Shock!

Érdekes, tanulságos kirándulás volt ez a kis kiruccanás, amellyel így Karácsony előtt megajándékoztuk magunkat, és amely nem kizárólag pozitív élményekkel gazdagította élettapasztalatunkat. Persze Jeff Scott Sotót élőben látni minden pénzt, energiát és fáradságot megér, és hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy melyik lehet nagyobb élmény: egy szólóbuli vagy egy Talisman koncert.

Nos, bár először két JSS koncertet hirdettek meg az olaszok, a végén mégiscsak Talisman lett belőle – de tulajdonképpen mindegy is volt, mikor kiderült, hogy szombatra esik az egyik dátum, máris elkezdtünk filózni. Mikor pedig kiderült, hogy elérhető távolságban rendezik meg az eseményt, nem volt min töprengeni tovább: gyors kalkuláció, szállásfoglalás és hajrá. Persze az olasz kamionossztrájk és a kiszámíthatatlan téli időjárás némi aggállyal töltött el minket a hét közepén, de szobat hajnalra minden rendbejött és elindulhatott a magyar delegáció. Valljuk be, 10 óra jó hangulaban eltöltött autózás igazán nem vészes, ha egy régi kedvence kedvéért utazik az ember – de ezt valószínűleg sok kedves Olvasónk is hasonlóképpen gondolja…

Így utólag persze rájöttem, mekkora marhák voltunk, hogy nem mozgattunk meg minden követ egy interjú készítése érdekében, hiszen már este 6 óra felé ott kolbászolt az egész zenekar az isten háta mögötti faluban (a GPS egész konkrétan megőrült útközben), a klub környékén. A beállást, pihenést persze nem illik megzavarni, így hát némi nézelődéssel, pizzázással és vörösborozással töltöttük az időt a kellemes, de ingerszegény, tipikus mediterrán kisvárosban, Gualtieriben és a szomszéd faluban, San Vittoriában. Az alapvetően persze nem baj, hogy egy hely ingerszegény, de mondjuk ha a kedves szervezők netán a kezdési időpontot is meghirdették volna, esetleg mi is kényelmesebben készülődünk a szálláson és akkor nem kellett volna kényszercselekvéssel elütni az időt. Persze feelinges dolog egy olasz falusi kocsmában borozni, de akkor is… A helyiek persze jól tudták, mikor kell érkezni, és amikor visszatértünk a helyszínre (10 óra magasságában), a pár órával azelőtt még töküres parkoló csurig megtelt. Világos volt, hogy a Tempo-ba jár a környék összes fiatalja zenei orientáltságtól függetlenül 16 és 30 év között, hiszen 3 különböző műfajú szórakozóhely található itt egy épületben, amelynek különleges „előnyeit” is megtapasztalhattuk, de erről később… Amúgy érdekes megoldás ez az átjáróház-dolog, az ember megváltja a 15 eurós belépőt és mehet bárhova – más kérdés, hogy a kabátot felesleges volt leadnunk, ugyanis nem vitték túlzásba a fűtést sem. Persze nem ez volt a klub legnagyobb „bűne” ezen az estén…

Már az előzenekaroknál gyanús volt, hogy az „Úr hangja” (mint kiderült, a DJ-emelvényről zengett ellentmondást nem tűrő módon) szólította őket színpadra, és 30 perc után szigorúan véget is értek a koncertek – ez persze nem baj, mert sem a Europroject nevű Europe tribute banda, sem a Markonee végignézése nem volt egy felemelő élmény. Vidám perceket persze okoztak a csapatok, hiszen Euróék kiállása – bár nem nyomták rosszul a klasszikusokat – egész egyszerűen nevetséges volt, énekesük pedig egyáltalán nem tudott bánni (amúgy korrekt) hangadottságaival. A Markonee pedig afféle olasz Stress lehet: egy veterán gitáros fószer körül lelkes fiatalok nyomták igen vehemensen, a közönség jelentős részénél nagy sikert aratva, de azért nem túl jól.

Már itt világossá vált, hogy hiába vannak jelen tulajdonképpen szép számmal a rockerek, konkrét Talisman rajongó kb. 50, de legdurvább esetben is max. 100 lehet a teremben – nem volt tehát nehéz jó helyet találni, amikor Jefféket szólította a színpadra (!), szintén olaszul (!!) a zengzetes orgánum. Egyre gyanúsabb volt tehát a dolog, és amikor 70 perc után levonult a banda, majd a wigwamos hangerőnél kb. háromszor hangosabban felüvöltött a(z először csak rock-, majd szépen lassan simává átvedlő) dizsi, világossá vált, hogy a klub vezetősége nem korunk egyik legjobb hard rock bandáját látta vendégül, hanem a Talismant abszolút egy kalap alá vette a helyszínen általában fellépő ZS-kategóriás amatőr bandákkal. Nem tudom, mi lehetett ennek az oka, netán a koncert szervezői nem tájékoztatták a vezetőséget, hogy „nagy” külföldi zenekar érkezik a putri klubjukba és esetleg úgy is kellene őket kezelni. Az pedig mindennek a teteje volt, hogy a másik teremből időnként frankón áthallatszott a „diumdisu” – Jeff először csak viccelődött ezen („na, átmenjünk?”), elvégre a hangos zene szerencsére azért elnyomta a nemkívánatos alapzajt, azonban amikor a piano medleyhez értünk, komolyan felháborodott, hiszen akkor saját magát sem hallotta rendesen. Szóval, ennyit a helyszín érdekes hozzáállásáról, nem tudom, kiverték-e utána a balhét, de nem is biztos, hogy érdemes volt/lett volna. Ismerve a mediterrán stílust, valószínűleg max. vállvonogatás lehetett az egyetlen válasz bármiféle felelősségrevonásra.

