Shock!

„Ha elűzöd az összes démont, az angyalok is tovaszállnak" – mondta egykor Tennessee Williams, és mondja most a Therapy? is az új lemezéhez kapcsolódóan kiadott első single, a szokatlanul fülbemászó Callow refrénjében. És ez az egy mondat mindennél jobban jellemzi az egész Cleave albumot, de igazából magát az északír brigádot is. A zajos és a slágeres, a kommersz és az elvadult, a felkavaró és a könnyen megjegyezhető megoldások összepárosítása már a kezdetek kezdetétől markánsan meghatározta Andy Cairnst és társait, nyilván most sincs ez másként. Aztán volt, hogy ez jobban sikerült, és volt, hogy kevésbé. A trió tizenötödik (!) stúdiólemezén viszont igazán kerekre csiszoltan, kompakt módon illeszkednek a részek, igazság szerint tényleg rég jelent meg ennyire – jó értelemben véve – szórakoztató Therapy?-lemez.

A trükk talán abban áll, hogy ezúttal nem a megszokott főszereplő, Mr. Cairns volt az elsődleges dalszerző, hanem a közel az ötvenhez még mindig örökifjú fizimiskájú basszer, Michael McKeegan, akinek a tíz dalból hétben volt benne a keze, de még Neil Cooper is hozott önállóan számot, pedig ilyesmire soha korábban nem került sor. Ráadásul nem is akármilyent – a ritmusok uralta Dumbdown a lemez keményebb oldalát erősíti, mint ahogyan a saját mércéjük szerint egészen durvának mondható I Stand Alone is, amiben a dobos szintén társszerző volt. Utóbbi tétel alig négy percével amúgy a lemez leghosszabbja, amiből könnyen kiszámolhatjuk, hogy egy kifejezetten rövid albumról beszélünk – ami azonban a legkevésbé sem válik a hátrányára, sőt. Ahogy lecsengenek a kergesége ellenére is kimondottan szép No Sunshine utolsó taktusai, az ember ellenállhatatlan késztetést érez, hogy újra meghallgassa az egészet a keménykötésűen riffelő kezdést jelentő, kissé eltorzított, címében a neves ír drámaírót megidéző Wreck It Like Beckett-től kezdve.

Az anyag slágere kétségkívül a már említett Callow lesz, refrénje konkrétan fülből kirángathatatlannak bizonyul, és talán meglepő, talán nem, de nem csak ez Andy egyedüliként jegyzett szerzeménye, hanem az a Crutch is, ami egy fokkal durvább ugyan, mégis, hasonlóan elsőre rögzül. De nekem teljesen oké lett az ugrálós ritmust alkalmazó, magyarul egészen furán csengő elnevezésű Kakistocracy, de az Expelled/ Success? Success Is Survival súrolóbb párosa, vagy az agresszivitása ellenére is kifejezetten fogós Save Me From The Ordinary is.

A csapat azért valamennyire megpróbált biztosra menni, már csak amiatt is, hogy újra azzal a Chris Sheldonnal dolgoztak együtt, akivel korábban már többször is, legismertebb kollaborálásuk pedig nyilván a csapat főművének is tekinthető Troublegum. Chris pedig hozta magával összes szokásos trükkjét, élen a '90-es években minden második csapat által előszeretettel használt kopogós, „bödönhangzású" dobokkal, vagy az egyszerre szutykos és éles gitárhangzással. Ez nyilván a régivágású terapeuták lekenyerezésére tesz kísérletet, és hát saját bőrömön tapasztalva mondhatom: a próba remekül sikerült. Mint ahogy az északír brigád legújabb anyaga is, ami az életműhöz túl sokat ugyan már nem feltétlenül tesz hozzá (nehéz is lenne neki), de kifejezetten kellemes hallgatnivalót jelent – már amennyire egy olyan Therapy-korong egyáltalában az lehet, aminek az a legutolsó sora, hogy olyan nehéz a szívem, a békességem odavan.

A Therapy? január 30-án Budapesten, az A38 Hajón koncertezik. Részletek itt.