Shock!

Rég nem volt ilyen jó időszaka a crossover/hardcore/thrash bandák kedvelőinek. Július elején Suicidal Tendencies a ZP-ben, rá pár napra D.R.I., majd Biohazard a Hegyalján. Nem semmi felhozatal, az már biztos… Mielőtt azonban Kurt Brecht bandája az A38 hajó színpadára lépett volna, három előzenekar is bemelegített odafent.

Kezdetnek rögtön a Jack pusztított rövid, ámde annál erőszakosabb punkos, grindos nótáival, valahogy azonban a közönség náluk még nem kapta el a fonalat. A már ekkor is egész szép számban megjelent publikum tisztes távolból figyelte csak az eseményeket.

Másodiknak a portlandi Cruel Hand érkezett, akik már többször megfordultak nálunk, én mégis ezen az estén találkoztam velük először. A fiatalokból álló HC/punk csapat adta kétség kívül az este legenergikusabb buliját, az öttagú brigád ugyanis végigpörögte a körülbelül félórás programot, és lendületüket sikerült valamelyest a publikumra is átragasztani. Bár nem kifejezetten nekem találták ki a bandát, az tény, hogy profi és szórakoztató volt, amit produkáltak.

Mivel ekkor már egy ideje a hajón voltam, az est vége pedig még igencsak messze volt, kiugrottam kajálni valamit, mondván, a Bandanas műsorának elejére még visszaérek. Sajnos azonban volt némi kis csúszás előrefelé, így mikor ismét beléptem a terembe, épp az össznépi örömködéssel és stage divinggal összekötött utolsó nótát nyomták. Kár érte, a veterán, és – nyugodtan mondhatjuk – legendás underground csapat buliját ugyanis szívesen megnéztem volna, még annak ellenére is, hogy egyiküknek sikerült talán kissé túlzásba vinni a célzóvíz-bevitelt a buli előtt.

Nyolc évvel ezelőtt már láttam Budapesten a D.R.I.-t, és ahogy akkor, úgy most is nagyjából a semmiből érkeztek. Nincs új lemez (a legutolsó még 1995-ben jelent meg, szóval ebből a szempontból még a Suicidal is kismiska hozzájuk képest), de még csak egy válogatás sem, viszont idén harmincéves a csapat, ennél komolyabb apropó pedig aligha kell. Lényeg a lényeg, majdnem egy évtized elteltével végre ismét nálunk vendégeskedett a crossover legendás alapcsapata. Hallottam olyan véleményeket a buli után, hogy pénzszaga van ennek a körútnak, de ha belegondolsz olyan apróságokba, hogy a csapat turnébusz helyett egy kisbusszal érkezett, továbbá a merchpultot maga Kurt Brecht vitte, nyilvánvalóvá válik, hogy ez egy baromság. Főleg egy olyan csapat tekintetében, mint a D.R.I., akiknél hitelesebb nem sok mozog a színtéren. Mindegy is, a lényeg az, hogy míg az előző bulin – punk attitűd ide vagy oda – a Yuk meglehetősen méltatlan körülményeket biztosított a csapatnak, ezúttal az A38 sokkal megfelelőbb helyszínnek bizonyult.

Az emberi tűrőképesség határait feszegető hangerő ezúttal is adott volt, a hangzás azonban annak ellenére is mérföldekkel jobb volt, mint legutóbb, hogy Harald Oimoen bőgője talán túl nagy hangsúlyt kapott Spike Cassidy gitárjának rovására. Mindemellett Kurt Brechtet tök jól lehetett hallani, és bár a koncert előtt a merchben álldogáló fickót nem nagyon tudtam elképzelni, amint a színpadon üvölti arcunkba a Mad Mant, ahogy beindult a buli, rögtön elszállt belőlem minden kérdőjel. Érdekes módon a közönségnek kellett pár perc, mire rájöttek, miért is tették tiszteletüket aznap a hajó gyomrában. Az első pár nótát még nagyrészt békésen bólogatva nézte végig a publikum, de az olyan nóták, mint a Slumlord vagy a Dead In A Ditch végül azért csak beindították az embereket: kezdetét vette a moshpit és a banda felhívására – bár csak szórványosan – feltűntek a színpadmászók is.

Brecht mellett a bulit egyértelműen a bőgős Oimonen vitte a hátán, míg Spike Cassidy némiképp a háttérbe húzódva tolta a riffeket a rendezői jobbon, Rob Rampy pedig mindenféle feltűnősködéstől mentesen kalapálta a cájgot a hátuk mögött. Mivel épp harminc éve jelent meg a csapat legendás EP-je, a huszonkét számot tartalmazó, 18 perces Dirty Rotten, természetesen ezt is megidézte a csapat – volt például Comutter Man is, de a későbbi lemezekről is jócskán szemezgettek. Örök kedvencem, a Thrash Zone a Thrashard mellett a Beneath the Wheellel és az Abductionnel is képviseltette magát, de a 4 Of A Kind is elég nagy hangsúlyt kapott, hiszen a már említett Slumlord és Dead In A Ditch mellett előkapták róla az All For Nothingot, a Suit And Tie Guyt és a Manifest Destinyt is. Aztán – a teljesség igénye nélkül – volt még Acid Rain, Nursin’ Home Blues, Probation, Wages Of Sin meg A Coffin is. A hetvenperces műsort itt-ott megszakította némi kis sztorizgatás Oimonen és Brecht között, fikázták kicsit a Guns N’ Rosest is, egyébként azonban sorra jöttek a gyors, pörgős nóták, vagyis nem sok lehetőséget hagytak a közönségnek egy kis szusszanásra. Noha a buli közepén eltolt Snap – I’d Rather Be Sleeping duó is óriásit ütött, a legnagyobbnak mégis a ráadásként eljátszott Abduction – Violent Pacification – Five Year Plan trió bizonyult, amely tökéletes lezárását adta a bulinak. Egy ilyen befejezést követően mit is hiányolhatnánk egy D.R.I. koncertről, nem igaz?

Bár egyértelmű, hogy a csapat igencsak megöregedett – főleg Spike-on látszik az elmúlt harminc év –, a D.R.I.-nak azonban még mindig maximálisan van létjogosultsága. Ki tudja, talán egyszer végre megrázzák magukat, és megszületik a nyolcadik Dirty Rotten Imbeciles stúdiólemez is? Itt volna az ideje, az már biztos.