, és a dallamosabb, letisztultabb megközelítés semmit sem csorbított a súlyon, a középriff például itt is kolosszális. Sőt, a zene kezdetektől meglévő éjfekete hangulata is csak még jobban érvényesült a cizelláltabb eszközöknek köszönhetően... Az Above, Below And Inbetween és a You Know (I'll Live Again) kíméletlenül zakatoló riffmonstrumai viszont pont ezzel az üvöltősebb megközelítéssel ütnek igazán nagyot. None fucking heavier, ugye, ahogy a csapat jelmondata is szól... A záró Reborn Thru Me megint egy fokkal dallamosabb, de ez is kimondottan agresszív, durva téma, azokat a bizonyos riffeket tényleg nem lehet eléggé méltatni... És nincs se pihenő, se üresjárat, az egész lemez hibátlan.

A kritika nagy lelkesedéssel fogadta az albumot, amely az undergroundban amolyan igazi sleeper hitnek bizonyult: tipikusan az a fajta lemez, ami a maga idejében nem lesz óriási közönségkedvenc, de aztán hosszabb távon zenekarok alakulnak a hatására. A Crowbar ennek megfelelően ismét nem tört fel a felszínre, nimbuszuk azonban fényesebbé vált, mint valaha. A limitált anyagi eredmények pedig cseppet sem szegték kedvüket. „Van valami furcsa ebben az egészben, mert a zeneiparban mindenki pontosan tisztában van vele, mi fán terem a Crowbar, szóval most már csak a lemezvásárló közönséggel kellene megismertetnünk magunkat...", nyilatkozta ekkoriban Sexy T. „De végső soron a Pantera is legalább tíz éven át nyomta a klubokban az Államokban, mire egyáltalán eljutottak a komoly lemezszerződésig. Remélhetőleg egyszer számunkra is összejön az áttörés, de egyvalamit nagyon alaposan megtanultam: nem szabad erre alapozni. Azért zenélek, mert élvezem. Ha közben népszerűvé válok, és sokat keresek vele, hát legyen. Ha pedig nem sikerül, hát elmondhatom: mindent megtettem ennek érdekében."

Sajnos a felállás így sem maradt egységes: a következő album munkálatainak során Matt Thomas személyes problémák miatt távozott a csapatból, helyére az Acid Bath legénységéből ismert Sammy „Sammysatan" Pierre Duet került, és a folytatáson, az 1998 júliusában kiadott Odd Fellows Resten már ő játszott. Ez a lemez a Broken Glass vonalán haladt tovább még bátrabban, és új színeket hozott a banda muzsikájába minden idők legjobb Crowbar-dala, a Planets Collide vagy a Planet Caravan-utód címadó révén. A mai napig úgy gondolom, hogy ez a csapat csúcsalkotása, egyszer majd szintén megemlékezünk róla itt. És ugyan a felállás később sem maradt stabil, Kirköt semmi sem tántoríthatta el céljaitól: hol kisebb, hol nagyobb intenzitással a 2000-es évek elejétől kezdve egyre jobban felpörgő Down mellett életben tartotta a bandát, és minőségi anyagokat adott ki vele. Ma már ismét csak a Crowbarnak él, és a hosszú távú kitartás eredményei is szárba szökkentek, hiszen elég beszédes, hogy két éve például nálunk is sold out lett az A38-as bulijuk. A friss, szintén kiváló The Serpent Only Liesra immáron Sexy T is visszatért, így tényleg egyetlen rajongónak sem lehet oka panaszra, a Crowbar él és virul.

A jó dalok és Kirk egyénisége mellett én mindig is az eredetiséget tartottam a legtöbbre a Crowbarban, és úgy gondolom, emiatt vívták ki maguknak a színtéren azt a megbecsült státuszt, amelyben ma dolgozhatnak. Mindezzel a főnök is tisztában van: „Senki másra nem hasonlítunk. Akár egy dalon belül is hallatszik nálunk a Black Sabbath, a Carnivore, a Motörhead, a Trouble és még ki tudja, mi más, tehát felvállaljuk a hatásainkat, de a végeredmény így is eredeti lesz, mert valami újat teremtek ezekből. Rengeteg zenekarra gyakorolt óriási hatást például a Pantera, játszhatnak ezekben óriási muzsikusok is, de valahol tulajdonképpen mindegyik úgy is szól, mint a Pantera. Nekünk ezzel szemben saját hangzásunk van, és szerintem ez jelenti a különlegességet a Crowbarban. Büszkék vagyunk rá, hogy sokféle zenét hallgatunk, mindenféle stílusú muzsikákat. Akár még abból is születhet egy dallam, ha a kocsiban Paul McCartney-t hallgatom valamelyik Wings-lemezen. Minél többféle zenét hallgatsz, annál jobb dalszerző leszel. Nehéz ezt elmagyarázni, mert én sem tudom pontosan, hogyan működik a dolog, de akármi is a titok, a Crowbar mindig is olyan szupersúlyosan és agresszíven szólalt meg, mint senki más."

Persze van még egy másik titok is, amit Sexy T fogalmazott meg még a hőskorszakban: „A zenénk mindenképpen az élet negatív oldalát mutatja be. Olyan gondolatok ezek, amiket sokan elhessegetnek: ne már, én férfi vagyok, nem lehetnek ilyen érzéseim... Miközben ezek az érzések mindenkiben ott munkálnak, akár képes kimondani ezt, akár nem. És Kirk képes rá."

Ennek megfelelően a húszéves Broken Glass a Crowbar egyik legjobb lemezeként éppúgy kötelező hallgatnivaló, mint ahogy erősen ajánlott a megjelenés a zenekar újabb, ezúttal az Overkill-lel közös magyarországi koncertjén is a Barba Negrában.