Shock!

Míg pár éve még lelkesen utazgattam külföldi koncerteke és fesztiválokra, ma már kissé nyűgösebb vagyok, ha egy-egy kedvenc miatt kilométerek százait kell megtenni. Ez persze nemcsak a kezdődő férfiklimax jele, hanem bizonyára része van benne a 4-5 évvel ezelőttihez képest brutális üzemanyagárnak és általános elkényelmesedésemnek is. Persze, ha mégis ráveszem magam (rávesznek) egy-egy kiruccanásra, az élmény mindig kárpótol, és a hazaút fáradtságát kipihenve is elkísér mindennapjaimba, elviselhetőbbé téve azokat. Ezúttal tehát ismét Ausztria volt az irány, ahol a festői Innsbruckot is felfedezve néztük meg a még mindig egyik legnagyobb élő rockelőadónak számító Jeff Scott Sotót, aki bárhova szívesen megy ha hívják, és bármilyen körülmények között képes megajándékozni szimpatizánsait egy varázslatos estével, még ha ezek a körülmények méltatlanok is. És bár egy bevásárlóközpont parkolója mint rockkoncert-helyszín elég bizarrul hangzik, itt szerencsére szó sem volt ilyesmiről.

A Harly ugyanis valóban egy külvárosi mall területén található az autópálya mellett (párhuzamként megemlíthető mondjuk a dunakeszi Auchan és környéke), de ettől még egy ízig-vérig rockpub, az étlapon óriásburgerekkel és steakekkel, az itallapon jóféle sörökkel, a falon motorok és menő verdák darabjaival, a vitrinekben pedig rock-relikviákkal. Télen a pincehelységben, nyáron pedig szabadtéren zajlanak a többnyire ingyenes koncertek, amelyek nagyrészt helyi csodák és tribute bandák fellépéseit jelentik (játszott itt már a KISS Forever Band és a Piknik Park is), de mostanában elkezdtek nagyobb neveket is leszervezgetni (lesz még például Lillian Axe is nemsokára), így került sor a szóban forgó bulira is, amelyet a JSS Band két környékbeli fesztiválfellépés előtt vállalt be bemelegítő jelleggel.

Furcsán hangozhat, hogy ingyenesek a nemzetközi bulik is, de ha azt vesszük, hogy egy törzsközönség így is-úgy is lejön, bárki lépjen fel, és még az aktuális név is lecsalogat pár plusz embert, nem nagyon lehet mellényúlni, hiszen a fogyasztás töredékéből ki lehet fizetni egy JSS-kaliberű előadó gázsiját. És mivel fellépnek helyi előbandák, a headliner csak kocsiba ül a gitárjaival, és az ő cuccukon játszik – milyen egyszerű is ez! (Hozzáteszem, JSS-ék antréját pont elcsíptük, leparkoltak, majd saját fellépésükig végig a pub területén mászkáltak, talán még shoppingolni is elugrottak a szomszéd üzletek valamelyikébe.) Nem gondolom, hogy sokat kellene írnom a helyi Horizon Divine és a német Steel Engraved koncertjeiről, de annyit mindenképpen megérdemelnek, hogy megemlítsük: jobbak voltak, mint az osztrák földön megszokott büntetőbrigádok, ezért nem az óránkat néztük, hanem még tapsoltunk is nekik. Stílusban azonban eléggé elütöttek a főbandától (helloweenesen-gammarayesen nyomták), de legalább változatos volt a zenei felhozatal.

Ahogy az elején mondtam: Soto bárhol, bármikor képes zseniális koncertet adni, ez most sem volt másképp. Megkockáztatom, hogy ha a különleges körülményeket is figyelembe vesszük, talán ez volt a legjobb buli amit tőle láttam. Összeszokott csapat (a Pestről is ismert tempesttes arcok és Jorge Salán gitáros), remek hangulat, kellő létszámú közönség és rendkívül erős műsor. Ahogy a setlistből is látszik, nem rejtegették a Damage Control remek dalait (ezek közül a Take U Down nyitás és a borultan súlyos Afraid To Die bizonyult számomra a legütősebbnek) és ezúttal a közkedvelt W.E.T. projekt One Love-ja sem maradt ki a szórásból.

A Talisman egyveleg természetesen katartikus pillanatokat eredményezett és ízléses tisztelgés volt Jon Lord előtt a Stand Up és a Livin' The Life átvezetőjeként a Highway Star utalás a klasszikus dobtémával és némi kis ének-impróval. A két Rock Star filmes dal műsorba iktatásáért sose lehetünk elég hálásak, és utóbbiba még egy kis zenekari poénkodás is belefért, amikor Jeff minden taggal elénekeltette a refrént – spanyol basszere persze a „livin' the life I was born to live" sor helyett „livin' la vida loca"-t énekelt, ami azért kicsit kizökkentette a csapatot. Az ilyesmi teljesen megszokott a JSS Band házatáján, emiatt is szajkózzuk folyamatosan, hogy Sotót látni kell, mert a legsavanyúbb nézőt is mosolyra deríti – profi szórakoztató, ez nem is kérdés! Remélem, pénzes melói (Trans-Siberian Orchestra, Queen Extravaganza) segítik majd szólókarrierje egyengetésében is, mert ha valaki, ő aztán tényleg megérdemli, hogy sikeres legyen. A Journeyból nem hiányolom, talán oda tényleg sok volt a személyisége, de mindenképp fontos, hogy ilyen kaliberek folyamatosan jelen legyenek a rockzene világában. Nem mondom persze, hogy már holnap indulnék a következő 700 kilométeres útra, de ez inkább engem minősít, és ha mégis felkerekednék, utólag ugyanúgy nem bánnék egy percet sem, mint ahogy most is így történt.