Shock!

Az utóbbi időben tendenciává vált minifesztivál jellegű, négy-öt előzenekaros bulik sorába illik Jeff Scott Soto idei fellépése is, aminek köszönhetően a nyitó Oziriszt teljes egészében lekéstük, és a megújult Avatar műsorának is csak az utolsó harmadát sikerült elcsípni. Pedig rájuk a korábbi ostorozások ellenére is kíváncsi voltam (pont a váltás és egy ezzel kapcsolatos kemény hangvételű, de pont ezért szimpatikus interjú miatt), és meg kell mondjam, most már egy önálló koncertet is szívesen megnéznék. Már az új énekessel közzétett, modernebb hangvételű, a lakótelep-rock feelinget teljességgel nélkülöző új számuk is tetszett, de az élő hangzásuk is teljesen maivá alakult át. A Gotthard Anytime Anywhere dala (érkezésünkkor pont ezt nyomták) abszolút irányadónak tűnik, és ezt csak üdvözölni tudom. 

Összességében semmivel sem voltak gyengébbek, mint az utánuk következő, Jeff Scott Soto által barátilag-szakmailag támogatott Danger Angel. A görögök lemezét maga Jeff producelte, énekelt is rajta (ebből élőben is kaptunk ízelítőt, mert az egyik refrénnél egyszercsak fenn termett a színpadon ő is) és ennek megfelelően egyik-másik dal igencsak emlékeztetett JSS rockosabb pillanataira. Persze ez egyáltalán nem baj, kellemes volt a Danger Angel műsora, de azért nem kezdtem el vadul keresni őket a neten másnap. Arról pedig sem ők, sem például a Sonata Arctica tagjai nem tehetnek, hogy az „Edda-szinti" nálunk minden felbukkanásakor automatikus megmosolygást nyer – itt pedig végig azon nyomult a billentyűs.

Bár Jorge Salán csak JSS révén lett nemzetközileg ismert, hazájában, Spanyolországban neves zenésznek számít már jóideje, és szólócsapatával elég komoly jazzfesztiválokon is rendszeresen fellép. Erről legutóbb DVD is készült, és ezt megpromotálandó, a turné első felére egy szólóblokkot is kapott triójával, amely pont nálunk lépett fel utoljára. Később Jeff ki is cikizte kicsit, hogy na végre, akkor mostantól már ihat velük a bulik után, nem kell a hangja miatt aggódnia másnap. Az énektémákat ugyanis maga Jorge vállalta, amiről társaságunkban is alaposan megoszlottak a vélemények. Szerintem nem énekelt rosszul (való igaz, jól sem), és a spanyol nyelv kimondottan érdekessé tette a Marcello / Aldrich / Norum szellemben fogant saját dalokat, de a többiek szerint egyáltalán nem kellett volna a mikrofonhoz járulnia, pláne nem Bon Jovit énekelni. A Lay Your Hands On Me valóban kicsit kontrasztos volt, hiszen Jorge (latin vér ide vagy oda) egyáltalán nem egy szívtipró macsó típus, de amikor csak zene vagy szóló volt, az parádésan szólalt meg. Egy full instrumentális műsor valószínűleg több lelkesedést váltott volna ki az amúgy pozitív hozzáállású publikumból. Pláne, hogy utóbb a JSS Band is elnyomott egy Salán szerzeményt, amikor a főhős szusszant egyet a műsor közepe felé.

Lehetett is oka szusszanni, mert ha valaki, akkor ő mindig a maximumot nyújtja. Jeff Scott Soto tényleg a vérprofi előadóművész prototípusa, de profizmusa semmiféle mesterkéltséget vagy hidegséget nem sugároz, a kifejezés a lehető legpozitívabb aspektusból értendő. Többször, többféle helyszínen és alkalomból volt szerencsém látni őt ,és mindig tökéletes produkciót kaptam: ahogy mondani szoktuk, ár-érték arány tekintetében a legmegbízhatóbb előadók közé tartozik. És ahogy elnéztem a koncertet, háttérben a logóval, megfogalmazódott bennem, hogy valójában egy zseniálisan felépített brandet látok. És tényleg, JSS ma már nemcsak egy szólóénekes, egy zenekar, ikon vagy fogalom, hanem olyan márkanév, ami rockzenében a biztos minőséget képviseli. Nem véletlenül hívják igen komoly projektekbe, ugyanakkor minden további nélkül játszana akár az én születésnapomom is, és ott is legalább annyira odatenné magát, mint például egy Trans-Siberian Orchestra fellépésen.

A mostani buli látogatottsága nagyjából megegyezett a korábbiakkal, és – alig meglepő módon – azoknak is bőven tartogatott meglepetéseket, akik minden eddigi magyar JSS koncerten voltak. Nekem, aki tavaly és tavalyelőtt nyáron is láttam a bandát, picit kevesebbet hozott (a Talisman medley például egy az egyben ugyanaz volt, mint két éve a Bang Your Headen), de ettől függetlenül nehéz lett volna ennél ütősebb setlistet összehozni. Persze örültünk volna a One Love mellett más W.E.T. szerzeménynek is, és ezúttal a Malmsteen-érát sem idézték meg, viszont a Shot In The Darkra tuti nem számított senki. Utóbbi, ha jól emlékszem, egy kis basszusszólós évődésből bontakozott ki, nyilván nem spontán, de jópofán. Zenei gegekkel persze mindig szeret játszani a JSS Band, ilyesmire már csak azért is van lehetőségük, mert a brazil-spanyol csapat nagyon összeért az elmúlt években.

A profi kiállás érdekében Jeff ezúttal amerikai basszert rekrutált (David Z ráadásul földije Brooklynból), és végre a dobos Edut is összeeresztették egy stylisttal, aminek köszönhetően talán már kaphat alkoholos italt is a backstage-ben. Zenélni továbbra is boszorkányos módon tudnak együtt, többszólamú vokáljaik pedig egyszerűen zseniálisak, a mai gépvokál-korszakban ilyesmit látni-hallani egészen különleges élmény. Ha valahol, akkor itt biztos nincs mankó, ha pedig mégis, akkor örökre leteszem a tollat. Saját énekhangját – már csak a miheztartás végett is – mindenki külön-külön is megmutathatta a Rockstar filmes Livin' The Life-ban, a szintén onnan való Stand Upban pedig a Danger Angel énekese duettezett-sikolypárbajozott Jeff-fel. A lényegében tökéletes koncert (ezúttal kivételesen elhiszem a színpadon mondottakat, miszerint ez a turné eddigi egyik legjobb bulija volt a zenekar számára is) egyetlen negatívuma, hogy a roadoktól pakolás közben elkunyerált setlisten még a Give A Little More is szerepelt, de ezt nem játszották el.

Ahogy az elején mondtam: Soto vérprofi. Ha majd egyszer megtehetem, és kultúrmisszionáriuskodni is kedvem támad, ötösével fogom venni a jegyeket a koncertjeire, és rockidegen ismerőseimnek fogom ezeket osztogatni. Nem tudok ugyanis olyan embert elképzelni, akit ez a produkció ne dobna fel.