Shock!

Habár a színpad előtti térre nem nagyon merészkedett le senki, az eleinte csak lézengő, de később azért szépen gyarapodó közönség ugyanolyan jól vette le a Snakebite akusztikus műsorát, mint legutóbb Kip Winger előtt. Nem állítom, hogy egy elektromos, fullos fellépés nem ütött volna nagyobbat a kétszálgitárosnál, de Lőrincz Karcsi most is annyira jól énekelt, hogy nem támadt hiányérzetem, amint elővezették klasszikus Whitesnake dalokból álló programjukat. Tökéletes felvezetés volt az este további részéhez.

A H.A.R.D.-ról szinte szó szerint ugyanazt tudnám leírni, mint tavaly, amikor szintén ők melegítettek be az este azonos főszereplője előtt. Ez a mostani produkció teljesen más ligában focizik, mint a magyar nyelvű régi Hard, a szuperlatívuszokat azonban továbbra sem érzem indokoltnak velük kapcsolatban. Profi módon játszanak, amiben semmi meglepő nincs, hiszen egytől egyig kipróbált régi veteránokról van szó, hangulatot is tudnak csinálni, de nálam nagyjából ennyiben kimerül a dolog érdekessége. Arról nem is beszélve, hogy még mindig túl sok az ismerős részlet, téma és dallam a nótákban (Journey, Tyketto, Van Halen és még sorolhatnám), a Voices brutális egy-az-egyben Whitesnake lopásai pedig még úgy is hihetetlenül gázosak, hogy az angol szöveggel utóbb tiszteletadásnak álcázták ezeket. Az ilyesmiket Beau Hill remélhetőleg alaposan megritkítja majd a közös munka során… És akkor a színpadi kiállásról még nem is ejtettem szót, bár ez nyilván sokadrendű kérdés. A meglehetősen szűk magyar dallamos hard rock tábor mára egyébként láthatóan megismerkedett a csapattal, többen velük nyomták a refréneket, szóval a fogadtatással nem volt gond, de maradjunk annyiban, hogy ha már BZ, engem a kanyarban lévő kettes Wendigo lemez sokkal inkább lázba hoz, mint ez a formáció.

Jeff Scott Soto már a műsor elején elnézést kért a nagyjából 150-200 megjelenttől, ugyanis egy fránya vírusfertőzés következtében nem volt éppen a legjobb formában, teljesítményén azonban nem igazán érződött a betegség. Nem túl meglepő módon a Beautiful Mess nyitódalával, a 21st Centuryvel kezdtek, ami élőben sokkal vastagabban dörrent meg, mint a lemezen, majd rögtön utána jött a Colour My XTC, vagyis a buli közben végig forró teát kortyolgató JSS semmit sem bízott a véletlenre. A hangulat így az első pillanattól kezdve óriási volt. A turnébanda tagjai között két tavalyról ismerős arc is akadt: a Soto által protezsált brazil Tempestt zenekar énekese, B.J. ezúttal gitáron nyomult, de a vokáloknál is alaposan kisegítette Jeffet, és a gyerekfejű dobos, Edu Cominato tehetségéről is megbizonyosodhattunk már egy évvel ezelőtt. A legkiemelkedőbb teljesítményt ugyanakkor a spanyol gitáros, a szakmai körökben már korántsem névtelen Jorge Salán nyújtotta, aki vérbeli szobazenész fazonjával szinte észrevétlenül bújt meg a rendezői jobbon, de amikor eleresztette az ujjait, mindenki csak lesett maga elé. Hihetetlen technikával és ízesen játszott, a magamutogatás azonban távol áll tőle. Soto mellett erre egyébként sem lenne sok esélye, az énekes ugyanis mágnesként vonzza a tekinteteket. Megint csak ismételni tudom magam: Jeff a világ egyik legjobb frontembere ezen a vonalon, hihetetlenül profi, ösztönös szórakoztató, akinek a vérében van, miként kell az ujjai köré csavarnia a közönséget. Arról nem is beszélve, hogy a torka még így, betegen is döbbenetes, egy-egy üvöltésbe konkrétan bele is szédültem, akkora hangerővel szakadtak ki belőle a dallamok.

Megizzadnék, ha össze kellene számolnom akár csak a fontosabbakat is azon lemezek közül, melyeken Soto énekelt, így a koncert programja csupán egy lehetséges best of volt, komoly hangsúllyal a sok vitát kiváltó új lemez dalain. Fogalmam sincs, mi alapján válogatja össze az énekes a játszandó dalokat, én a magam részéről biztosan el tudnék viselni több Talisman nótát, urambocsá’ még egy-egy Takara vagy Soul Sirkus szerzeményt is a műsorban, de itt és most nem erről szólt a sztori. JSS egyébként ebből a szempontból is jó fej, hiszen egy bekiabálásra még egy verzényi I Am A Vikinget is kaptunk, noha Yngwie Malmsteen Marching Out lemeze ma már köztudottan nem számít a kedvencei közé, hiába alapozta meg vele a karrierjét. Bár az azért elég beszédes, mekkora tapsvihar és ováció követte ezt a ’85-ös klasszikust… De egyébként jöhetett akármi, Jeffnek nyert ügye volt, a megjelentek végig a tenyeréből ettek. Nekem egyedül a műsor közepére beapplikált lírai blokk volt egy kicsit túlhúzott a mindenféle saját és egyéb előadótól származó dalrészlettel, ráadásul egyedül itt ütközött ki egy-két résznél, hogy Soto tényleg beteg. A Who’s Crying Now és Don’t Stop Believin’ részleteket nagyon okosan inkább át is passzolta a szintén kiváló hangú B.J.-nek… Aztán volt még I’ll Be Waiting hatalmas nézői kórussal, sőt, egy közönségből felhívott szerencsés aktív részvételével, az új dalok közül pedig a nagyon pozitív Hey, a gyilkosan kígyózó Mountain és a himnikus Testify jöttek át leginkább így élőben. A Seal-féle Crazy gyilkos JSS-verzióját viszont eljátszhatták volna teljes egészében is, nem csak Madonna Frozenjével egybegyúrva…

A ráadásra a Rock Star filmből ismert Stand Up And Shouttal tértek vissza, ami az este legsúlyosabb dalaként óriási sikert aratott, de még ezt is sikerült überelni az utána következő feldolgozás-egyveleggel, aminek alapját a Wild Cherry Play That Funky Music dala adta, de belepakoltak mindent Bee Geestől Village People-ig. Mozgás, energia, vokálok, itt bizony minden a helyén volt, nem is csoda, hogy a végére totális bulihangulat alakult ki a színpadon és a nézőtéren is.
Mit is lehetne mondani erre az előadásra azon kívül, hogy közel tökéletes volt? Nagy kár, hogy Jeff Scott Soto képességeivel csupán egy szűk réteg van tisztában a világon, ez a produkció ugyanis sokkal inkább ezrekkel megtelt csarnokokba kívánkozna, mintsem zsebkendőnyi színpadú klubokba.

További fotók:
Jeff Scott Soto