Shock!

Sokan és sokszor lefikázzák a hazai rockzenei életet, és még ha számos szempontból magam is megalapozottnak tartom a kritikát, azzal a legkevésbé sem tudok azonosulni, amikor a „manapság már nem bukkannak fel jó csapatok" sakálhangok együtt vonyítanak az égre a „magyar zenét egyáltalán nem hallgatok, mert semmi értelme nincs" süketeléssel. Itt van például ez az Áron András nevű fiatalember, akarom mondani Api, még inkább akarom mondani Apey, akinek olyan hangja van, hogy aki erre azt mondja: régen minden bokorban akadt ilyesfajta dalos pacsirta, az vagy süket, vagy a tápiókapudingon már fogatlanul nyamnyogó, a fiatalság irányába alapból ellenszenvvel közelítő vénség. Apey nem hiába danolt ugyanis korábban a Remembering The Steelben (meg amúgy a Kelly Hits The Blue Skyban és a Trillionban is, de ezek most mellékesek), akkora Phil Anselmo érzés bújt a torkába, hogy arra még a kopasz mester is csak annyit bömbölne elismerően, hogy fuck yeah! Erre egyébiránt minden olyan zenebarát is rá tud bólintani, aki ismeri a Neck Spraint, hiszen a csapat legutóbbi reinkarnációjában szintén Andris koma üvölt/süvölt/énekel több mint meggyőzően.

A Neck Sprain legutóbbi, God's Snake elnevezésű produktuma egyébként kiváló viszonyítási alap az anno Apey szobaprojektjének indult, majd magát szépen kinőtt, kissé kerge elnevezésű Apey & The Pea esetén is, hiszen itt lényegében ugyanazt a „groove metal találkozik a mocsárlényekkel" játékot kapjuk, mint a Nyakficamnál, pusztán az arányok mások. Míg Nagy Leviéknél Anselmo bácsi eredeti bandája, a Pantera a legfőbb inspiráció, addig az A&TP-nél inkább a Down jelenti a legmélyebb alapot, és itt például sokkal inkább beugranak olyan füstös nevek is, mint a Crowbar és a Weedeater, de ha olyan kedvem van, akár még a Sleep is, amik azért Janó Misikééknél nemigen játszanak. Ehhez mérten a hangzás is sokkal szétcsapottabb és szutykosabb, mint a százezer tonna súllyal rád zuhanó Neck Sprainnél, ezen nincs is mit ragozni, ilyesfajta zenéhez ez a hangzáskép illik.

A lemez legnagyobb erénye - azon felül, hogy éppen olyan fajta zenét tartalmaz, amit én még a halálos ágyamon is széles mosollyal hallgatnék - az, hogy a maga módján minden dalban olyan fogós riffek találhatók, amik mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Ennek a muzsikának pedig egészen egyszerűen ez az alapja, és ha az igencsak fogósan beröffenő Nazareth/The Rite kettős nem talál elevenedbe, akkor nem is nagyon erőltetném tovább a dolgot, mert ez bizony itten igazi ösztönzene, és ha nem kap el rögtön a hangulata, akkor megette a fene az egészet. Oké, kell ide persze agy is a dalok szerkezetének összeállításához (halld például a klipesített Judast, vagy épp a címadót), és az sem gond, hogy adnak azért a változatosságnak is. Hiszen az általában lassú és súlyos riffelésű dalok dagványában néhol felpörgetik a tempót (a számomra sajnos igencsak tölteléknek tűnő Nay és a sokkal jobb Bullet The Red Piker nyitányában), máskor mind jobban süppednek a mocsárba (Devil's Nectar, Judas és az úsztatott vokálokkal támadó, záró The Upperhand), helyenként pedig szimplán akkora örömzenébe csapnak, hogy ihaj! Akinek például a The Four Horsemen atom riffje és hátborzongatóan keserédes atmoszférája nem csavarja el a fejét, úgyszintén aki nem kapitulál azonnal a Hashman Blues hányavetien slágeres dallamai hallatán, az nem is tudom, mit szeretne egy friss csapat bemutatkozó korongjától! Ez a két tétel bizony akkora telitalálat, és Apey mindvégig annyira állat módon bánik a hangjával, hogy azért minden dicséretet megérdemel a trió!

De hogy ne legyek ennyire jó fej, kénytelen vagyok megemlíteni azt is, ami már nem annyira szép és jó. Ez pedig a bemutatkozó korongok szokásos gyermekbetegsége: a kevesebb bezony újfent több lentt volna! Jó, értem én, hogy elsőre túl sok mindent kell elmondania az embernek, de akkor is, kellene néminemű önkontroll. Így például nem kell az unásig ismételgetni ugyanazt a riffet, vagy bármi más témát (a címadó végén a főtéma többszöri vissza-visszatérése egyszerűen érthetetlen), mint ahogy arra is figyelni kéne, hogy az egyértelmű hatásokat kicsit jobban rejtsük el. Mert mindenki imádja a Panterát, így aztán könnyebben ki is szúrnak a hallgatók egy-egy túl nyilvánvaló megoldást (direkt nem írom ide, hogy mit és mikor). Ez persze akár szarrágásnak is tekinthető a részemről, és kicsit tán valóban az is, de igazság szerint valahol éppen ezek a dolgok különböztetik meg a mesterműveket a tisztes iparosmunkától.

Az Apey & The Pea az előző bekezdés dacára az év legfrankóbb hazai debütáló lemezét szállította le az Ördög nektárja képében, és ezért persze nem csak Apit illeti dicséret, hanem két társát a bűnben is: a Wrong Side Of The Wallból, a Superbuttból és a Remembering The Steelből ismert Prepelicza Zoltán basszert és Makai Laci dobost, akinek pedig a The Last Chargeban és szintén a Remembering The Steelben kedvelhettük meg korábban a játékát. Egyikőjük sem villog olyan hú de nagyon hangszerén (itt nem is lenne rá szükség) de betonbiztos alapot nyújtanak a főhős háta mögött. Apey pedig – ezt nem győzöm hangsúlyozni – tényleg közel tízpontos teljesítményt nyújt a lemezen. Ezzel a muzsikával valóban lehet keresnivalójuk külföldön is, és akkor ennyit arról, hogy mostanában már egyetlen belevaló friss magyar banda sincs.