Shock!

Negyvenedik, sőt, ha már az US D.R.I.-időszakot is ide számítjuk, negyvenegyedik születésnapját ünnepli Amerika elsőszámú crossover-brigádja. Talán ők maguk sem gondolták volna, hogy az anno a Brecht-család házában zajongó, nevüket a hidegvérét elvesztő Brecht-papától kapó imbecilis hülyegyerekekből a színtér megkerülhetetlen legendája, egyben számos zenekar számára hivatkozási alap lesz. Mégis ez történt, a D.R.I. pedig úgy is tényező tudott maradni, hogy 1995 óta nem adtak ki új nagylemezet, 2016 óta meg egyetlen új dalt sem. De ez a turné most nem (pontosabban: most sem) az új zenékről, sokkal inkább a csapat munkásságának megünnepléséről szól.

Az est fényét a budapesti Crippled Fox volt hivatott emelni, akik maximálisan be is töltötték a nekik szánt szerepet. A Wham! Careless Whisperjének hangjaira színpadra lépő brigád ugyanolyan szórakoztató volt, mint pár éve a nem kevésbé kultikus Leeway előtt, csak ide még jobban illettek. A tömbösítve előadott, néhány másodperces thrash/punk/HC-őrületeket nagyon jól vette a közönség, így minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy akkora bemozdulás volt rájuk, mintha ez legalábbis valamiféle két headlineres buli lett volna. A banda kiállása is fasza a hawaii ingekkel, és süt az egészből, hogy egyáltalán nem veszik komolyan magukat, pont ettől működik ennyire a dolog. Egyszer azért megnéznék tőlük egy setlistet, feltehetőleg lenne vagy három oldal.

A D.R.I. esetében most is ugyanaz a kép fogadott, mint tizenegy évvel ezelőtt, az akkori, harmincéves jubileumi turnén, amikor megnéztem, milyen vásárfiákat hozott magával a zenekar: a hivatalos mörcsöt, csakúgy, mint múltkor az A38-on, most is maga Kurt Brecht árulta, ránézésre ráadásul pont ugyanabban a szemüvegben, illetve baseballsapkában. Később ebből lett is némi bonyodalom, mivel az Instantban a koncertterem és a merchpult két külön helyiségben kapott helyet, így amikor a 2006-ban egy rákos megbetegedést is sikerrel átvészelő Spike Cassidy, valamint a ritmusszekció, Rob Rampy és Georg Orr felpakolták a cuccot (semmi sztárallűr), illetve megcsinálták a beállást is, az a vicces szituáció állt elő, hogy a külön szobában pólókkal seftelő Brechtnek ez nem tűnt fel, így jó tíz percen át a zenekar a színpadon, a közönség meg az előtt egyaránt a főhős felbukkanását várta. Mivel Georg hiába óbégatott Kurt után a mikrofonba, végül a közönséget kérte meg, hogy valaki szóljon már a frontembernek, hogy Kurt Brechtet várják a nagyszínpadnál...

Míg végre teljes lett a felállás, a hangszeres szekció egy spontán jammeléssel szórakoztatta magát, aztán csak megjelent Brecht is, és belecsaptak a nyitó The Applicationbe, ami ugyan nem egy nyilvánvaló kezdőnóta,de ettől függetlenül az első pillanatoktól igen komoly moshols alakult ki. Az Instantot totál megtöltő publikum láthatóan full fanatikusokból állt, akik a zenekar bármely korszakának szerzeményeit maximális lelkesedéssel fogadták. A ketteske már egy igazi D.R.I.-sláger volt, az anno a Slayer által is feldolgozott Violent Pacification, majd kisebbfajta lemezbemutatóját kaptuk a 2016-os But Wait... There's More! EP-nek, amiről elhangzott a nyitó Against Me, majd az EP-re újravett két klasszikus, a csapat nevének történetét elmesélő Mad Man és a „Motherfuckin'" Couch Slouch. Ezt követően jött az első kisebb szünet, és amellett, hogy Sipke a buli ezen szakaszában párszor még igazíttatott kicsit a kontrollon, úgy tűnt, a dobcuccal sem stimmel valami. A buli későbbi szakaszaiban is mintha pár másodperces kis kupaktanácsokat tartottak volna Rampy szerkója körül, de aztán minden ment tovább zökkenőmentesen, kívülről pedig semmi probléma nem tűnt fel. A buli kifejezetten jól is szólt, Orr basszustémái is szépen röfögtek, Spike gitárjai meg a megszokott, kicsit száraz, old school sounddal dörrentek meg, és Brecht szövegköpködése is kellően hangosnak bizonyult. A frontember egyébként sokat nem dumát most, de láthatóan élvezettel vezényelte az előtte fortyogó moshpitet. (Egy alkalommal mintha azt mondta volna, van még egy magyar koncert a turnén, de én ilyet nem láttam a dátumok között.)

A korábbi állomások dallistái, illetve a jubileum kapcsán Guns N' Roses-i értelemben vett monumentális dalcsokrot vártam (még akkor is, ha náluk harminc szám simán beleférne 90 pecbe), ehhez képest az itteni program meglehetősen rövidkére sikerült: a nettó játékidő megállt 60 perc alatt, és a tizennyolc ételes programból azért néhány kihagyhatatlannak tűnő tétel is kimaradt. Például teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy ilyen karrierünneplő koncerten ne legyen Yes Ma'am, de hogy I'd Rather Be Sleeping sem volt, az tényleg kábé érthetetlen. Főleg, hogy ezek az alapvetések összesen sem tesznek ki három percet, így különösebb erőfeszítés nélkül hozzácsaphatták volna őket a szetthez... Bár ebből a fajta szuperintenzív zenéből nyilván nem lehet és nem is kell két-három órát játszani, a játékidőt így is rövidnek éreztem, ami a buli egyetlen, de számomra azért komoly hibáját jelentette. Bár a merítés még így is a csapat összes korszakára kitérő és alapos volt, hiszen a legklasszikusabb lemezek megidézésén felül befért még a Full Speed Aheadről is a Who Am I? meg a Syringes In The Sandbox, a Definition anyagról pedig a nyitó The Application mellett az Acid Reignt is betették. Ráadásul a D.R.I. mostani felállása kifejezetten autentikus, hiszen a basszusgitáros „új fiú", Georg Orr is 2018 óta tag már, az utolsó két nagylemez meg Rampy dobolásával készült. Orr ráadásul aktívan besegített Pete „Spike" Cassidynek (tudtátok, hogy a mostanra komoly, ősz szakállat növesztő fickó soha nem vendégszerepelt vagy játszott más zenekarban a D.R.I.-on kívül?) a vokálok vastagításában is.

Összességében nem gondoltam úgy, hogy inkább aludnék az ágyamban (bocs!), az előadott, szuperintenzív egy óra ugyanis hibátlan volt, viszont bárhonnan is nézzük, egy hét-nyolc számos, tizenöt perces blokk még nagyon kellett volna.

Fotó: Northern Lights Photo / Cudi Purci Booking