Az Ugly Kid Joe az MTV által felfuttatott zenekarok mintapéldája lehetne, hiszen már első anyagukkal, az 1991-es As Ugly as They Wanna Be EP-vel is milliós eladásokat produkáltak, köszönhetően elsősorban az Everything About You gigaslágernek és unalomig játszott videójának. Az akkoriban menőnek számító hollywoodi banda, a Pretty Boy Floyd egyfajta kifigurázásaként elnevezett csapat azonban annak ellenére sem egy patikamérlegen összeállított banda volt, hogy sokan ezt feltételezték róluk, hiszen 1987-ben két gyerekkori jóbarát, Klaus Eichstadt gitáros és Whitfield Crane énekes alapította. A bulizós, laza dalokat jókora szarkazmussal és humorral fűszerező ötöst meglehetősen komoly divat volt utálni rockerberkekben, ennek ellenére némi idő távlatából, előítéletektől mentesen szemlélve a dolgot, világos, hogy kifejezetten erős dalaik voltak. Ennek ellenére a rockzene-hallgatók egy tekintélyes része gyűlölte őket, így miután az MTV az első korszak után elfordult tőlük, az 1996-os harmadik nagylemezzel, a Motel Californiával szépen bele is álltak a földbe.
A nagy visszatérés később szinte a semmiből érkezett, 2012-ben ugyanis megjelentették a Stairway To Hell EP-t, rajta hat kiváló új számmal, az anyaggal pedig Európában is felbukkantak. Az általam látott bécsi koncerten egyértelműen le is mosták a nekik nyitó Skid Row-t, szóval bár különösebben senki sem vágta a centit a Rusnya Jóska Kölök visszatéréséig, Whit Crane és baráti társasága úgy tűnik, hogy köszöni, jól van, és ha már három éve kihoztak pár friss számot, akkor úgy gondolták, itt az ideje egy új nagylemeznek is. Bár az Uglier Than They Used Ta Be borítójával és címével is egyértelműen visszautal a bemutatkozó EP-re, a rajta hallható dalok a Stairway To Hell egyértelmű folytatását jelentik. Azaz maradt a valamivel borultabb, sötétebb hangzás jó sok akusztikus gitárral, de a zenében azért néhol még mindig ott bujkál a jellegzetes, régi UKJ-sound és cinkos kikacsintás.
A nyitó Hell Ain't Hard To Find akár a három évvel ezelőtti cuccon is szereplehetett volna (nem ez az egyetlen ilyen), az pedig már nyitó hangjaiból is megállapítható, hogy a srácok nem felejtettek el jó dalokat és dallamokat írni. Crane pedig még mindig zseni, hangját ugyanúgy ezerféleképpen tudja használni, mint régen, nem véletlen, hogy egy rövid ideig még a totál eltérő közegben mozgó Life Of Agonyben is szerepelt másfél évtizeddel ezelőtt. Ha a fickó nem számított volna annak idején cikinek az Ugly Kid Joe miatt, biztos vagyok benne, hogy akár olyasfajta kultfigura is válhatott volna belőle, mint Mike Patton.
Mindez persze csak feltételezés, a lényeg azonban az, hogy a lemez tele van fogós, remek dallamokat felvonultató rock-dalokkal, amelyek közé két feldolgozás is befért: a Motörhead Ace Of Spadesében Phil Cambell is felbukkan vendégként, míg a lemezt záró, Rare Earth-féle Papa Was A Rolling Stone-ban Crane egy Dallas Frasca nevű ausztrál hölggyel énekel duettet. Főleg utóbbi átdolgozás sikerült jól, így csont nélkül az egyik legnagyobb kedvencemmé vált tőlük. Persze a saját dalok között is akadnak kifejezetten pofásak, mint a Mirror Of The Man című, kissé szomorkás ballada és a hasonszőrű Nothing Ever Changes, a zúzós She's Already Gone, a régi anyagok hangulatát visszahozó My Old Man vagy a már említett Hell Ain't Hard To Find.
Tuti, hogy az Ugly Kid Joe nem fogja felkavarni az állóvizet új lemezével, egykori népszerűségüknek pedig még a töredékét sem fogják visszaszerezni, az Uglier Than They Used Ta Be alapján viszont úgy tűnik, nem is vágynak ilyesmire. A negyedik UKJ-nagylemez tételei ugyanis egyáltalán nem hordoznak magukban nyilvánvaló slágerpotenciált, ellenben egytől-egyig hangulatos és jó dalok, amelyekkel vígan el lehet koncertezgetni pár évig az európai klubokban. A múltkor mutatott teljesítmény alapján én pedig bármikor vevő vagyok egy ilyen fellépésre, ahogy ezekre az új dalokra is.
Hozzászólások