Shock!

2014. június 16. kétségtelenül a hazai rock/metal történelem koncertben legzsúfoltabb napjaként vonul majd be a kollektív emlékezetbe, és ugyan bárki mondhatja, hogy a hétfő este Budapesten fellépő nemzetközi bandák alapvetően más táborhoz szólnak, én a közvetlen környezetemből is tudom: sokan kényszerültek kellemetlen választásra az első budapesti Aerodrome Fesztivál, az ingyenes Scorpions és a Crowbar között. Egy dolog mindenesetre biztos: aki az A38 Hajó felé vette az irányt a Budapest Park vagy a Hősök tere helyett, garantáltan nem bánta meg.

A Nadirt elképesztően régen láttam utoljára, olyannyira, hogy nem is emlékszem rá, pontosan hol és mikor, de határozottan élveztem az újonnani találkozást. A zenekar kitartása csakis tiszteletet érdemel, hiszen illúzióik nyilván nincsenek azt illetően, hogy amit csinálnak, az még az undergroundon belül is underground, de nem foglalkoznak ezzel: csakis a saját dolgukkal törődnek, és hogy mennyire élvezik ezt, leginkább a felállásuk stabilitása bizonyítja. Mindenhol óriási a fluktuáció, ám náluk komoly elhivatottságról beszélhetünk – mindent elárul, hogy Fekete Szabolcs dobos egyenesen Svájcból utazott haza, hogy társaival együtt játszhasson egyik nagy példaképük előtt. Élvezhetően szóltak, jól nyomultak, a death metalból, doomból és minden egyéb rút súlyosságból összegyúrt, barátságtalan elegy pedig abszolút működőképesnek bizonyult, a közönség is vette az adást. Nem is beszélve a merchpult mögött álldogáló (!) Kirk Windsteinről, aki szintén jókat bólogatott Czetvitz Norbert és Köves Hugó riffjeire.

Bevallom ugyanakkor, hogy az este igazi meglepetését az Apey & The Pea szolgáltatta számomra. Nem mintha nem tetszett volna a csapat tavalyi Devil's Nectar bemutatkozása, mert nagyon is tetszett, élőben azonban eddig még kimaradtak, és bizton állíthatom: más szinten mozognak koncerten, mint az egyébként szintén tök jó lemezen. Konkrétan olyannyira, hogy ha történetesen nem ismerem őket, és valaki azt mondja, a Crowbar Amerikából hozott magával valami haveri előzenekart, azt is simán elhittem volna. És ez bizony nagy szó... Nem volt nagy dumálás vagy mozgás, de iszonyatosan hengereltek: Api hangszere úgy dörgött, ahogy más két gitárral sem képes megszólalni, és az a bizonyos hang is nagyon ott van, pont olyan erőteljes, vastag és durva, ahogy azt a nagykönyvben megírták. Ami pedig a tavalyi interjúnkban emlegetett stílust illeti a Sleep törvényei és a Pantera heréi között, csak koncerten nyert igazán értelmet a dolog, ahogy sorra követték egymást a hol doomos, hol modernebb, staccatósabb riffek. Körülbelül az azóta sajnálatos módon inaktiválódott Sunday Fury vert így orrba utoljára a hazai bandák közül koncerten, és csakis azt tudom elmondani az Apeyről is, amit róluk: ez a produkció a világ akármelyik színpadán megállná a helyét. Minden túlzás nélkül gyilkos volt, amit bemutattak.

Szomorú voltam, amikor Kirk Windstein tavaly kilépett a Downból, de nem őt féltettem, hanem társait, hiszen ott is egyértelműen ő tűnt a zenei húzóerőnek. Az új Down EP fényében az aggodalmaim szerencsére alaptalannak bizonyultak, a Crowbar aktuális albuma, a Symmetry In Black pedig pontosan olyan lett, mint amire számítottam: súlyos és magával ragadó. Kirknek láthatóan tényleg saját gyermekéért dobog elsősorban a szíve, hiszen a New Orleans-i szupernehézsúlyúak ma is totál undergroundban nyomják: mikrobuszos turné ez minimális kisegítő személyzettel (még a pólókat is Kirk, illetve a felesége árulta), viszont Windstein mosolyai körülbelül mindent elárultak a dalok előtt, alatt és után. Pláne, hogy a hajó dugig telt a csapatra, így a hangulat az első pillanattól fogva adott volt.

Ha láttad már élőben a Crowbart, pontosan tudod, hogy a csapatnak az irtózatos súly és töménység ellenére is sajátja valami totális ellazultság: molyolgatnak, röhögcsélnek a dalok között, láthatóan nagyon élvezik ezt az egészet, és ugyan a zenélést halálosan komolyan veszik, magukat egyáltalán nem. Ebből fakadóan nekem minden eddig látott bulijukon valami osztálytalálkozó-feeling jött le, amihez nyilván az ízig-vérig fanatikus, a köpcös riffekre épülő mogorva durvulatokat kívülről fújó közönség lelkesedése is hozzájárul, de azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom: Kirkék valószínűleg a próbateremben is ugyanilyen természetességgel nyomják ezeket a nótákat. Pedig egyébként az összkép kinézetre is elég szigorú: Windstein roppant vidáman fest, mégis van benne valami tiszteletet parancsoló, ami a brazil jiu jitsuban és egyéb harcművészetekben is avatott mesternek számító, szálfatermetű Matthew Brunsonról fokozottan elmondható, de az új basszer, Jeff Golden sem valami jelentéktelen külsejű, nyikhaj alak. Tommy Buckley meg megbúvik hátul, a dobcucc takarásában, de azért végig nagyon odateszi magát.

Az említett lazaságot igazolja, hogy a zenekar általában nem dolgozik fix setlistekkel, egy turnén belül is folyamatosan váltogatják a dalokat vagy főleg a sorrendet, de kötelező sarokpontok azért nyilván akadnak a High Rate Extinctiontől kezdve a Conqueringen át az All I Had (I Gave)-ig. Mondanom sem kell, az utóbbi tíz év darabjai tökéletesen passzoltak a régi himnuszok közé, legyen szó akár a New Dawnról, akár a Sever The Wicked Hand címadójáról, a friss klipnóta Walk With Knowledge Wisely pedig egyenesen az este egyik csúcspontjának bizonyult. Igazság szerint még bántam is, hogy nem játszottak többet az új lemezről, a kedvenc Symmetry In White-ot vagy a The Taste Of Dyingot nagyon szívesen maghallgattam volna még. A két menetrendszerű közönségkedvenc azért persze ma is a síró gitárokkal operáló The Lasting Dose (sosem felejtem el, amikor anno pár hónappal a megjelenése előtt, Pécsen először hallottam!), illetve az Odd Fellows Rest kolosszusa, a Planets Collide, de hát minden bandánál vannak az életműben megkerülhetetlen sarokpontok.

A hangzás talán lehetett volna egy hangyányit jobb – a basszus néha kissé berezonált –, de a zenekar aligha. A Crowbar ezúttal is megbízhatóan hozta mindazt, amiről híres, és a hangulat alapján valahogy azt is simán elhittem, amikor Kirk azt mondta: ez a turné eddigi legjobb közönsége. Volt bennem némi dilemma ezen a hétfő estén, hogy hová menjek, az élőben soha nem látott Rob Zombie mellett például elég komoly érvek szóltak, a ki-tudja-meddig-zenélnek-még kategóriás Scorpionsról nem is beszélve, de utólag semmi kétségem nincs afelől, hogy a lehető legjobb döntést hoztam. None fucking heavier!

Fotó: A38.hu