Shock!

Nem szeretnék okoskodó fejtegetésekbe bocsátkozni, hogy „márpedig igenis el kellett volna Budapestre is hozni ezt a turnét", blablabla, mert abszolút nem látok bele abba, hogy megérte volna-e ez bármelyik koncertszervezőnek is (mert noha például a hasonló jellegű D-A-D bulin elég sokan voltak, fogalmam sincs, hogy sikeres volt-e anyagilag). Ezért csak annyit mondok: sajnálom, hogy ezt a csomagot nem láthatta a magyar közönség, ugyanis kétségkívül az év egyik legerősebb összeállításához volt szerencsénk Bécsben – ami a műfajt illeti, talán még „a" legerősebbnek is nevezhetjük. Felületesen nézve mindkét csapat a nosztalgiára épít(het), ugyanakkor nemcsak korábbi teljesítményük jogán van helyük a mai palettán, és ez különösen az Ugly Kid Joe-ra igaz, legalábbis az én szempontomból mindenképp.

Az csak egy dolog, hogy én csak a visszatérő Stairway To Hell EP kapcsán kezdtem feltérképezni az Ugly Kid Joe életművét tavaly, de – bár lényegében mindhárom régi lemez nagyon tetszik mai füllel – sose gondoltam volna, hogy élőben ennyire erős lehet a banda, és ezzel ősrajongó társaim is így voltak. Ha pedig az elvárások nélkül érkezőket ugyanúgy sikerül valamivel pozitívan meglepni, mint azokat, akik nosztalgiafaktorral érkeznek, akkor vitán felül álló tény, hogy az adott dolog kiállta az idő próbáját – még akkor is, ha ez annak idején igencsak kétségesnek tűnt.

Persze az este egyáltalán nem csak az Ugly Kid Joe-ról szólt, még akkor sem, ha ők vitték el a pálmát. A hosszú oda- és még hosszabb visszaút miatt egyáltalán nem örültem annak, hogy még nyitóbanda is van a turnén, de legalább nem helyi borzalommal fárasztottak minket jó osztrák szokás szerint. Már a kezdőcsapatot is szép számú tömeg fogadta a névadó terméke révén nálunk is ismert Ottakringer sörfőzde egyik helyiségében felállított színpad előtt – megjegyzem, ide a körülbelül félwigwamnyi Szenéből tették át a bulit, mert a vártnál jóval nagyobb volt az érdeklődés. Az én draveczkométerem persze nem működik tökéletesen, tehát nem tudom megmondani, hogy 1234 vagy 1189 néző volt jelen, de mindenképpen sokan gyűltek össze az amúgy valószínűleg múzeumként is üzemelő, a mai napig aktív, frissen felújitott épületkomplexum megfelelő helyén. Az ausztrál Dead City Ruins egyébként csak a kiállása miatt volt egy fokkal jobb, mint bármelyik osztrák előzenekar, viszont már ez is sokat dobott az összképen, és fél órájukat a halálosan unalmas klisépuffogtatások ellenére is élvezettel lehetett végignézni – lehet, hogy mégiscsak van valami abban, hogy „ha lobognak a rőzsék és izmosak a felsőtestek". Itt ugyan csupán a frontember szabadult meg felsőjétől, ő legalább tényleg nem volt olyan puhos, mint a harminc feletti rockerek általában.

Tanakodtunk útközben, hogy vajon melyik banda játszik majd főzenekar-státuszban ezen a vélhetőleg double headliner turnén, és még az is felmerült, hogy esetleg felváltva, de utólag visszagondolva, a körülbelül azonos hosszúságú setlist ellenére is nehéz lett volna elképzelni, hogy nem az Ugly Kid Joe a főbanda. Nem azért, mert a Skid Row nem hengerelt, dehogyis. Viszont akárhogy is nézzük, Snake-ék egykor sztárstátuszban leledzett, lényegében folyamatosan aktív, de mára klubszintre beállt, elsősorban turnézással életben tartott zenekarként működnek, akik csak rövid ideig számítottak a mainstream részének, és valamivel pont „a csak Guns és Metallica ömlik az MTV-ből"-korszak előtt. Az Ugly Kid Joe viszont pont ekkor futott be, és ez azon is látszott, hogy bár sokan tomboltak a Skid Row-ra is, Whitfield Crane-ék koncertje az elejétől a végéig népünnepély volt, érezhetően megnőtt létszámmal.

Mindenesetre Rachel Bolanék mindent beleadtak, baromi jók is voltak, a régi dalokkal pedig abszolút nem lehet mellényúlni. Viszonylag közelről figyelve a bandát, látni rajtuk azt a felszabadultságot, ami a korai időkben lehetett rájuk jellemző, Johnny Solinger viszont messze nem olyan harsány egyéniség, mint Sebastian Bach, ezért attól sem kell tartani, hogy az egója összetűzésbe kerülne a többiekkel. Mindent kiénekel a srác, amit Bach már nem tudna (és közben a hangját sem kell széteffektezni), és közben – bármennyit frontemberkedik is – egyszerű csapattag marad. Szeretjük Bachot továbbra is, de ő olyan magas fordulatszámon pörög a mai napig, ami vélhetőleg hosszú távon elviselhetetlenné teszi (lásd az átjáróházat saját zenekarában is), és ami a Skid Row csúcskorszakában még szembetűnőbb lehetett. Ezért nem is csoda, hogy nem tudtak sokáig együtt maradni. Solinger viszont visszafogottabb fazon (bár begyógyult szemei alapján elődjéhez hasonlóan ő is éli-élte a rakenrollt), de excentrikusság-mentesen is karizmatikusan vezényli a bandát. Ami pedig a Bach vs. anyabanda kérdést illeti, az itt is játszott Kings Of Demolition riffjeiben bizony hallani a régi érzésvilágot, szóval én továbbra sem állnék egyik oldalra sem.

