Shock!

Előzetesen meglehetősen kevés tényező szólt amellett, hogy szeressem ezt a lemezt, és őszintén szólva nem is vártam tőle semmit. Jorn Lande különböző albumait szinte kivétel nélkül imádtam a 2000-es évek első felében, aztán elkezdte magát olyan szinten szétaprózni, hogy szinte minden érdeklődésemet elveszítettem iránta. A szólócsapat tagságának teljes felfrissítése sem tüzelt fel különösebben. Jornt most gyakorlatilag a Voodoo Circle kíséri, amely ugye alapból erős személyi átfedéseket mutat a Primal Fearrel és a Silent Force-szal, de Lande új segítőtársa a zene megírásában ezáltal Alessandro Del Vecchio, a Frontiers háziguruja lett. Utóbbiról pedig elég sok lemez kapcsán leírtuk már itt is, hogy lehet akármilyen tehetséges dalszerző, ha egyszer baromi panelessé teszi az általa jegyzett albumok többségét... Ennek ellenére láss csodát, a Life On Death Road elsőre bejött, és azóta, ha lehet, csak még jobban tetszik.

Mi lehet a titok? – szól az egymillió dolláros kérdés, amire természetesen most sincs válasz, legfeljebb találgathatunk. Del Vecchióra én is hajlamos vagyok legyinteni, viszont mint a mellékelt ábra mutatja, a mélynövésű talján fickó esetében sem mindegy, kivel és hogyan dolgozik. Az olyan albumok többsége kevésbé erős, amelyeken a fiókban porosodó, készre írt nótáit vágja hozzá akármilyen nagynevű muzsikusokhoz, itt azonban érzésem szerint az alapoktól fogva közös munka folyhatott, és ennek meg is lett az eredménye: Jorn zenei stílusa nem változott, viszont végre megérkezett a vérfrissítés, amire a Lonely Are The Brave, de legkésőbb a Spirit Black óta égető szükség mutatkozott a norvég énekesnél. Mindez egy végig szórakoztató, erős dalokkal teli lemezt eredményezett.

Nem szeretném egyébként kizárólag a szokásosan briliáns hangú Lande és a legjobb formáját hozó Del Vecchio számlájára írni, hogy ilyen tetszetős lett az anyag, hiszen a többiek is igen sokat tettek hozzá a végeredményhez. Mat Sinner alapból klasszikus kötőanyag-embernek számít mindenütt, ahol megfordul, biztos vagyok benne, hogy a számok végső formába öntésénél ő is komoly szerepet játszhatott, és Francesco Iovino is bőven kap teret a nótákban. Az igazi főnyeremény azonban Alex Beyrodt, akit mindig is bírtam, de – nem túlzok – valószínűleg soha életében nem sziporkázott még úgy, mint ebben a tizenkét dalban. Végig kiemelkedő, karakteres szólókkal, díszítésekkel pakolta tele a lemezt, azt pedig már a Voodoo Circle alapján is tudjuk, hogy egyszerre kiművelt és hajlékony stílusa még jobban is érvényesül ebben a klasszikusan hard rockos közegben, mint a Silent Force vagy a Primal Fear fémesebb muzsikájában. Már a nyitó, hét perc fölé kúszó, mégis végig sodró lendületű, bazierős címadó sokkörös gitárszólója mellett sem lehet szó nélkül elmenni, de mondom, tulajdonképpen tényleg az összes számban baromira odatette magát.

Persze akármilyen virga sem érne fabatkát sem, ha maguk a dalok nem lennének jók, mint ahogy önmagában a világbajnok énekhanggal sem mentünk sokra Jorn előző albumain a lapos és érdektelen nóták miatt. Most viszont, ahogy említettem, tényleg topra tették a számokat, és így végre Lande is abban a formában tündökölhet, amelyben tizenöt-húsz éve berobbant a színtérre. A címadó, a Hammered To The Cross (The Business), a Fire To The Sun, az Insoluble Maze (Dreams In The Blindness), az I Walked Away, a The Slippery Slope (Hangman's Rope) vagy a záró Blackbird olyan szintű dalok, amelyekhez foghatókat a 2006-os The Duke óta bizonyosan nem hallhattunk az énekestől, de tulajdonképpen az összes szerzemény tetszik. Erre pedig baromira nem számítottam már Jorntól, és mondanom sem kell, elképesztően örülök neki. Ráadásul a lemez hangzása is több mint egészséges: kellően harapós, tömény és modern, de pont olyan részletgazdag, mint azt az ember elvárja az efféle klasszikus hard rocktól.

Nincs mese, az Inglorious új albuma mellett eddig ez a másik anyag idén, amely mindenkinek kötelező, ha szereti ezt a fajta muzsikát, vagyis számomra eddig simán 2017 egyik legkellemesebb meglepetéséről van szó. Ha a förtelmes grimaszokkal teli, vérciki low-budget klipekről is leszokna végre Jorn, tényleg egy szavam sem lenne.