Shock!

A címmel ellentétben éppen bonyolultságokkal nem kell szembesülnünk Jeff Scott Soto új – szám szerint nyolcadik – teljes szólóalbumán: ha nagyon le akarnám sarkítani a helyzetet, annyit írnék, tipikus Frontiers-rockot kapunk, és kész. Annyival azért persze árnyalható a kép, hogy JSS klasszikusan a „ha a bevásárlólistáját énekelné el, akkor is..."-kategória versenyzője, vagyis eleve kap némi plusz jelentőséget a zene a hangjától, ugyanakkor senki se számítson újdonságokra, netán különösen kiemelkedő színvonalra a Complicatedtől. Ez egy jellegzetes, Alessandro Del Vecchio által grundolt dallamprojekt, ennek minden velejárójával együtt.

Belemehetnék sokadszorra is, vajon áldás vagy átok-e a melodikus színtéren a Frontiers és Alessandro barátunk tevékenysége. Gyanítom, nem létezik a kérdésre egyszavas válasz, mindenesetre ezeken a hasábokon sem egyszer és kétszer jártuk körbe a témát, így nem ugrom bele újból fejest, mert már én is unom. A lényeg, hogy a megfelelő kollaboránsokkal körülvéve hoznak egy bizonyos alapszínvonalat ezek a produkciók, a futószalag-jellegen azonban nincs mit vitázni. Sándorunk igyekezett valamennyire JSS fazonjára passzintani a dalokat – leheletnyi funkos-soulos színek itt, a Talismant idéző, nüansznyi nordikus húzások ott, némi klasszikus amerikai AOR amott –, de minimális plusz szabás-varrás után szó szerint a nápolyi kiadó istállójának akármelyik jó torkú énekesével kijöhettek volna ezek a dalok.

Jeff mindig is termékeny előadónak számított, de engem személy szerint ma, csaknem negyven évvel professzionális énekesi karrierje kezdete után sem untat ez az egyből beazonosítható, továbbra is kivételes kifejezőkészségű, fantasztikus hang. Épp emiatt különösebb károsodások nélkül tudom hallgatni a Complicatedet, de a dalok önmagukban nézve nem tartogatnak túl sok izgalmat. Akad a műsorban néhány jobb darab – a funkosan játékos elemekkel felpimpelt Disbelieving, a talán legragadósabb Home Again, netán a modernebb ízekkel is játszó Back To The Beginning –, de mindent összevetve nem különösebben izgalmas a műsor, ráadásul egyvégtében hallgatva baromira egybe is folyik a lemez: ha nem sasolja az ember folyamatosan a lejátszót, sokadik nekifutásra sem feltétlenül fogja tudni, hol tart épp a hasonló fazonírozású témák áradatában. Soto persze végig remekül énekel, de hát maximum ujjgyakorlat lehet neki egy efféle produktum, és őszintén szólva kétlem, hogy az itt hallható számok többsége hosszú- vagy akár középtávon is valaha előkerülne a szólóbulikon. Nemcsak a zene, hanem a hangzás is tipikus Frontiers. Ja, és igazságtalanság lenne nem megemlíteni, hogy a gitárosként bevetett Fabrizio Sgattoninak akadnak ízes, szépen megfogalmazott szólói.

Kábé teljesen borult Soto-fannak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne hallja a fentieket – bevallom, a külföldi kritikák némelyikét olvasva mintha nem is ugyanazt a lemezt pörgetném, mint egyes kollégák. Ez egy hallgatható, de összességében meglehetősen eseménytelen album, ami JSS továbbra is óriási hangjának köszönhetően itt és most elszólogat, de ennyi.