Shock!

A NWOBHM-mozgalomnak, azaz a Brit Heavy Metal Új Hullámának számos olyan bandát köszönhetünk, akik egyrészt már maguk is dinoszauruszokká válnak lassan, másrészt még mindig ott tanyáznak a nemzetközi metal produkciók élvonalában. Persze, ha valahol felmerül a Brit Heavy Metal Új Hulláma, mindenki kapásból sorolja is, hogy Iron Maiden, Judas Priest, Def Leppard meg Saxon, de számos zenekar indult a nevezettekkel együtt, izgalmas, minőségi lemezeket tettek le az asztalra, mégsem sikerült tartósan megvetniük lábukat az élbolyban. Kétségkívül ezen alakulatok egyike a Tygers Of Pan Tang, akik történetük során először, május 9-én lépnek fel Magyarországon, az Analog Music Hallban. Második lemezük, az 1981-es Spellbound történetével hangolódunk a bulira.

A zenekart 1978-ban Brian „Big" Dick dobos, Richard „Rocky" Laws basszusgitáros és Robb Weir gitáros alapította. Először egy Mike Butcher nevű srác állt a frontra, de őt hamar váltotta Jess Cox. E felállás már olyannyira stabilnak bizonyult, hogy 1980-ig együtt is maradtak, dacára annak, hogy igazából egyikük sem rendelkezett számottevő zenekaros tapasztalattal, a 18 éves dobos, Brian pedig épp csak kilépett a fiatalkorból.

Viszont a tehetség mellett mindannyian elhivatottak is voltak, így szorgosan fogtak bele álmaik megvalósításába. Brian Dick: „Mire sikerült összeszednem annyi pénzt, hogy megvegyem az első dobcuccomat, már évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy egy zenekar tagja akarok lenni. 11 éves koromtól szinte hetente jártam a Newcastle Városházán rendezett koncertekre, abból a pénzből, amit újságkihordással kerestem. Mindent magamba szívtam, a Led Zeppelintől Leonard Cohenig, de mindig a dobosok babonáztak meg igazán. Otthon együtt játszottam a dalokat az orosz lemezjátszómmal, úgy, hogy csak néhány inchre voltak a hangszórók a fülemtől. Szerencsére nagyon türelmes szomszédaim voltak. Középsuli alatt aztán majd' minden pénteken a Newcastle Egyetemen voltam, ahol neves csapatok léptek fel. Itt ismertem meg Rockyt, aki heavy metal DJ-ként lépett fel az emeleten, basszusgitározott és a környéken lakott. Összejöttünk muzsikálni a szülei garázsában, ahová velünk tartott a haverja, Robb Weir is, így kezdődött az egész történet. A banda nevét is Rocky találta ki, és Michael Moorcock Stormbringer című regényéből (A Stormbringer az Elric Saga sorozat egyik kötete, mely magyarul eddig nem jelent meg. – K.G.) vette."

Richard „Rocky" Laws így emlékszik vissza a kezdetekre: „Akkoriban a dobosok ritka vadnak számítottak, főleg az olyan jók, mint Brian. Így, miután megismerkedtünk, igyekeztem annyit jammelni vele, amennyit csak tudtam. Robbot már korábbról ismertem, de először még nem játszottunk együtt, csak roadoltam a punk bandájának, amit talán Tricknek hívtak." Robb Weir: „Fantasztikus idők voltak azok, szinte vibrált a levegő körülöttünk. Mindenki igyekezett minél több koncertre eljutni, a lemezgyűjtemények pedig igen komoly féltékenykedésre és versengés tárgyát képezték. Mindenki arról beszélt, hogy melyik bandát látta legutóbb, ki milyen hangszeren játszik, milyen cuccai vannak stb. Fantasztikus időszak volt, amihez fogható soha többé nem lesz már."

