Shock!

Szerencsére ritkán kerülünk olyan helyzetbe a Shock!-on, hogy valamilyen politikailag érzékeny, felfújt vagy vitatott kérdéssel kapcsolatosan kelljen írnunk, és általában igyekszünk is kerülni az ilyesmit (ez például az egyetlen oka, hogy a harmincadik évforduló kapcsán nem emlékeztünk meg az István, a királyról - hangsúlyozom: még). De vannak olyan esetek, amikor az adott eseménynek mindezektől függetlenül helye van az oldalon. A Szabadságkoncerttel kapcsolatos egyéb kérdésekkel – úgymint költségvetés, a levetített kisfilmek vagy az '56-os mártírok hozzátartozóinak tiltakozása – nem is kívánunk foglalkozni, szóval jelen recenzió keretein belül maradjunk csak annyiban: ingyenes Scorpions és Omega koncert volt a Hősök terén.

Az eredetileg kiírtakhoz képest jókora csúszással, fél nyolc körül érkeztem meg a helyszínre, mégpedig a Városligeten keresztül, így nem is láttam azt az óriási embertömeget, ami állítólag már ekkor is az Andrássy úton terpeszkedett. Szerencsére a meghirdetett 18:30-as kezdés nem a koncertekre vonatkozott, így épp az Omega első hangjainál sikerült helyet foglalnom a Dózsa György úton, valahol a jelzőlámpák magasságában. Bár az egykori szentháromság tagjai (értsd: Illés, Metro, Omega) közül az én családomból mindenki Bródyékat komálta leginkább (szoktak is húzni a kollégák az Illés-mániámmal), azért egy Omega koncert van olyan ritka és komoly esemény, hogy felcsigázza az érdeklődésemet. Tulajdonképpen nem is csalódtam a látottakban, a koncert ugyanis úgy is szórakoztató volt, hogy az életműnek csak töredékét ismerem. A kifutóval felszerelt hatalmas színpadon egy komplett nagyzenekar és kórus is helyet kapott, így a klasszikus dalokat némileg áthangszerelve, szimfonikus körítéssel hallhattuk, ami például a Fekete pillangó esetében kifejezetten sokat adott a hangulathoz.

Egyébként pedig maximális respekt az öregeknek, mert igen komolyan összerakták a produkciót. Kóbor János hangja nyilván nem az igazi már, de egyrészt betöltötte a 71-et, másrészt pedig tényleg egy ikon, úgyhogy azt hiszem, a bizonytalanságokat, félrecsúszásokat nyugodtan elnézhetjük neki. A zenei rész pedig abszolút rendben volt: Debreczeni Ciki erőteljes dobolásán látni nem lehetett, hogy ő is elmúlt 66 (nem is értem, plexifal hiányában hogy bírta a mögötte álló kórus), de a fehér cilinderben egyfajta „Slash nagyapja" megjelenéssel nyomuló Elefánt gitározása is teljesen rendben volt: úgy tűnt, Szekeres Tamásnak nem kell most annyiszor besegítenie neki, mint az több esetben is előfordult korábban. Nem Szekér volt persze az egyetlen kiegészítő hangszeres, hiszen az eddás Gömöry Zsolt is csatlakozott a zenekarhoz, így az örökifjú Benkő Lászlóval ketten feleltek a billentyűs hangszerekért. Nem tudom, ki volt, de néhány számot követően egy roppant csinos, rózsaszín hajával visszafogottan punkos megjelenésű fiatal bőgőslány is a színpadon termett, innentől pedig Mihály Tamással ketten feleltek az alapokért, sőt, az egyik dal végén egy fiatal énekeslány is szólózott kicsit, ez a mozzanat azonban inkább a „nem kellett volna" kategóriába tartozott. A Babilontól a Gyöngyhajú lányig tartó, nagyjából 50-55 perces program láthatóan nagy hatással volt a megjelentekre, ráadásul úgy tűnt, sokan érkeztek elsősorban az Omega koncertjére, hiszen műsoruk után szellősebb lett valamivel a tömeg. De Rudolf Schenkeréket azért még így is súlyos tízezrek várták.

