Shock!

Mindössze két nappal a Jake E. Lee vezette Red Dragon Cartel koncertje után egy másik ikonikus alaknak is örülhettek a dallamos rockzene hazai hívei. Míg a jó Jake először (és a sajnálatosan gyenge nézőszám tükrében gyaníthatóan utoljára) tette tiszteletét nálunk, addig Jeff Scott Soto egyértelműen visszajáró vendégnek számít már Magyarországon. Karrierje harmincéves jubileumát (most komolyan, hinné valaki, hogy a faszi jövőre már ötven lesz?!) ünneplő turnéját a Club 202 színpadán indította, ahol a hazai Avatar és a szintén kizárólag ezen állomásra csatlakozott osztrák Metrum volt hivatva bemelegíteni minket.

Mikor nyolc körül leértem a Fehérvári úti klubba, már a sógorok csapata játszott. A Metrum tagjai saját bevallásuk szerint progresszív elemekkel tűzdelt, modern rockzenében utaznak, a trió azonban számomra leginkább egy néhol kissé súlyosabb megszólalású Creed / Alter Bridge wannabe zenekarnak tűnt, valami egészen fájdalmasan jellegtelen színpadi kiállással és ehhez passzoló dalokkal. Abszolút felejthetően teljesítettek.

Ahogy azt tavalyi bulija kapcsán már leírtuk, ha létezik olyan előadó, akinek a koncertjével kapcsolatosan száz százalékig biztos lehetsz benne, hogy minden egyes alkalommal kiváló minőséget kapsz, akkor az bizony Soto mester. És ezt most ne szűkítsük le pusztán arra, hogy egészen biztosra veheted: remekül fog énekelni, hanem a koncert teljes egészében kifogástalan lesz. Jelenleg is több nagy hang van, aki saját produkcióval turnézik szerte a világban, de míg például Ripper vagy Jorn Lande esetében mindig van némi hakniszaga a fellépéseknek, ráadásul sokszor rutinból eltolt produkciókat láthatunk tőlük, ahol – gondoljunk csak Ripperre – adott esetben sebtében összerakott alkalmi formációk kísérik őket, addig JSS-nél ez sosincs így. Jeff minden egyes alkalommal meghal kicsit a színpadon, ráadásul sikerült maga köré egy totál brutál, atomprofi, és nem mellesleg komoly színpadi egyéniségekből álló zenekart is felépítenie. Mert legyünk őszinték, ha nem a JSS logó alatt rohangásztak volna a srácok, ember meg nem mondta volna, hogy ez nem egy „rendes" zenekar, hanem egy főhős plusz négy sokkal kevésbé ismert muzsikus, akik elvben pusztán csak kísérni hivatottak a nagybetűs Sztárt.

A JSS esetében (és akkor használjuk is ezt a megjelölést a továbbiakban) szó sincs arról, hogy a névadó kisajátítana magának minden figyelmet, a többiek szerepe pedig kimerülne abban, hogy megbízhatóan hozzák a zenei alapokat, hogy a főattrakció hatalmasakat tudjon rá énekelni. Ettől függetlenül nyilvánvalóan mindenki Jeff miatt érkezett, látszatra azonban ebben a formációban senki sem fontosabb a másiknál. Ha nem így lenne, ugyan Soto harmincéves, jubileumi turnéján hogy is hangozhatna el a gitáros Jorge Salán saját formációjának egyik instrumentális nótája? Vagy egyáltalán hogyan lenne elképzelhető az, hogy egyes refréneket vagy dalrészleteket Soto egyszerűen átenged valamelyik muzsikusának, hadd danoljon az is egy kicsit? Nyilván ennek a sztárallűröktől mentes attitűdnek is köszönhetően a csapatban láthatóan kiváló a hangulat, mely egyértelműen megmutatkozott abban, ahogy a Tempesttből ismert gitáros/énekes BJ, a basszer David Z és Soto folyamatosan ugratta és szívatta egymást. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy pont az ilyesmi hiányzott nekem kissé a két nappal korábbi, szintén tök profi, de jóval lélektelenebb Red Dragon Cartel buliból.