Az új United World Rebellion - Chapter One EP-ről még a Let's Go hangzott el nyitószámként, a máshol játszott This Is Killing Me helyett pedig megkaptuk a Get The Fuck Outot a Slave To The Grindról, ami már csak azért is jó húzás volt, mert egy negyedik lassú számra semmi szükség nem lett volna – sőt, akármilyen klasszikusok, a három másikból is kihagytam volna egyet. Mindenesetre lehet, hogy nem is annyira baj, hogy nem jöttek el idáig, mert nem sok kedvem lenne ezen cikk alatt, meg máshol azt olvasgatni, hogy milyen szar volt, bezzeg Bach így meg úgy... Mondjuk a Subhuman Race teljes mellőzése miatt fekete pont jár, de az is igaz, hogy nem nagyon tudom, mit gondolnak ők arról a korszakról. (Rachel Bolan véleményét azért ismerjük – a szerk.)

Ahogy említettem, illetve az eddig leírtakból sejthető, az Ugly Kid Joe minden várakozást felülmúlt, még a fogadtatásukhoz képest is. Húsz évvel ezelőtt elvileg félig viccbandának tűntek, akiket még utálni is divat volt, hiszen orrba-szájba nyomta őket az MTV, ráadásul egy olyan korszakban, amikor a hozzájuk hasonló, tradicionális alapú rock/metalt már pont száműzték a napi rotációból. Érthető volt tehát, hogy a „rockszakma" nem szerette őket, legalábbis nyíltan nem, és az is, hogy a kezdeti sikerek után lényegében el is tűntek. Ezen az estén viszont kiderült, hogy bár valóban nem Whitfield Crane-ék voltak az évszázad bandája, mégis megfogták a közönséget, és ez abszolút lejött a már említett, frankón az első perctől az utolsóig tartó népünnepélyből.

Amit itt láttunk, messze nem egy one (three) hit wonder enervált nosztalgiabulija volt, hanem egy ereje teljében lévő visszatérő rockbanda remeklése. Náluk ugyanúgy díjaztam az EP-s életjelet, mint a Skidsnél, négy-öt jól sikerült számmal már nyugodtan el lehet indulni turnézni, és így legalább jó esetben tényleg nem fárasztják az embert töltelékekkel, viszont ennyit még a mai zenedömpingben is meg tudunk emészteni új anyagként. Nyomtak is három dalt a Stairway To Hellről (a vonatkozó, borzalmas mörcs cuccokról inkább jót vagy semmit), amúgy pedig koca-szimpatizánsként még én is elmondhatom, hogy elég alapos keresztmetszetét kaptuk a banda munkásságának, és nagyon fontos, hogy MINDEN dalt ugyanolyan ováció, őrjöngés, túrás kísért.

A zenekar pedig feszesen, kőprofin, mégis vidáman és lélekkel telten játszott, bár Crane a kötött sapkás antré alapján először egyáltalán nem tűnt szimpinek – később viszont kiderült, hogy nagyon is az, ráadásul még kissé elmebeteg is (azok a koreográfiák!). A hangja is baromi jó formában volt, összességében pedig maximálisan értem most már, miért is gondolta komolyan a Life Of Agony anno, amikor leigazolta egy rövid időre. Mivel pedig ez volt a turné utolsó bulija, amin az Ugly Kid Joe is fellépett, a szokásosnál is fesztelenebbnek bizonyult a hangulat odafent, gondolom, a három (félig?) spontán feldolgozást is ennek köszönhettük. Jó poén volt mindegyik, az biztos, és nagyon is illik az ilyesmi a csapat szellemiségéhez, még akkor is, ha a Highway To Hellnél kevés elcsépeltebb dal létezik a rocktörténelemben (viszont pont emiatt bárki bármikor elő tudja adni).

Mivel a messziről jött ember azt mond, amit akar, remélem, a kommentekben páran igazolják majd a fentieket. Hangsúlyozom: sosem voltam Ugly Kid Joe rajongó, ha nem térnek vissza, tán sose hallgatom meg a teljes lemezeiket, és még az is lehet, hogy Skid Row nélkül nem mentem volna ki rájuk. De utólag csak azt tudom mondani: nagy butaság lett volna kihagyni ezt a koncertet. És bár sajnáltam, hogy emellett már nem fért bele a pár nappal korábbi Avenged Sevenfold / Five Finger Death Punch buli szintén Bécsben, maximálisan jól döntöttem, hogy ezt választottam.

Fotók: Christian Hehs, a Metal-Trails szíves engedélyével