Shock!

Jorn Landéről sokszor leírtuk már, hogy az elképesztő korai indítás után mennyire szétaprózta magát – kevésbé píszí módon megfogalmazva eltékozolta a tehetségét, bár ez azért talán túlzás ebben a formában... –, így aztán engem is meglepett, mennyire jól sikerült a norvég énekes legutóbbi albuma, a Life On Death Road. A tulajdonképpen a Voodoo Circle élén elkészített, Alex Beyrodt és Mat Sinner segítségével összerakott 2017-es lemez végre ismét hozta azt a tüzet, amit olyannyira hiányoltam Lande előtte kihozott jó néhány munkájából. Az Over The Horizon Radar ehhez képest ismét visszalépést jelent, pedig senki sem mondhatja, hogy nem jutott idő kerekre csiszolni az elmúlt öt évben...

Persze ha valakinek nincs egyéb vágya, mintó újabb tizenegy dalban viszonthallani ezt a jellegzetes, senki mással össze nem keverhető hangot, beakadhat nála az új album is. Kétségtelenül ez is lényegesen több a semminél vagy akár a Frontiers-átlagnál, bár nem tudom eldönteni, hogy – tényleg nem zavaró vagy feltűnő mértékben – Lande hangszálai is kopásnak indultak, vagy csak a szokásosnál fapadosabb, bárdolatlanabb hangzás miatt tűnik néhol a megszokottnál erőtlenebbnek, koszosabbnak. A Dead London, a My Rock And Roll vagy a Special Edition hallatán mindenesetre szerintem érteni fogod, mire gondolok... A dallamérzék és a kifejezőkészség azonban szerencsére adott, szóval simán hallgatható ez a lemez is. De nem több.

Jorn az izgalmasabb hangszerelésű, keményebben, súlyosabban pörgő Life On Death Road után ismét visszakanyarodott a puritánabb irányhoz, így aztán az Over The Horizon Radar gyakorlatilag szabadon behelyettesíthető a legutóbbit megelőző néhány anyag akármelyikével. Nem akarom ezt a mindenhol jelen lévő Alessandro Del Vecchio számlájára írni, hiszen a mélynövésű talján a 2017-es album elkészítésében is oroszlánrészt vállalt, viszont tapasztalataim szerint az ő esetében korántsem mindegy, kikkel dolgozik közösen. És így, Beyrodt és Sinner hiányában, Jornnal és Tore Morennel karöltve sajnos megint csak panelesebb dalokra futotta. Mert igen, kellemes a nyitó címadó, a One Man War, a Black Phoenix, az Ode To The Black Nightshade, az In The Dirt vagy a Believer sem, csak éppen az elmúlt bő húsz évben nem egyszer és nem kétszer hallottuk már Jorntól ezeket a dallamfordulatokat, szövegi paneleket... A norvég Eurovízión nagyot ment Faith Bloody Faith a felsoroltakhoz képest kissé mást hoz, ez sem rossz, csak sajnos belengi egyfajta kényelmetlen, esztrádos-falunapos-ródsós fingszagú giccsbuké, ami miatt garantáltan soha nem lesz a kedvencem.

Nem szaporítom feleslegesen a szót, ez egy végig alapjáraton duruzsoló album Jorntól a tipikus fordulatokkal, a hangzás pedig lehetne sokkal acélosabb, dúsabb, szebb ennél. Ebből a szempontból épp olyan izgalom- és invenciómentes iparosmunka az Over The Horizon Radar, mint például az új Jeff Scott Soto: hallgatható, de nemhogy három-négy év múlva, hanem már az év végén sem nagyon fog rá emlékezni senki, beleértve ebbe a készítőket is.