Bár nem volt drámai a helyzet, a nyitó Take U Downnál kicsit megijedtem, mert úgy tűnt, valami nincs rendben Soto torkával: Tőle meglehetősen szokatlanul olybá tűnt, mintha erőlködne, és még egy-két fals hang is becsúszott itt-ott. Aki volt már JSS koncerten, tudja, hogy alapból az ilyesmi esetében kizárt, így féltem, hogy esetleg valami nyavalya rághatja aranyba mártott hangszálait, de aztán hamar bemelegedett, (vagy rátalált arra a technikára, amivel legyőzheti a kórságot), a harmadik-negyedik nótától kezdve ugyanis minden ugyanolyan tökéletes volt, ahogy korábban már megszokhattuk tőle. Mivel karrierünneplő, jubileumi turnéról van ezúttal szó, nyilvánvaló volt, hogy Jeff életművének legjelentősebb állomásai is megelevenednek majd néhány nóta erejéig (természetesen az összes formáció megidézése kivitelezhetetlen lett volna, tekintve azok óriási számát), de a koncert eleje egyértelműen a szólódalokról szólt. Ötödiknek aztán érkezett a W.E.T. project két nótájának összegyúrt verziója, majd a Soto életművet tekintve talán egyik legnagyobb személyes kedvencem, a Lost In The Translation Believe In Me-je került terítékre, melyet csaknem egy évtized után illesztettek ismét a programba. Bár annak idején sokan csalódottak voltak a Translation hallatán, én nagyon szeretem, és láthatóan Soto mester is elégedett vele, hiszen a Believe In Me mellett két további track, a Drowning és a Soul Divine is előkerült róla. Utóbbi után pedig elérkezett az a pillanat is, amit igen sokan, igen régóta vártunk: Jeff a vele készült Axel Rudi Pell lemezeket is megidézte két szám (pontosabban az azokból készült medley) erejéig. A Fool Fool és a Warrior is ütött, Jorge Salán pedig ARP totál egyéni stílusát is remekül hozta.

Innentől kezdve ment át a buli véglegesen népünnepélybe. Először kaptunk egy jókora Talisman medleyt, kiegészítve a Frozen és a Crazy feldolgozásokkal, majd érkezett a kultikus dallamrocker csapat legnagyobb slágere, az I'll Be Waiting, benne egy rövid basszusszólóval, megfűszerezve az egyik rajongó vendégszereplésével. Miután a srác (aki, ha jól rémlik, 2009-ben már eljátszotta egyszer ugyanezt) folyamatosan és hangosan követelte a dalt, illetve énekelte annak jól ismert sorait, David Z egyszer csak a színpadra rángatta, Soto pedig kezébe nyomta a mikrofont, azzal, hogy tessék parancsolni, lehet bizonyítani. Bár barátunk nyilvánvalóan nem egy képzett énekes, azért becsülettel helytállt, és ha meg is elégszik ennyivel, akkor színpadi attrakciója nem fordul át egy kissé kínos epizódba. Sajnos azonban kissé túlértékelte saját szerepét, így a végén már egyértelműen too much kategória volt, amit előadott.

Az estet két feldolgozás-blokk, Yngwie I'm A Vikingjának és I'll See The Light, Tonightjának kiváló interpretálása, valamint a Rocksztár című film két betétdala, a Livin' The Life, ráadásként pedig az elmaradhatatlan Stand Up And Shout előadása zárta. Ekkor járhattunk úgy száz percnél, ami az előre beharangozotthoz képest némelyest rövidebb programot jelentett. Mivel sem Queen, sem pedig Journey dal nem hangzott el ezúttal, nem nehéz kitalálni, mi hiányzott ahhoz, hogy tökéletes élményként éljem meg az estét. Ugyanakkor természetesen azt is megértem (sőt, a Journey esetében biztos is vagyok ebben), ha mindkét legendával kapcsolatban vannak kisebb tüskék Sotóban, és tulajdonképpen egy szavunk sem lehet, a zongora mögött BJ ugyanis néhány pillanatig azért az amerikai AOR alapcsapat Don't Stop Believingjének emblematikus témáját is megidézte. Így igazából volt is Journey meg nem is. Nagy kópé ez a Jeff, ezt bizony jól kitalálta! Ugye, hogy nem lehet rá haragudni?

Fotók: Polgár Péter