A zenekar mindezen zavaró tényezőktől függetlenül frenetikus koncertet adott, egészen pontosan olyat, amilyet a World’s Best Kept Secret DVD-n látható, csak egy picit rövidebb verzióban és kevésbé ütős hangzással. Persze a sound azért helyreállt a show előrehaladtával, de ha azt vesszük, hogy a Markonee cuccával és minimális beállást követően játszott a csapat (csupán néhány gitárt hoztak magukkal), akkor még ez is bőven rendben volt. Frederik Akessont ugye mostanában lekötik a pénzes melók (pl. Opeth), de Howie Simon gitárja egymagában is tökéletesen betöltötte a teret, a Break Your Chains pedig már csak azért is volt különleges élmény, mert ebben a nótában semmit nem lehetett hallani Jeffből és csak a rafinált riffek, gitártémák domináltak – kvázi egy karaoke-verziót hallhatott a nagyérdemű. Persze ilyen utána már nem volt, ellenben fergeteges formában nyomta a négyes az élettel teli, erőtől duzzadó, funkysan húzós, de kegyetlen súlyos nótákat.

A Marcel Jacob-Jamie Borger ritmusszekcióról igazán nem tudok már semmi újat mondani, de Sotót élőben látni-hallani tényleg semmivel össze nem hasonlítható élmény… Na jó, a látást azért árnyalhatjuk egy cseppet, mert barátunk megjelenése mostanában Lionel Richie és Balázs Pali törvénytelen gyermekét juttatja eszünkbe és azért némi úszógumit is felszedett, ettől függetlenül persze azért szeretnék negyveniksz évesen ilyen formát mutatni majd. A hangja hibátlanul, csodálatosan csengett, mindent kiénekelt a faszi és, ahogy mondani szokás: ő egy olyan előadó, aki a telefonkönyvet is felolvashatná, akkor is a tenyeréből enne a közönség. Olyan elánnal, lendülettel és a mostoha körülmények ellenére akkora jókedvvel (leszámítva persze a piano medleys kis kifakadást) nyomták a kényszerű válogatást a hatalmas életműből, hogy attól még a sokat látott rutinos koncertre járók szája (tehát pl. az enyém) is tátva maradt. Mert bár voltam már idén pár „évkoncertjén”, sőt, az előző néhány esztendő sem szűkölködött meghatározó élményekben, ettől a feelingtől dobtam egy hátast. Zseniálisan jó bulit nyomott a Talisman, teljesen objektíven nézve ők a legnagyobb királyok jelenleg – aki ilyen zavaró tényezők ellenére így játszik, kvázi pusziért, szerelemből (mert azt ugye senki nem gondolhatja komolyan, hogy ennek a két koncertnek a gázsijára rá voltak szorulva, mikor nem is voltak turnén épp), annak hitelességét kétségbe vonni nem lehet. Nem is beszélve a totálisan allűrmentes magatartásról: Soto színpadon kívül is ugyanaz a hiperaktív, közvetlen, barátságos fazon, mint a világot jelentő deszkákon; Jacob pedig nemhogy szerényen, de majdhogynem félszegen viselkedik a rajongók között. És ez a páros – amellett, hogy nem kevés dolgot letett az asztalra azóta is – ott volt Yngwie mellett a klasszikus érában! Szinte hihetetlen, hogy ilyen találkozások létrejönnek, ezt még vén ló létemre is nehezen fogom fel…

Tehát, bár a messziről jött ember azt mond, amit akar, nem tehetek mást, mint hogy mindenkit Talisman és/vagy Soto koncertek látogatására biztassak, kerül, amibe kerül. Előtte persze nem árt utánanézni, egész pontosan hol rendezik meg a koncertet, mert rendes helyen 2-2 és fél óránál alább sehol sem adják a srácok. Persze én a magam részéről így sem sajnálok egyetlen perc időt, egyetlen fillért ráfordítást, egyetlen kilométer utazást sem – a tavaly őszi Wingerhez és az év eleji House Of Lordshoz hasonló csemegében volt részünk a páratlanul szép olasz télben: minden karácsonyi ajándéknál többet ért ez így év végén.  És talán necces ilyet mondani, de szerintem itthon sem feltétlenül lenne veszteséges egy Soto buli – az a 200 érdeklődő igazán megérdemli, hogy láthassa ez(eke)t a nem mindennapi tehetsége(ke)t…