Shock!

Ahhoz képest, amennyire magas fordulatszámon pörgött Soto az elmúlt 20 évben, nem nagyon siette el a saját neve alatt megjelenő lemezek (nevezzük ezeket ahogy szokás, szólóalbumoknak) készítését. Persze ez végülis érthető, hiszen annyi albumon énekelt, hogy számtalan zenekart, projektet az ő személyével azonosítanak, még ha azóta más is az énekes meg hát a Talisman is abszolút saját gyermek.

Ha jól rémlik, először 1996-ban jelent meg Soto szólóanyag, Love Parade címmel, amelyről mindössze egy kétségbeesett korabeli kritikát olvastam, mely szerint az anyag egy borzalom, tele mindenféle rockidegen dolgokkal. Később, egy lemezboltban a borítót tanulmányozva magam is megrettentem: szkreccselésre, rapbetétekre és hasonló gyíkságokra történő utalások tömkelegét láttam (az, hogy maga a borító ocsmány volt, még önmagában nem is lett volna baj), úgyhogy a baráti ár ellenére is inkább elálltam a vásárlástól. Utána egészen 2002-ig nem jelent meg Soto szólólemez, de a Prism már szerencsére (hard) rock zenét tartalmazott. Persze Jeff soul, funky, hip-hop meg egyéb borzalmak iránti perverz vonzódása rányomta a bélyegét arra a zeneanyagra is, de rockos körítésben nincs ezzel semmi gond, a húsos riffek, brilliáns gitárszólók és hatalmas énekdallamok a legfunkysabb Talisman nótát is megmentik (csak a rappeléstől óvjon az ég!). Vannak, akik igazi AOR esszenciának nevezik a Prism lemezt, lehet, hogy úgy van, és bár az AOR muzsikáért nem vagyok annyira oda, nekem nagyon tetszettek az erőteljes, húzós, elképesztő dallamokkal átszőtt dalok. Ha AOR, akkor AOR, bánja a fene, bár szerintem annál kicsit keményebb rock. A Live At The Gods és a Queen koncertlemezekre pedig nincsenek is szavak. Mindkettő alap.

Most pedig, két év után itt az új Soto stúdiólemez és ez valószínűleg már mindig így lesz. Talán éppen ezért érzem egy cseppet haloványabbnak a Lost In The Translationt elődjénél. Pedig rossz nóta nincs rajta, de az első 4-5 hallgatáskor nem találtam igazán mágikus pillanatokat, olyanokat, mint a Holdin' On volt legutóbb, amitől például elsőre kikészültem. Persze akármennyi lemezen is énekelt Soto, az énektémái még mindig óriásiak, ez esetben sem tudok szürkülésről, jellegtelenségről, ötlethiányról beszámolni, bár igaz ami igaz, egy Soto melódia kilométerekről felismerhető és sosincs arra garancia, hogy egyik-másik fordulatot nem sütötte el már korábban az öreg harcos. Ezért persze nem bántom, mert a dallampártiak nagy részéhez hasonlóan imádom a koma hangját és jellegzetes dallamait (egyáltalán létezik olyan valaki, aki ki nem állhatja?). Különösen nagyot alakít a Believe In Me-ben (ez volt a maxis nóta is, akkora sláger, mint ide Lacháza, legszívesebben magam is rákezdenék a "miért kell azt a sok szart hallgatni a rádiókban, mikor ilyen számokat is meg lehetne etetni az emberekkel?" című zengzetes sirám szajkózására), a lendületes Drowningban, nagy pillanat a lírai If This Is The End (isten, ahogy elkezdi, de komolyan), de igazából minden nótát fel lehetne sorolni, mert a dallamok mindenütt annyira jók. A zene pedig, bár természetesen hasonló stílusú, mint ami a Prismen hallható, általánosságban egy kicsit lazábbra lett véve. Kevesebb a riff, a hangzás is kevésbé harapós (kissé pl. elnagyoltabban szól a dob), de ezek csupán nüansznyi különbségek. Howie Simon szólói ugyanúgy élményszámba mennek, mint eddig (a Beginning 2 Endben egyenesen sír a gitár) és azért odaraktak egy jó adag súlyt pl. a már említett Drowningban és az On My Ownban, ez utóbbi bizony nem más, mint heavy metal! Odavág! A zárás (Sacred Eyes) pedig akusztikus, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Remélem, egyszer lesz Soto unplugged lemez is.

Tulajdonképpen, ha belegondolok, nincs semmi különösebb okom arra, hogy a Prism albumot jobbnak nevezzem, mint ezt. Ne feledjük, 2002-ben ott volt a Soto szólóalbum kuriózum mivolta is, ez pedig már "csak" egy újabb a sorban, amit, ahogy mondottam volt, kétévenként biztosan újabb követ majd. Ezért az elején esetleg tényleg kisebb az ember lelkesedése, de írás közben kétszer-háromszor alaposan áthallgatva túljutottam a "holtponton" és megbarátkoztam a Lost In The Translationnel is. Valószínűleg így lesz ez a 2006-os, 2008-as és az összes további Jeff Scott Soto neve alatt megjelenő lemezzel - feltéve, ha a funky meg egyéb szirszarok ezután is csak hatásként lesznek jelen, nem pedig a zene szerves részeként.