Ha meg kellene neveznem az elmúlt 10 évben felbukkant legjobb hard rock énekest, az vitathatatlanul csak Jorn Lande lehetne, még csak fel sem merülne bennem más. Akármilyen sok formációban és lemezen is bukkant fel ez a torokban, fejben és szívben egyaránt a műfaj minden csínját-bínját birtokló norvég figura, sosem tudott még csak közepesebb produkcióban sem szerepet vállalni.
Arról persze már megoszlanak a vélemények, hogy ezek közül hol nyújtotta a legjobb teljesítményt. A legelőremutatóbb zenét kétségtelenül a két Ark lemezen produkálta hozzá hasonlóan zseniális társaival, de hozzám legalább ennyire közel állnak önálló szólólemezei is. Ha a nagyrészt feldolgozásokat rejtő elsőt nem számítjuk közéjük, a The Duke már a harmadik ebben a sorban, és relatíve akármennyire is sokat szerepel Jorn itt-ott, most sem bírt tévedni, megfáradásnak még csak az árnyéka sem fedezhető fel a 10 számos albumon, igaz, előrelépésről sem számolhatok be - ez csak egyszerűen egy kiváló új Jorn korong, ami stílusában tökéletesen passzol a Worldchanger és az Out To Every Nation mellé.
Ha le kellene írnom ezt a zenét valakinek, aki még életében nem találkozott Landéval, olyan neveket emlegetnék, mint a Whitesnake, a Blue Murder, a Bad Moon Rising, a Tony Martin-féle Black Sabbath vagy a klasszikus DIO, de alighanem okkal feltételezhető: aki most, 2006-ban vonzódik a klasszikus, míves hard rock/metal zenéhez, az legalább érintőlegesen ütközött már Jornnal, így aztán nem is szaporítanám feleslegesen a párhuzamok sorát. Az énekhang persze megint olyan, hogy annak nagyszerűségét a leggiccsesebb dicsérő jelzők sem lennének képesek megfelelően leírni. Dallamérzékét tekintve Lande simán egyenrangú a legnagyobb klasszikus torkokkal, Ian Gillannel, David Coverdale-lel, Dio-val, Glenn Hughes-zal, és ezt minduntalan eszünkbe is juttatja lebilincselő teljesítményével.
A tíz dal között ezúttal igazából csak nyolc új van, egyikük ugyanis a Thin Lizzy Are You Readyjének kiváló feldolgozása - ami naná, hogy egy cseppet sem lóg ki innen, hiszen Jorn egyik nagy hatásáról van szó -, a másik pedig ama bizonyos nem teljes értékű első Jorn szólólemez címadójának, a Starfire-nek bivaly 2006-os verziója. Meglehetősen nehéz dolgom lenne, ha bármelyik nótát is ki kellene emelnem a maradékból, ugyanis tényleg mind tökéletesen kerek. A nyitó We Brought The Angels Down bizonyára sokak kedvence lesz a maga kimértebb tempójával és tipikusan borongós, mégis monumentális dallamaival, akárcsak a letaglózó erőt rejtő Blacksong himnusz, a lendületes, gyorsabb Stormcrow vagy az End Of Time, ami még pesszimista hangulata ellenére is hihetetlen energiadózisokkal tölti fel a hallgatót. Jorn természetesen nagy istenét, Coverdale-t is többször megidézi, ezúttal leginkább talán a Duke Of Love (na ne már, ezzel az ábrázattal?!?) képviseli ezt a vonalat.
A folytonosság egyik fő garanciája, hogy Jorn fő szerzőtársa az Out To Every Nationt is felgitározó Jorn Viggo Lofstad volt, de újra itt van a Worldchanger bárdistája, Tore Moren is. Mondani sem kell, a fickók kiváló munkát végeztek: ugyan az énekhangé a főszerep, de az ember minduntalan felkapja a fejét az ízes szólókra is, ami határozottan jóleső érzés. A basszusgitárt ezúttal nem a Hammerfall Magnus Rosenje, hanem a TNT-s Morty Black pengeti, aki talán még a frontembernél is rondább, de aligha ezért kapott helyet a csapatban. A Willy Bendiksen által produkált régisulis gőzhenger-dobolás is felettébb impozáns, szegény Cozy Powell és Vinnie Appice képe sejlik fel a nagy csapások hallatán, ugyanakkor kénytelen vagyok azt mondani: akárcsak legutóbb, egy kicsit azért most is bánom, hogy nem a Worldchangert felkalapáló black metal mester, Hellhammer ült a dobok mögött, ő ugyanis valami egészen sajátos vibrálást adott annak az anyagnak. Ez persze nem negatívum, amit az is bizonyít, hogy csak most tudatosult bennem: talán Hellhammer a legfőbb tényező, amiért ha csak egy paraszthajszállal is, de máig a Worldchangert érzem Jorn legjobb szólóalbumának.
Mit mondjak még? Azon kívül nem nagyon tudok mást, minthogy a The Duke ugyanúgy kötelező minden hard rockernek, mint Jorn előző albumai, és aki azokat szerette, kizárt, hogy most csalatkozzon. Lande ugyan éppen egy helyben áll, és semerre sem akaródzott elindulnia ezzel az anyaggal, de a projectjeiben majd úgyis kiéli a kísérletezhetnékjét. Ezt a lemezt és azokat is garantáltan ugyanúgy rogyásig hallgatom majd, mint bármelyik előző munkáját.