A banda az alakulást követően rögtön, még Butcherrel a mikrofon mögött koncertezésbe kezdett, de nem állíthatnánk, hogy óriási volt irántuk az érdeklődés. Dick az emlékezetes, legelső fellépésükről: „Az első bulink egy pinceklubban volt Durhamben, ahol négyesben léptünk fel, egy Mark Butcher nevű énekes sráccal kiegészülve. Emlékezetes buli volt, mert mindössze egyetlen nézőnk volt, a végén pedig véletlenül félbevágtam egy patkányt a lábdobommal, amikor tettem vissza a dobozába. Játszottuk a Bastille Dayt a Rushtól, a Cat Scratch Fevert Ted Nugenttől, meg Motörheadet. Utána is rendszeresen felléptünk különböző pubokban, például a The Golden Eagle-ben is Blyth-ban meg különböző working men's clubokban." Ezek speciális klubok voltak a munkások részére, amelyeket a 19. században hoztak létre a brit ipari területeken. Mark Butcherrel összesen talán húsz-huszonöt hasonló kaliberű koncertet adtak, majd megérkezett Jess Cox, és kialakult az a felállás, mely nem sokkal később már lemezszerződéshez is jutott. Cox csatlakozását követően a banda csillaga meredeken emelkedett, hiszen már 1979. augusztus 24-én kihozhatták első dalaikat a Neat Records gondozásában. Ez volt a Don't Touch Me There EP, rajta a címadó mellett a Burnin' Uppal és a Bad Timesszal. Rocky: „Sokat koncerteztünk különböző iskolálban, hogy azok a kölykök is megnézhessenek minket, akik nem voltak elég idősek ahhoz, hogy bemenjenek egy pubba. Az egyik ilyen bulink a Whitley Bay középsuliban volt, ahol a Neat Recordsnál dolgozó David Wood is látott minket, mivel a srácai ide jártak. Azt hiszem, sokat segített a szerződtetésünkben, hogy volt egy iskolás kölykökből álló rajongótáborunk."

A kooperáció azonban nem tartott sokáig, hamar átszerződtek ugyanis a jóval komolyabb és tőkeerősebb MCA-hez, és 1980 júniusában már itt jött ki a Rock 'n' Roll Man – Alright On The Night kislemez, majd két hónappal később napvilágot látott első nagylemezük is. A Wild Catet furcsa módon egy napon hoztak ki a Suzie Smiled single-lel, amelynek B oldalán a ZZ Top Tushának feldolgozása kapott helyet. A nagykiadós szerződéshez komoly mázli is kellett. Rocky: „A szerződtetésünk előtti legnagyobb dobásunk az volt, hogy főzenekarként léptünk fel a Mayfair Ballroomban. Teljes katasztrófa volt az egész, mert egy csomó technikai gond merült fel, én meg úgy be voltam szarva, hogy alig bírtam állva maradni. Mégis, valahogy elszórakoztattuk az 1500 fős közönséget, a Music Weekben megjelent beszámolóban viszont tévesen, 15 ezernek írták a nézőszámot, aminek következtében az MCA szépen leszerződtetett minket." Dick: „Rögzítettünk pár dalt korábban demóként az Impulse stúdióban, Wallsendben, de felvenni egy igazi lemezt természetesen egészen más és egyben nagyon izgalmas is volt. Emlékszem, a stúdió személyzetének tagja volt Cronos is a Venomból. A teljes anyagot felvettük egyetlen nap alatt és rögtön felforgatta az egész életünket. Jöttek sorban a szerződések, nemzetközi megjelenések, bulik külföldön, ez pedig oda vezetett, hogy fel is adtam a civil munkámat, mint számítógép-kezelő. Briliáns volt, de apám évekig nem tudta megbocsátani."

A Wild Cat minden várakozást felülmúlt, hiszen a tök ismeretlen, fiatal banda a brit eladási lista 13. helyére került vele, olyan előadók közé, mint az Earth, Wind & Fire, Gloria Gaynor vagy Michael Jackson. Jess Cox: „Az egyik pillanatban még kis pubokban játszottunk, a következőben meg már a Magnum brit turnéján léptünk fel, és volt egy Top 20-as albumunk. Akkoriban még nem létezett tömegmédia, így fogalmunk sem volt, mekkora dolgok történnek éppen körülöttünk, míg útra nem keltünk, és nem láttuk a saját szemünkkel. Emlékszem, amikor a turné első állomásán felsétáltam a színpadra, és meghallottam a közönség üvöltését, konkrétan hátranéztem, hogy vajon ki miatt kiabálhatnak."