Elmúlt valamivel kilenc, mikor roppant impozáns színpadkép és fények kíséretében, a Sting In The Taillel berobbant a Scorpions. Mivel elméletileg a helyi csendrendelet miatt maximum tízig lehet zajongani a környéken, és eleve rövidített, egyórás programot hirdettek meg, meglepetésként ért a kezdés. Maximális slágerparádét vártam Send Me An Angel meg Wind Of Change kaliberű örökzöldekkel, így kellemesen üdítő volt az utolsó lemez címadója. Fenti dalok idővel persze meg is érkeztek, de mit kiderült, egyórás hakniról szó sem volt. Úgy látszik, az állami rendezvények fölülírják a helyi önkormányzat akaratát, mire ugyanis a Rock You Like a Hurricane-nel a bő 100 perces program végére értünk, 22:45-öt mutatott az óra.

Bár mint fentebb írtam, az Omega produkciója is összeszedett volt, azért az világosan kiderült, hogy a Scorpions más szintet képvisel: ez egy évtizedek óta megállás nélkül működő profi gépezet, amelynek minden eleme optimálisra csiszolt és atomprofi. Egész egyszerűen volt valami a bandában, amitől színpadra lépésükkor mindenkinek leesett az álla, annak ellenére is, hogy semmi újdonságot nem hoztak. Aki járt már Scorpions bulin, minden momentumot régi kedves ismerősként üdvözölhetett: ahogy Rudi Schenker futkározik le-föl, Matthias Jabs a jellegzetesen randa sapkájában vagy Meine alakja úgy en bloc, mind-mind védjegyzett Scorpions pillanatok, amiket sokadszorra is jó látni. Persze Klaus hangja sem tündököl már régi fényében, de ha figyelembe vesszük, hogy ő is közelíti a hetedik ikszet, akkor egyértelműen rendben van a produkciója. Sőt, ezúttal kifejezetten jó formában volt, a másodikként érkező Make It Realt leszámítva én bizony túl sok félrecsúszást nem hallottam tőle. A koncertnek egyetlen gyenge pontja volt, mégpedig a jelenleg elvonókúrán öntisztulást végrehajtó James Kottak helyére beugró Johan Franzon, aki fájdalmasan színtelennek tűnt. Eldobolta, amit kell, de az az elementáris erő (és akkor a showról már ne is beszéljünk), ami Kottakot jellemzi, teljesen hiányzott belőle. Kottak-attack természetszerűleg tehát nem is volt ezúttal, helyette egy dob kontra konga párbajt kaptunk Franzon és Pi Tti Hecht előadásában, ami amellett, hogy túl hosszúra is nyúlt, időnként még át is csapott szimpla idétlenkedésbe. Nyugodtan megspórolhatták volna.

Ezen felül egyetlen kifogásom volt a bulival kapcsolatban, mégpedig az, hogy a közeptájt előkapott The Best Is Yet to Come – Send Me An Angel – Holiday hármas egyértelműen túl sok volt egymás után. Teljesen leültették a bulit, még akkor is, ha a The Best Is Yet To Come-ot Meine Nagy Imrének és társainak ajánlotta, tanúbizonyságot téve amellett, hogy ő bizony jobban tudja, mi e koncert apropója, mint a kilátogatók egy része. Szerencsére a ballada-blokk után érkeztek végre a rockhimnuszok is, így a hangulatot is sikerült felpörgetni a végére. A jelenlévők ránézésre nagyjából kétharmada persze egyértelműen az utolsó előttiként felcsendült, ezerszer hallott, mégis még mindig felemelőnek ható Wind Of Change-et várta leginkább, melyben Elefánt és Mecky is csatlakozott Schenkerékhez. A dal egyike a legnagyobb gigaslágereknek, így nyilván a totál heterogén publikum is egyként énekelte végig, azt azonban meg kell jegyeznem: annak ellenére, hogy ez a két csapat közötti barátság egy jelképe, a közös produkciókat nem kellene erőltetni. Kóbor egész egyszerűen gyenge Meine mellett, erre a mostani duett is egyértelműen rávilágított. Meg arra is, mennyire várta ezt a dalt a közönség, végeztével ugyanis elég komolyan megindult az elszivárgás, így a záró Rock You Like a Hurricane-t már jóval kevesebben hallgatták végig.

Annak ellenére, hogy a koncertre az ingyenes szabadtéri bulik minden negatívuma (szél miatt állandóan hullámzó hangzás, a koncertet látványosan unó, valamiért azonban mégis ott beszélgető embere, irdatlan tömeg) jellemezte, kifejezetten örültem, hogy újra láthattam a veterán német csapatot. Az ő teljesítményükkel maximálisan ki vagyok békülve, a többiről pedig egyáltalán nem tehetnek.

Fotó: Koszticsák Szilárd, MTI