Shock!

Van az a (talán több is, mint) városi legenda, hogy Leonardo DiCaprio javában az Apple-diktátor Steve Jobs gúnyáját készült magára húzni, amikor a kihagyhatatlan ajánlat A visszatérő képében homlokon találta. Valószínűleg már az eredeti, Mark L. Smith által jegyzett (aztán később átpofozott) forgatókönyv biztosította hősünket arról, hogy e helyen a mellényúlás esélye jóformán a nullával egyenlő. Az elképesztő költségvetéssel dolgozó produkcióról messziről üvöltött annak Oscarra ítélt mivolta, a díjat a Birdmannel 2014-ben egyszer már bezsebelt mexikói rendező, Alejandro González Iñárritu és a csúcsra felérni vágyó DiCaprio pedig teljes lendülettel bele is állt abba az elképzelésbe, hogy Hugh Glass valós alapokon nyugvó túlélőtúrájából mindent vivő mozit kreáljanak. Most, amikor tizenkét (!) Oscar-jelölés már a borítékban, jóformán értelmetlen fogadásokat kötni arra, hogy ez végül mégsem így lesz. Én azért mégis reménykedem.

Glass, az elnyűhetetlen vadnyugati prémvadász sztorija már sokakat megihletett, és szerencsére Iñárritu sem erőszakolja meg (annyira) az eredeti történetet, hogy az minden eredendő valószínűtlensége ellenére egyszersmind hiteltelenné is váljon. Bár lehetne ez egy klasszikus bosszúfilm a medve által megbántott, majd sorsára hagyott erdei ember „feltámadásáról", A visszatérő nagyon helyesen sokkal inkább a megtett útra, mintsem a tökéletesen kiszámítható végkifejletre koncentrál, hiszen annak idején maga Glass sem alapvetően a bosszúért, inkább néhány válasz kedvéért hantolta ki magát a sírból. Adott tehát a grizzly által feltépett torkú, ezért beszédre alig képes főszereplőnk, és maga az út, amit szigorúan természetes megvilágítás mellett, olyan pazar panorámaképek kíséretében sikerült rögzíteni, hogy nem túlzás az a megállapítás: aki eddig nem nézte meg a filmet mozivásznon, az valójában még nem is látta. Ezzel azonban a végére is értünk mindannak, amit A visszatérő kapcsán maradéktalanul dicsérni tudok.

A film gyenge pontjai sajnos az erősségeihez hasonlóan rettentő könnyen beazonosíthatók, az már persze ízlés kérdése, hogy a fanyalgók táborában a szánakozó legyintés és bővérű köpködés között melyik felé húz a szívünk – véleményem szerint igazából egyik sem indokolt. Nem indokolt ugyanakkor a két és fél órás össztáv sem, amit DiCaprio nyomában teljesítenünk kell, főként efféle, kartonpapírból kivágott karakterek kíséretében, mint amilyennek hőseink (?) mutatkoznak. Nem kivétel ez alól az egyszemélyes negatív póluson álló John Fitzgerald sem (bár Tom Hardy azért kihozza a szerepből, amit ilyen körülmények között lehet), Iñárritu pedig jól érzékelhetően elzárkózott attól, hogy a jó és a rossz e küzdelmébe árnyalatokat csempésszen. Így pedig hiába mutatja meg magát a monstrum teljes fegyverzetében – értve ez alatt a naturalista alapkoncepció és a kamerakezelés kétségtelen perfekcionizmusát –, jobb híján féltávon kidőlünk a képkockák közül ömlő, minden határon túlvezérelt szimbolizmus súlya alatt.

Menet közben erős bizalmam volt az elismerésre méltó ízléssel kezelt indián-tematikában, amely ahhoz képest roppant komoly merítéssel tűnik fel, hogy maga a szál tulajdonképpen elvarratlan marad. Egyrészt azért sajnálom ezt, mert e Hollywood-szerte igen népszerű, de mégis szőrmentén kezelt témát ritkán sikerül olyan egészséges egyensúllyal tálalni, ahogy Iñárritu arra most kísérletet tesz, másrészt Glass előélete is egyértelműen kötődik az indiánokhoz, ennek kifejtése azonban mégis megmarad a lázálmok és homályos utalások szintjén. Nem kell persze mindent rommá magyarázni, több esetben nekem is szimpatikusabbak a sötétben hagyott részletek, nem érzem mégsem, hogy ez a 156 percnyi utazás annyira tömve lenne valós tartalommal, hogy ne férne bele egy másik szál felgombolyítása. Mindezek hiányában A visszatérő végül nem lesz több, mint azon szobrocskák együttes tömege, amit a stáb kitehet majd az ablakba a díjátadót követően.

Meglehet, ez lesz DiCaprio nagy győzelme, a diadal mégis elmarad. Kár érte.