Du. 13 óra körül Norbi, a gitárosunk begyújtja a rakétát. Jól megtankoljuk a kocsit, aztán a megbeszélt gyülekezőhelyen összeszedjük a brigádot (egyedül Szabolcs, a "doberman" indult külön) és hajrá! Közel négyórás autóút következik, minimális pihenőkkel. Azok a rohadt kilométerek mintha sose akarnának elfogyni, a Pécs határát jelző táblát általános zenekari örömujjongás fogadja. Némi csúszással ugyan, de megérkezünk az ifiházhoz a két főszervező, Mazsi és Ákos kíséretében. Kocsiból ki-, házba bepakolás, elszámolás a Pesten eladott jegyek után, köszönés a felbukkanó ismerősöknek, zenész kollégáknak stb., közben Norbi a svájci Sludge pár tagjával futrohanszalad valami kajáldába (a New Orleans-iak még a gigantikus turnébuszban húzzák a lóbőrt) - teendőnk, mint a tenger. Na, ebből a felfordulásból kéne hamarosan kialakulnia a koncertkezdésnek... Úgy fél nyolc felé végre az utolsó akadály is elhárul a start elől. Korogék állati rendesek, megengedik, hogy használjuk a basszuscuccukat, ám addig nekünk is be kell hangolnunk, meg minden, így az ő műsorukból szinte semmit nem láttunk. Sajnáljuk a dolgot! De ezután már rajtunk a sor.
Hamar megvagyunk a beállással, közben sikerül a nézőteret is szemügyre vennem. Nincsenek sokan (még), de ahogy nekikezdünk, néhányan bemozdulnak, a számok között jön a több mint bíztató taps!.. Ez hihetetlen hajtóerőt ad, szerintem sikerült is úgy belelendülnünk, mintha dugig megtelt volna a terem. Olykor összeakadnak a zsinórok, befittyennek egyéb apró bakik, de kifelé mit sem számít, az ilyesmit úgyis csak mi magunk vesszük észre a színpadon. Hangilag nem vagyok topon, valamiért nem sikerül mindent kellően durván kiadni magamból, ami baromira dühít belül, de igyekszem felülemelkedni rajta. Az emberek reakciója pedig óriási (még egy ráadást is adhatunk!), hinni se mertem volna, és ez azért segít feledtetni a bajt. A német turnémenedzsertől is kapunk némi vállveregetést, "Great gig!"-mondja, miközben az egész társaság összeesni készül a nagy hajtás után.
A Mood kezdésére úgy-ahogy sikerül összekapnunk magunkat és innen már a nézők soraiból követjük az eseményeket. Azt ugye mindannyian tudjuk, mit képviselnek Füleki Sanyiék a magyar mezőnyben, és a mai bulijukon is megmutatkozott ez az egészen speciális hangulat, közösségi érzés. Ez ugyan nem egy happy music, a Mood mégis képes mérhetetlen pozitív energiát felszabadítani. A szépen összegyűlt doomanoidok abszolút mértékben át is élik az egészet, zajlik az önfeledt együtténeklés, tombolás, közönségszörf! El tudom képzelni, mit érezhetnek a zenészek odafent. Hát még amikor megérkezik Kirk a főbandából és beszáll gitározni a Down-féle Lifer erejéig! Történelmi pillanatok ezek!!!
Kíváncsian várjuk a Sludge (illetve ahogy a CD-borítón áll: Sludge666...) koncertjét, de felemások a tapasztalatok. Képzett muzsikusok, vegyes fazonok, változó színvonalú dalok. Extrém, zajos, de egyértelműen nem kategorizálható metalt löktek, hol lassú, hol meg pörgősebb fokozatba kapcsolva. Egyáltalán nem rossz, még szimpi is, csak nem elég átütő. Egy-egy kevésbé erős számnál, és később a Crowbar előtti szünetben is, néhányan hátrébb vonulunk és kommunikálunk az emberekkel: fanzine- és rádióműsor-szerkesztők, zenészek, "közönséges" zenehallgatók, csupa jó ismerős környékez meg érdeklődve, át is dumáljuk velük a zenekar dolgait; Mazsiéknak nem győzünk hálálkodni a lehetőségért, ők meg nekünk köszönik a részvételt, majd kollektíve benyomulunk a terembe és eleve feszülten várjuk a Feszítővasat...
Az előbb írtam a Moodról, hogy micsoda pozitív tartalommal tudja megtölteni a témáit, a Crowbar viszont totális ellenpontja ennek: itt az volt az örömteli, hogy zenéltek nekünk, hogy együtt üvölthettük velük a világba, ami a szívünket nyomja. Amúgy is pazarlásig van mit beleüvöltenünk és a négy amcsi hibátlan zenei aláfestést ad ennek a végtelen világfájdalomnak! 
Ez a történet lényege, emberek, az Érzés, a Lélek, ami nélkül a sokak által, sokat emlegetett technikai tökéletesség egy rakás szart sem ér! Amit Kirk elreszel a gitárján vagy beleénekel a mikrofonba, az úgy is van! Tőle az sem hat ellenszenvesen otrombának, amikor megereszt egy-egy húsos köpetet a színpadra, hogy jobban kijöjjenek a torkából azok a szőrös hangok. A Crowbar tagjai már csak ilyenek: egyszerű, de őszinte arcok... Az All I Had (I Gave) rögtön forró hangulatot teremt. Egymás után érkeznek a sűrű, sötét riffek, irdatlan hangerővel: az olyan számokat, mint a High Rate Extinction, az I Am Forever vagy a Planets Collide kitörő eufória fogadja, de szintén igaz ez a pár új szerzeményre. Ez utóbbiak a csapat minden jellegzetességét tartalmazzák, ráadásul most végre megint van igazán gyors daluk. Figyelem! Hamarosan jön a következő album! Az első sorokból folyamatosan tolulnak a deszkákra, majd ugranak vissza a tömegbe a fanatikusok (a csúcs egy valóban Sexy-T méretű fazon!), a buli vége felé Mazsi is bemutat pár vetődést.
Az őszinteségről annyit még, nem lehet nem észrevenni, mennyire örülnek barátaink a szépszámú és hiperlelkes közönségnek, annak, hogy itt játszhatnak és Kirk hálája jeléül köszönetet is mond mindannyiunknak, külön kitérve az est fellépőire! Örömünnep volt a koncert együtteseknek és rajongóknak egyaránt, mi pedig mindkét oldalról átéltük mindezt. Van mit átgondolni, feldolgozni magunkban az úton hazafelé!