Hiába bizonyult sikeresnek a debüt, Cox mégsem maradt sokáig a bandában, hanem lelépett, hogy Dennis Strattonnal szövetkezzen. Az 1980 szeptemberi Euthanasia – Straight As A Die kislemez jelentette a hattyúdalát, a helyére pedig John Deverill érkezett. Ezt megelőzően is történt azonban már egy változás a Wild Cathez képest, hiszen még 1980-ban bevettek Weir mellé még egy gitárost, egy bizonyos John James Sykest. Weir: „Dennis Stratton már tervezgette a kilépését az Iron Maidenből, és elkezdte összerakni a saját, Lionheart nevű bandáját, Jess pedig emiatt döntött a kilépés mellett. Mi erre gyorsan feladtunk egy hirdetést, hogy megtaláljuk az utódját, nem akartuk ugyanis vesztegetni az időnket. A jelöltek közül John Deverill volt az, aki mindannyiunkat elvarázsolt, így nem is volt kérdés, hogy őt vesszük be." Deverill: „Az első lemez, amit megvettem magamnak, a Killer volt Alice Coopertől, és máig az egyik kedvencem. Van egy nővérem, gyerekkoromban pedig mindig hallottam a falon keresztül, hogy miket hallgat a szobájában. Szerencsére remek ízlése volt, így a '70-es évek legjobb zenéi jutottak el hozzám is: Led Zeppelin, Genesis, Deep Purple, Yes, Jethro Tull, Pink Floyd, Queen, Black Sabbath, The Rolling Stones, David Bowie, Judas Priest, hogy csak párat említsek. Természetesen együtt énekeltem a lemezekkel, a kedvenc énekeseim pedig Robert Plant, Peter Gabriel, David Coverdale, Glenn Hughes, Freddie Mercury és David Bowie voltak. 1980-ban láttam a Tygerst is a Magnum előzenekaraként otthon, Cardiffban, aztán újra, a Reading Fesztiválon, és remekül játszottak. Novemberben aztán belefutottam az újsághirdetésükbe, amiben új énekest kerestek. Elküldtem nekik egy kazettámat, ami alapján elhívtak egy meghallgatásra. Ahogy elkezdtem énekelni, rögtön úgy éreztem, hogy teljes az összhang a bandával és meg is kaptam az állást. Egy álom vált valóra. 1980 decemberében vettem fel velük az első közös dalt, ez volt a Hellbound, és örökre megváltoztatta az életem."

A Hellbound kislemez 1981 januárjában meg is jelent, kiegészítve a B-oldalas Don't Give a Damnnel, és ugyanúgy az MCA gondozta, mint a Wild Cat nagylemezt, azaz a kiadó a mindig necces énekesváltás ellenére sem hátrált ki mögülük. Mivel pedig akkoriban nem sokat tököltek sem a kiadók, sem a zenekarok, márciusban már jött is a háromszámos The Story So Far EP, áprilisban pedig a Tygers második teljes nagylemeze, a Spellbound. Deverill: „A zenekar hangzása teljesen átalakult, miután John Sykes és én csatlakoztunk. Teljesen máshogy, érzelmesebben énekeltem, mint Jess Cox, a hangterjedelmem is nagyobb, és köszönhetően a kétgitáros felállásnak, a sound is sokkal vastagabb, teltebb lett. Johnnal remekül tudtunk dalokat is írni együtt, mert mindketten nagyon szeretjük a dinamikát és a jó dallamokat. Fény és árnyék, de erőteljes köntösben. Számomra John volt az egész NWOBHM-mozgalom legjobb gitárosa." Weir: „John és én nagyon jó barátok lettünk, a turnék során is mindig együtt laktunk, gitárokról, zenéről, bőrdzsekikről és csajokról dumáltunk. Remek idők voltak."

Az átalakított felállású zenekarban minden a helyére került tehát Deverill és Sykes érkezésével, a meleg vasat pedig jó érzékkel tovább ütötték. Mivel dalszerzés szempontjából is együtt rezegtek, nem okozott különösebb gondot, hogy mindössze nyolc hónappal az első nagylemez után meg is jelenjen a folytatás. Deverill: „A Spellbound előtt csak nyers demókat rögzítettem pici, cardiffi stúdiókban, ehhez képest a Spellbound felvételei egészen hihetetlenek voltak. Egyszer csak ott voltam a Morgan stúdióban, Londonban, ahol a kedvenc albumaim egy része is készült. Ez egy három részből álló komplexum volt, és mi használtuk az 1-es stúdiót. A kettesben Gary Moore dolgozott, a harmadikban meg Rick Wakeman. John egyik legnagyobb kedvence Gary volt, így természetesen nagyon motiválta őt, hogy a példaképe épp mellette dolgozik, sőt, Gary még a híres, 1950-es Les Paulját is kölcsönadta neki. John azon játszotta fel a Ganglandet és a Mirrort, meg talán pár másik dalt is. Hihetetlen története volt annak a gitárnak, hiszen Gary Moore mellett olyan tulajdonosai voltak, mint Peter Green, Jeff Beck, Dave Gilmour és Keith Richards."

