Shock!

Mint néhány nappal ezelőtt a Hydra kapcsán már írtam, a Within Temptation olyannyira kinőtte magát, hogy a Nightwish mellett ma egyértelműen ők számítanak az énekesnős metal zenekarok legnagyobbjának. Mi sem bizonyítja jobban mindezt, mint hogy péntek este simán csurig töltötték a Pecsát. És most ne olyan teltházra gondolj, amilyet néha cseppnyi jóindulattal szellős háromnegyedházak esetén emlegetni szoktunk, mert ezúttal valóban egy gombostűt sem lehetett leejteni a nézőtéren.

És hogy milyen volt a koncert? Gyakorlatilag ugyanolyan, mint a Hydra lemez: atom profi, végletekig megtervezett és precíz. Meg persze épp ezért spontaneitástól teljesen mentes, kissé rideg és lélektelen is. Azt a cinkos összekacsintást tehát, ami az igazán nagy zenekarok esetében akkor is megvan, ha olyan gigashow-val koncerteznek, mint a KISS vagy akár a Mötley Crüe, és amelytől személy szerint azt érzem egy-egy koncerten, hogy ezek az arcok most tényleg csak nekem zenélnek, sajnos nem kaptuk meg.

Mint a lemez kapcsán is említettem, a Within Temptation egy remekül megtervezett pop termék, és ez a koncert esetében is napnál világosabban látszott. Pirotechnika, olyan óriási ledfal, amilyet a PeCsában még sosem láttam, kétszintes színpad és eszelős fények: bombasztikus volt az egész, és összhatásában tényleg csak annyiban maradt el mondjuk egy tengerentúli P!nk bulitól, hogy Alecia Moore-ral ellentétben Sharon den Adel nem mutatott be légtornász-gyakorlatokat fejjel lefelé lógva egy szál kötélen. Azt pedig döntse el ki-ki maga, hogy mindez dicséret vagy inkább kritika – részemről egyértelműen utóbbi –, egy koncert elsődleges célja ugyanis nyilvánvalóan az, hogy szórakoztasson, a Within Temptation ezen követelménynek pedig kétségkívül eleget is tett. Vizuális szempontból csakúgy, mint a hallgatnivaló tekintetében.

A koncertet jó érzékkel a Hydra nyitószámával, a Let Us Burnnel kezdték, mely amellett, hogy a tempósabb szerzeményeik közül való, még arra is lehetőséget biztosított, hogy rögtön nyitányként bedobják a pirotechnikát is. A PeCsa azért nem egy kifejezett aréna, így a felcsapó, méteres lángnyelvek a szokottnál is impozánsabb látványt nyújtottak, tovább tüzelve a már a buli kezdete előtt is igen türelmetlenül várakozó publikumot. A rockkoncertekhez képest szokatlanul nagy számban jelenlévő csajokból aztán a kezdő hangok hatására ki is robbant az addig visszafojtott energia, és nagyjából a terem háromnegyed részéig mindenki táncikálni, integetni, ugrálni kezdett, majd folytatta is közel két órán át, a háromszámos ráadást záró Summertime Sadness utolsó taktusáig.

A nagy kérdés számomra az volt a buli előtt, hogy a Hydra duettjeit vajon miképp fogják megoldani élőben? Mivel a hatodik korong egyértelműen ezekre lett kihegyezve, várható volt, hogy élőben is elhangzanak majd (négyből három meg is volt, egyedül Dave Pirner maradt ki, őt azonban pótolta Keith Mina Caputo a ráadás első számában), de előzetesen inkább arra tippeltem volna, hogy Sharon vállalja be Tarja, illetve a többiek részét is, Xzibit rappelése pedig gépről érkezik majd. Nem így lett, ugyanis ha csak virtuálisan is, de a sztárvendégek a koncerten is tiszteletüket tették: hangjuk gépről szólt, arcukat pedig a monstre ledfalon futó, hihetetlenül igényes kisfilmekben láthattuk viszont. Így ha csak virtuálisan is (amúgy Zámbó Krisztián módra), de a lemezen hallható verziókban kaptuk meg a duetteket is. A másodikként érkező Paradise (What About Us?) most is ütött, és meg kell mondanom, a lemezen kissé laposnak tűnő Dangerous is kifejezetten meggyőző volt ezúttal. Többször is azon vettem észre magam, hogy így, élő verzióban azok a dalok is eltalálnak, amelyektől amúgy nem hidaltam le korábban. A Tell Me Why például igazi csúcspont volt, ahogy a gyönyörű Covered By Roses is, de ez óriási énektémáival már a koncerten amúgy hét dallal is megidézett Hydrán is az egyik legerősebb tételnek számított.

Ha már az énektémák szóba kerültek, egyértelműen leszögezhető, hogy Sharon hangja nyersebb koncerten, mint lemezeken, ami egyáltalán nem baj, sőt, levesz kissé a dalok sterilitásából. Fronthölgyként azonban még mindig nem nyújt kiemelkedőt. Nyilván mivel ő a zenekar arca, és mindemellett vitán felül roppant csinos is, minden tekintet rá szegeződik a koncertek alatt, de igazán karakteres színpadi kiállása nincs, amin az sem segít, hogy adott esetben háromszor is átöltözik két óra alatt. Nem akkora karakter, nem annyira karizmatikus, és közel sem kommunikál olyan jól és annyit a közönséggel, ami szükséges lenne egy olyan banda esetében, ahol a zenészek totálisan a háttérbe húzódva engednek át minden teret az énekesnek. Pont ez az oka annak, hogy végig úgy éreztem, csupán egy DVD-t nézek, nem pedig egy olyan koncerten vagyok jelen, ahol az adott csapat csak nekem és néhány (ezer) jelenlévő társamnak muzsikál. Egy rockbulinak pedig alapvetően erről kellene szólnia.