Shock!

Előrebocsátom: bármit is írok erről a lemezről, bármilyen pontszám is áll az ismertető végén, Jeff Scott Soto ugyanúgy tündököl, mint eddig. Azért kell mindezt előre tisztáznom, mert ahányszor csak meghallgatom, annyiféleképpen ítélem meg. Elsőre nem kapkodtam a fejem a témák hallatán, furcsamód nagyon kellett figyelnem, hol lakozik a JSS-féle varázslat, vagy a különleges megfejtés. Aztán jött pár interjú a főhőssel, és nagyon furcsálltam, hogy már-már szinte szabadkozik az előző, általam mindig hatalmas örömmel hallgatott Beautiful Mess miatt. Mintha az egy tévedés lett volna, holott ha valakitől, hát pont tőle minden vállalható, ami a torkát elhagyja, és arról hangfelvétel készül. Azonban úgy tűnik, előző saját produkciója nem hozta meg azt a sikert, amit Soto remélt, így hát ezúttal biztosra ment: azon a mezsgyén haladt tovább, amely a W.E.T. felé is vitte, és egy sallangmentes rocklemezt hozott össze, minden jóval, amelyet tőle megszokhattunk.

JSS nem cselez, a lemez középtempós, sűrű riffel nyit, hogy a verzére lecsendesedjen, majd pedig kapjunk egy olyan refrént, amelyet két hét múlva is fogsz dúdolni, bárhol is légy. Általánosan is igaz ez a jelenség a komplett albumra, szinte mindegyik refrén emlékezetes, elsőre is fogós, ahogyan az Jefftől elvárható, illetve megszokott. Ami miatt mégsem olyan széles a mosolyom a Damage Control kapcsán, az pont a megszokás érzete. Minthogy Soto barátunk diszkográfiájában a „könnyűzene" igen széles repertoárja fellelhető, sosem lehetett tudni, milyen stílus uralkodik majd egy-egy szólólemezén, de minden jól áll neki. Legyen funk, akusztikus andalítás, metalba hajló döngölés vagy éppen popzene, de változatos volt minden, ami kijött a neve alatt. Aktuális lemezén viszont nincs meglepetés. Ez azért is érdekes, mert tizennégy különböző dalszerzővel – elnézést kérek, ha elszámoltam – dolgozott együtt most, és ez még akkor is indokolna némileg szélesebb skálájú dalkínálatot, ha a főhős ugyanaz a személy. Főleg, hogy Jeffnek ezer hangja van.

Persze megvan most is a lehetőség, hogy mind a masszív hard rock, mind az AOR-osabb vonal kedvelői találjanak maguknak kedvencet a dalok között. Aki a lágyabb hangvételű JSS-dalokra bukik inkább, annak a Die A Little és az If I Never Let Her Go lesznek kedvencei, míg a direktebb tempók kedvelői a Tears That I Cry, az Afterworld vagy épp a Krazy World hallatán kezdhetnek bólogatni. Utóbbiban a számomra roppant kellemes stílust képviselő Jorge Salan pendít meg egy szép szólót, némi Talisman-szerű hangulattal kísérve. Szuper! Az említett Afterworldben is elszabadulnak az ujjak Emo Markov jóvoltából (lám, a Balkánon sem minden bánatos).

Ha már a gitárnál tartok, meg kell említenem, hogy a virgák kedvelői is kapnak csemegéket az albummal, olyasmiket, amelyek többnyire Jeff eddigi lemezeit is jellemezték. Talán sokan unalmasnak, feleslegesnek tartják ezeket a sorozatlövéseket egy ilyen szólólemezen, ám JSS minden más csapatában megtalálható volt a virtuóz gitáros, legyen szó stúdiózásról vagy koncertezésről. A magam részéről hiányolom Howie Simont, de hát csak Jeff tudja, miért nem kapott ezúttal szerepet.

Sokszor meg fogom még hallgatni ezt a lemezt, ez nyilvánvaló. Az is vitán felül áll, hogy nagyon is szerethető dalgyűjtemény a Damage Control, nagyon is Jeff Scott Soto, amit kapunk. Várakozásaim azonban erősebb, és talán nem jó jelző, de bizsergetőbb, karakteresebb dalok felé mutatnak, ha Jeff Scott Soto nevét hallom. Mindamellett hangsúlyozom, ha csak ilyen színvonalú, ennyire „megszokott" lemezeket kapnánk ebben a műfajban, nem kéne annyit sóhajtoznom a dallamos rockzene jelene miatt. Ez most egy biztató 8-as.