Míg a Wild Cat vegytiszta NWOBHM-lemez volt, a Spellbound már egyértelműen melodikusabb irányba mozdult el, egyben ez volt az az album, amire kialakult a Tygers Of Pan Tang saját hangzása. A nyitó Gangland még az első albumon megismert energikus, korszellemnek megfelelő – azaz maidenes – heavy metal volt, de minden szempontból magasabb minőséget képviselt a Wild Cat dalaihoz képest. Deverillel és Sykesszal egyértelműen szintet lépett a zenekar, a Gangland pedig nyugodtan odatehető a korai Maiden-klasszikusok mellé is. A Take It zeneileg szintén rokon az első lemez dolgaival, de Deverill dallamai miatt mégis egész más, melodikusabb hatást kelt, amit itt-ott remekül kiegészít a néhány hangos, egyszerű, de nagyon hatásosan beillesztett gitárdíszítés, a váltott szólópárbaj pedig egyértelműen mutatja, mennyit nyert a banda Sykes csatlakozásával. A Minotaur rövid átvezetője után érkezik a lemez kvázi címadója, egyben a zenekar egyik legemblematikusabb dala, a tökéletes NWOBHM-esszencia Hellbound. Feszes riffelés és a ritmusszekció lüktető játéka teszi ellenállhatatlanná a dalt, amire egy pofátlanul fogós refrénnel meg persze tekerős Sykes-szólóval teszik fel a koronát. Ha egyetlen számmal kellene bemutatnom valakinek a brit új hullám erényeit, ennél keresve sem találhatnék jobbat. Nem véletlen, hogy többek között a Heathen és a Destruction is feldolgozta, a csapat repertoárjából pedig a mai napig kirobbanthatatlan, csakúgy, mint a nyitó Gangland.

A korong első felét záró Mirror érzelmes balladája is totál újdonság volt tőlük, Sykes pedig azt az oldalát villantotta fel benne, melyet később a Thin Lizzy és a Whitesnake kötelékében tudott igazán kidomborítani és tökélyre fejleszteni. A Silver And Gold olyasfajta, rock and roll alapú téma, amilyeneket a Saxon is előszeretettel használt akkoriban, épp csak a tigrisek megfejelték egy többszólamú refrénnel is. A Blackjack a Ganglandhez hasonló, korai Maiden-rokon, tempós koncertnóta, épp csak nem az utcán kallódó, szociálisan kiszolgáltatott fiatalokról, hanem a szerencsejáték-függőkről szól, a The Story So Far pedig a Mirror balladát leszámítva messze a legmelodikusabb szám a lemezen, egyben ismét csak olyasmi, amihez hasonlót korábban nem írtak. Tökéletesen előrevetíti azt az irányt, amerre két nagylemezzel később, az 1982-es The Cage-dzsel fordulnak majd.

A Tygers Bay visszahozza a hagyományosabb NWOBHM-szemléletet, és biztos vagyok benne, hogy Lars Ulrich annak idején ugyanúgy imádta, mint a Diamond Head első lemezét, lévén hasonló a hangulata, mint amit Brian Tatlerék csináltak a Lightning To The Nationsön, bő fél évvel korábban. A mindösszesen 35 perces Spellboundot a Don't Stop By zárja, amiben még a producer Chris Tsangarides is besegített némi billentyű-szőnyegezéssel, Sykes pedig ehhez passzoló, ultramelodikus szólót enged el a dalban. Deverill: „Teljesen nyitottan álltunk a dalszerzéshez, nem voltak megkötések. Az énekdallamokat és a szövegek többségét én írtam, a riffek és a zenei részek meg nagyrészt Johntól és Robbtól jöttek, de Rockynak is voltak ötletei, amik beépültek a dalokba. Mindent feldemóztunk, mielőtt stúdióba mentünk volna, a számok pedig folyamatosan alakultak, fejlődtek."

