Shock!

A Therapy? ugyan manapság olyan aprócska klubokban is fellép, mint amilyen a háromszáz fős Sanctuary, ám ez hál'istennek nem zavarja sem őket, sem a mellettük hűségesen kitartó rajongókat, akik közül ugyan valószínűleg nem sokan kerültek extázisba az utolsó két - valóban elég haloványra sikerült -lemez hallatán, ám tudják jól, hogy élőben a Therapy? még mindig gyilkos és szórakoztató.

A Troublegum adrenalinbombáival persze nem is nagyon lehet hibázni; a második számként lemenő Screamager rögtön megfelelő hangulatba hoz mindenkit, a Die Laughing és az Andy egyéves kisfiának dedikált Trigger Inside is garantált siker... csakhogy szemmel láthatólag nem én vagyok az egyetlen a teremben, akit a Church of Noise, a Suicide Pact három nótája és a két vadonatúj szám nem igazán késztet őrjöngésre; a magam részéről én ekkor inkább figyelek Mike szokásos showjára, (nem sok zenész van, aki ennyit kommunikálna a számok közben a közönséggel) és az erősen "elvarázsolt" (már a második szám alatt padlót fogó) Andy védjegyszerű grimaszaira.

Talán szőrszálhasogatásnak tűnik, de szerintem Therapy?-ék igazan variálhatnának többet a programjukon: cseppet sem bántam volna, ha kevésbé nyilvánvaló számokat is elővesznek a Troublegumról, hiszen egy Femtex vagy egy Turn éppúgy ütött volna, mint a kötelezően leadott Nowhere. A Nurse-ről semmit sem játszottak, az Andy által sokáig utált Infernal Love-ról meg csak a Stories ment le, (egyik csúcspont, természetesen), na meg a cselló nélküli, felgyorsított Diane, ami nekem határozottan nem tetszett: sikerült belőle egy teljesen jellegtelen valamit faragni, amely sajnos semmit sem őrzött meg az eredeti páratlan hangulatából. És hogyan felejtkezhettek meg a Miseryről, vagy akar a Jude the Obscene-ről?! A Six Mile Water, (mint a szett egyetlen lassú száma), nem volt ugyan rossz, de e helyett is szívesebben hallottam volna mondjuk a Bowels of Love-ot.

A setlist összeállítását illetően tehát valóban nem volt százszázalékos a koncert, ám szerencsére a Therapy? még mindig hatalmas energiát tud kisugarozni magából, és amíg olyan gyilkos ráadást tudnak produkálni, mint amilyen ezen az estén a Potato Junkie/Knives kettőse volt, addig, azt hiszem, bármikor szívesen megnézném őket újra.