Shock!

Egy hónap eltéréssel épp három éve láttam itt az Ugly Kid Joe-t, az a buli pedig annyira király volt, hogy mikor megtudtam: újra Bécsben koncerteznek, nem is volt kérdés, hogy ismét ott a helyem. Még úgy is, hogy ezúttal nem egy hasonló kaliberű csapattal érkeztek. Annak ellenére, hogy régóta szeretem az zenekart, három évvel ezelőtt fogalmam sem volt róla, mit is várhatnék tőlük élőben, az a koncert azonban annyira jól sikerült, hogy egyrészről simán mosták vele az akkori turnétárs Skid Row-t, másrészről pedig elérték nálam, hogy innentől kezdve amikor csak lehet, megnézzem őket.

Bár korábban sosem hallottam a Dallas Frasca nevű formációról, kifejezetten jó választásnak bizonyultak Whitfield Crane-ék elé, hiszen zenéjük némileg más karakter, mint a főbandáé, azonban mégis passzol hozzá, ráadásul kifejezetten hatásos színpadi show-t nyomtak. Az ausztrál trió központi alakja a névadó énekesnő, Dallas Frasca. Mellette egy gitáros és egy dobos srác alkotja a csapatot (bőgő tehát nincs!), akik ránézésre akár a gyerekei is lehetnének az Elsüllyedt világok rajzfilm Popócici karakterére emlékeztető, negyvenes rock-amazonnak. A rock-amazon megjelölést pedig tessék szó szerint érteni, hiszen Dallas mind énekhangjában, mind habitusában hordoz mindent, amivel egy reménybeli rocksztárnak rendelkeznie kell. És bár vélhetően arénákat a későbbiekben sem fog megtölteni, aki egyszer élőben látja, tuti, hogy a csapat mögé áll. Onnantól kezdve ugyanis, hogy a második nótában lemászott a közönség közé, és ott énekelve buzdított mindenkit bulizásra, egyszerűen nem lehetett nem szeretni. A csapat zenéje nem túl különleges, de élőben – elsősorban a vehemens és szimpatikus kiállásnak köszönhetően – még a csapnivaló hangosítás ellenére is meggyőzőek voltak.

Bár már a Stairway To Hell EP-vel is igen izmos anyagot tett le az asztalra az Ugly Kid Joe, meglepett, milyen iszonyúan jól sikerült a visszatérő teljes nagylemez, az Uglier Than They Used Ta Be – nálam simán a tavalyi év legjobbjai között van. A körülményeknek annál szerencsésebb összecsengését pedig nehéz lenne elképzelni, mikor egy zseniális koncertzenekar egy kifejezetten erős új albummal a tarsolyában érkezik, így hatalmas várakozásokkal álltam az este elé. Mondanom sem kell, hogy nem csalódtam, bár a buli elején úgy tűnt, hogy a továbbra is katasztrofálisan szar sound tönkrevágja a koncertet. Eleve nem túl jó az Ottakringer akusztikája, a meglehetősen kásás hangzást pedig csak tovább fokozta a falakról ide-oda verődő visszhang. Ilyen körülmények között hiába adtak bele mindent a srácok, az összhatás mégsem jött át.

Pedig Whitfield Crane-ék kezdésnek rögtön egyik legemblematikusabb dalukat, a Neighbort dobták be, amit egy igazi meglepetés, a Motel California Dialogue-ja követett, majd jött a szuperslágeres Jesus Rode A Harley a kettes lemezről, ekkor pedig már magasról tettem a fos hangzásra. A koncert gerincét természetesen legsikeresebb lemezeik (azaz az első két anyag) tételei tették ki, de az összesen száz percet meghaladó, huszonhárom számos szettbe minden hangzóanyagukról fértek be dalok. Az új cuccot sajnos csak a She's Already Gone és az Under The Bottom képviselték, a Satirway EP-ről azonban ugyanúgy három tétel hangzott el, mint múltkor, így összességében nem volt hiányérzetem az újjáalakulás utáni anyagokkal kapcsolatban sem. A közönség lelkesedése pedig ugyanolyan határtalan és kifejezetten meglepő volt, mint legutóbb: a küzdőteret gyakorlatilag csurig megtöltő, és egyébként jó sok magyart is felvonultató publikum ugyanis minden nótát iszonyatos ovációval fogadott. Mindegy volt, hogy az übersláger Cats In The Cradle vagy a már említett, cseppet sem nyilvánvaló Dialogue ment, az emberek teli torokból üvöltöttek, tapsoltak és buliztak.

És bár a régi lemezek alapján az Ugly Kid Joe nem minden szempontból volt teljes mértékben komolyan vehető zenekar anno, színpadi teljesítményüket egyszerűen lehetetlen lenne lefitymálni. Hatalmas húzás, iszonyatos stenk volt a dalokban; a rock and rollt valahogy így kell játszani. Amit például az ismét egy szál alsógatyában nyomuló Zac Morris művelt a dobok mögött, attól újra csak leszakadt a pofám. Az UKJ egyébként meglehetősen érdekes formában működik: a csapatnak jelenleg hivatalosan is két dobosa és három gitárosa van, a régi tagok közül azonban Shannon Larkin és Dave Fortman élőben nem tart velük, és őszintén szólva Zac, illetve a frissiben igazolt Chris Catalyst teljesítményét látva nekem nem is hiányoznak.

Zeneileg tehát nagyon együtt vannak, így a műsor veszettül húzott, és a koncerten szép számmal előforduló apró kis gegekből az is kiderült, hogy a hangulat is nagyon jó a bandában. A kimerítő szettből nehéz bármit is kiemelni, számomra azonban nagyon kellemes meglepetés volt a Klaus Eichstadt által énekelt, hangszercserével (Chris dobolt, Zac pedig gitározott) megbolondított Mr. Recordman, de a Whit és Chris kettőse által elővezetett, háromtételes akusztikus blokk, majd az ezt követő, ultrabrutál, az eredetinél körülbelül kétszer gyorsabban játszott Ace Of Spades is hatalmas élmény volt. Csakúgy, mint a záró Everything About You, ebben ugyanis megmutatták, hogy még egy kissé tinglitangli, agyonjátszott slágerrel is le lehet radírozni bárkit, ha azt megfelelő húzással és intenzitással adják elő. Számtalan bandát láttam már életemben, de az Ugly Kid Joe-nál jobb koncertzenekar kevés volt köztük.

Fotó: Christina Karagiannis / christinakaragiannis.com