Nem csak a zene lett tehát kiforrottabb a Wild Cathez képest, a Spellbound összességében is sokkal érettebb, változatosabb produkció képét mutatta. A Wild Cat kissé demós hangzását egy lapon sem lehet említeni a Spellbound soundjával, amiben hatalmas szerepe volt, az akkor még pályája elején járó, később azonban legendává vált Chris Tsangaridesnek. Deverill: „Chris remek munkát végzett és pontosan értette, mit is akarunk. Elkapta a banda energikusságát, nyersességét, de azt is szorgalmazta, hogy minél jobb dallamokkal álljunk elő. Imádtam az lemezfelvételt és nagyon elégedett voltam az énektémákkal, amiket rögzítettünk. Kábé egy hónapig tartott a folyamat vagy csak három hétig? Már nem is emlékszem, euforikus volt az egész, mai napig ez a legkedvesebb emlékem a Tygers-időkből." Weir: „Chris igazi legenda és a zenekar régi barátja, aki a koncertjeinket is hangosította anno az 1981-es turnén, mielőtt befutott volna. Mindig öröm vele dolgozni, mert minden felvételi folyamattal tisztában van és remek hangmérnök."

Anno a Wild Caten látható festményt egy Cream művésznevű fickó készítette, aki egyébként Derek Riggsnek is besegített az első Maiden-front kapcsán. A Spellbound borítója viszont már egy bizonyos Noel Johnson nevéhez fűződik, aki se előtte, se utána nem alkotott semmit, ezen egyetlen munkájával azonban remekül folytatta a Wild Cat által megkezdett, és az első négy nagylemezen átívelő tigrises koncepciót, épp csak visszafogottabb, letisztultabb módon.

Ugyan megjelenése után a lemez nem kapaszkodott olyan magasra az eladási listákon, mint a debüt, de a sikerszéria a Spellbounddal is egyértelműen folytatódott, hiszen az előkelő 18. helyre kerültek vele odahaza, azaz a banda nyolc hónap alatt két Top 20-as korongot dobott piacra. Az MCA kiadónál természetesen nem is hagyták őket sokáig ülni a babérokon, 1981 novemberében már jött is a folytatás, a szintén kifejezetten erősre sikeredett Crazy Night, és ezzel párhuzamosan ázsiójuk is hihetetlen gyorsasággal nőtt. Így mikor első ottani fellépésük után két évvel, 1982-ben visszatértek a Reading fesztiválra, már szó sem volt délutáni időpontról: a Tygers közvetlenül a headliner Iron Maiden előtt lépett a deszkákra. Dick: „Kétszer játszottunk a Reading Fesztiválon, és az első alkalom 1980-ban még elég idegtépő volt. Napközben léptünk fel, ami azt jelentette, hogy pontosan láttuk a felénk repülő sörös dobozokat. A második, 1982-ben már sokkal jobb volt, mivel akkor már este, közvetlenül az Iron Maiden előtt nyomtuk." Ezen a bulin azonban már Fred Purser játszott Robb Weir oldalán, mivel John Sykes négy nappal a banda azévi, francia turnéja előtt bejelentette, hogy a körút helyett inkább elmegy egy meghallgatásra Ozzyhoz. A melót végül nem kapta meg, a Tygers azonban addigra már leigazolta Pursert, akivel egy jóval dallamosabb irányba fordultak. Ez lett a The Cage nagylemez, Sykes pedig egy évvel később már a Thin Lizzyben pengetett.

A Tygers Of Pan Tang meglehetősen kacskaringós pályafutást tudhat maga mögött, de a zenekar, az alapító Robb Weir irányítása alatt ma is aktív. Négy és fél évtizeddel megalakulásukat követően még mindig lemezeket jelentetnek meg és aktívan koncerteznek. A Spellbound azonban szerintük is hosszú pályafutásuk etalonjának számít. Deverill: „A kedvencem az összes lemezünk közül a Spellbound, mivel egy totál őszinte anyag volt: semmi megjátszás, semmi kompromisszum. Az első nagylemezem, ez volt, ahol megtaláltam a saját hangomat, egyszerűen minden pillanatát szeretem. Fiatalok és rendíthetetlenek voltunk. Tudom, hogy John Sykes is imádja az energiáját, a dinamizmusát. Nagyon büszke vagyok rá, és arra, ahogy John játszik rajta. Azt hiszem, a Spellbound volt az egyik legjobb lemez, ami a NWOBHM-mozgalom alatt született." Dick: „Egyértelműen a Spellbound a kedvencem, mérföldekkel a többi előtt. A Ganglandet és a Hellboundot is imádtam játszani, jó gyorsan nyomtuk mindkettőt."

Május 9-én, az Analog Music Hallban átfogó, a banda teljes pályafutását bemutató koncertprogramra lehet számítani: a Gangland és a Hellbound biztosan felcsendülnek majd. Részletek itt.