Shock!

A rendkívül közvetlen és tényleg bárminemű sztárallűrtől mentes Eddie Sutton nagyjából végigsztorizta a Leeway háromnegyed órás pesti koncertjét, többek között egy olyan rajongóról is mesélve, aki azt mondta neki az egyik buli után, hogy számára bakancslistás volt élőben látni a csapatot. A Leeway ugyan sosem volt kiemelkedően sikeres vagy népszerű, de első két lemezükkel abszolút megérdemelten kerültek kultikus státuszba a HC/crossover színtéren, és mivel meglehetősen hektikusan működtek az elmúlt húsz évben, abszolút átérzem, mit érezhetett az idézett srác. Nagyjából a csoda kategóriába tartozik, hogy a Leeway nálunk is felbukkant, így annak ellenére is kihagyhatatlan volt az esemény, hogy jó előre lehetett tudni: elég nyúlfarknyi lesz a program.

A főattrakció előtt a hazai Crippled Fox tolt le harminchat nótát fél órában, és ebből már nyilván sejtheted, hogy az epikus, szólisztikus betéteket és közönségénekeltető refréneket nem náluk kell keresni. Ha jól vettem ki, az első blokkba, ami megállás nélkül ledarált tizenhét dalt tartalmazott, mintha a D.R.I. Five Year Planjének a riffjét is becsempészték volna, de az egyébként nagyon szórakoztató buliról rémlik a March Of The S.O.D. témája is. Már ha jól sikerült kivennem ezeket az alatt a pár másodperc alatt, amíg terítéken voltak. Az viszont tuti, hogy a szuperintenzív pusztítást az Anthrax Be All, End Alljával zárták, feltéve az i-re a pontot. Tetszett.

Az est másik előzenekara a svéd Lowest Creature volt, akik old school thrash metalban utaznak, és bár annyival el is intézhetném őket, hogy ez bizony tizenkettő egy tucat, élőben egyáltalán nem voltak rosszak. A Crippled Fox kíméletlensége után elsőre kicsit soványnak tűnt az előadásuk, de aztán felpörgették magukat, és egyre nagyobb vehemenciával tolták a crossoveres elemekkel tűzdelt, klasszikus thrash metal riffeket. Fél óra azonban épp elég volt belőlük.

A Leeway 1984-től 1996-ig volt aktív, leginkább pedig az 1989-es Born To Expire-rel és az 1991-es Desperate Measuresszel váltak az undergroundban könnyes szemmel emlegetett kedvencekké. Kiadtak két további nagylemezt is, majd jött a feloszlás, és egy kérészéletű comeback a kétezres évek közepén, aztán újra egy majd' évtizednyi csend, amit csak 2016-tól követ ismét folytatás, méghozzá Leeway NYC néven. A klasszikus anyagokat rögzítő felállásból ma már csak az ijesztően sovány, csontvázszerű Eddie Sutton van a csapatban, ezen a turnén pedig a Rhythm Of Fear három tagja kíséri, amiben a legfőbb érdekesség az, hogy a dobos Logan Milano nem más, mint Eddie unokaöccse. Ahogy a frontember is fogalmazott, ez bizony family business, és a csapaton belüli hangulat ennek megfelelően láthatóan kiváló és fesztelen. A Leeway-ben simán csak örömzenélés zajlik, amibe az is csont nélkül belefér, hogy Eddie végigstreamelje a bulit az őt otthonról figyelő gyerekeinek, néha buli közben feleségének is ki-kiszólva.

Eddie nem egy szokványos frontember tehát, ami a koncert elején kapásból nyilvánvalóvá is vált, hiszen a műsort egy pár perces szónoklattal nyitotta, amelyben a közönség iránti nagyrabecsülésének és hálájának adott hangot, hogy ennek befejeztével aztán végre sorjázzanak a régi klasszikusok. A turné apropóját a Born To Expire harmincadik jubileuma adta, így nyilvánvaló, hogy a hangsúly is a klasszikus első lemezen volt, megspékelve pár tétellel a kettes anyagról, illetve a friss, klipes I'm Your Pusherrel. Bár a közönség természetesen a szülinapos anyag dalainál mozdult be legjobban, Eddie külön megköszönte, hogy a friss tételt is nagy lelkesedés fogadta.

A bulit már az első percektől jellemezte egyfajta osztálytalálkozó jelleg, a hangulat pedig egyre forróbb lett, ahogy haladtunk előre a szettben olyan dalokkal, mint a Born to Expire címadója, az Enforcer, a Kingpin vagy a Stand For. A buli végén aztán Eddie szimplán csak annyit mondott be a mikrofonba, hogy jön az a dal, amire harminc éve vártok, és a Leeway talán legemblematikusabb témája, a Rise And Fall / Mark Of The Squealer persze hatalmasat is robban. Óriási üdvrivalgás fogadta a klasszikus bevezető témát, a rajongók pedig egymás után igyekeztek odaférni a mikrofonhoz, hogy Eddie-vel együtt üvölthessék az örökbecsű sorokat. A frontember az egész koncerten maximális nyugalommal tűrte az irányába néha kissé túláradó rajongói szeretetet, csak annyit kért egy ponton, hogy színpadmászás és ölelgetés közben vigyázzanak a nyakára, ugyanis egy évekkel ezelőtti baleset miatt még mindig csavarok tartják.

Valószínűleg az ő gyengébb fizikai állapota (tényleg ijesztően cingár az ürge) lehet az oka annak, hogy elég rövid programot játszanak a turnén, de azt gondolom, hogy a Dürer kistermét gyakorlatilag fullra töltő fanatikusoknak így is meghatározó élmény volt ez a buli. Igen erős volt persze a nosztalgia-faktor, de azt gondolom, egy harminc éve megjelent lemezt ünneplő turnén nincs is ezzel semmi gond. Főleg, ha egy olyan szimpatikus, a zene és közönsége felé maximális alázattal forduló fickó vezényli le mindezt, mint a koncert befejezte után egy perccel már a merch-pultban dedikáló Eddie Sutton.