Shock!

A Szárnyas fejvadász több mint film. A lassú, hosszú és az agyat megdolgoztató sci-fit 1982-ben korántsem fogadta egyöntetű lelkesedéssel a világ, a mozikasszáknál is csak visszafogott eredményeket produkált, pár év alatt azonban a létező egyik legnagyobb kultuszmozivá vált, az ilyen-olyan későbbi változatok pedig csak tovább mélyítették a mítoszt. Főleg, hogy ezek némelyike tényleg érdemben változtatott a perspektíván. Kell-e, lehet-e, szabad-e folytatni harmincöt évvel később egy ilyen alkotást? Összeállításunkban visszatekintünk az eredetire, és természetesen kitérünk az újra is.

A Szárnyas fejvadász ott virít valamennyi „Minden idők legjobb sci-fi filmjei" felsorolásban, inkább előrébb, mint a hátsó taktusban. Ott van persze a személyes listámon is, valahol az első ötben. És amíg a Terminátor akciófilm is, az Alien kicsit horror, a Solaris meg a Sztalker inkább művészfilmek, a Harmadik típusú találkozások dráma, az E.T. gyerekmese, a Star Warsban semmi tudományos nincs, a 2001: Űrodüsszeiát meg úgysem érti senki, addig a Szárnyas fejvadász tényleg igazi sci-fi. Egy Philip K. Dick-regényen alapuló film nehezen is lehetne más, még ha az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? igazából itt tényleg csak alapanyag volt, mert elég rendesen átszabták a történetet. Állítólag maga Dick ezt olyannyira nem vette jó néven, hogy a forgatókönyvet olvasva kijelentette: amíg él, soha többé nem engedi, hogy megfilmesítsék az írásait. Aztán néhány hét múlva meghalt.

A Blade Runner mellbevágó erejét a mai szemmel is kvázi tökéletes technikai megvalósításon (tényleg: hogy a francba tudtak ilyet 1982-ben megalkotni?) és Vangelis örökérvényű zenéjén túl az adja, hogy voltaképpen egy allegória. Az emberről és ennek a tökéletlen lénynek az Istennel való kapcsolatáról szól, úgy hogy az embert ebben az esetben nem is a hús-vér humanoidok jelentik, hanem a hozzá megszólalásig hasonlító, ám nála jóval fejlettebb, Nexus-6 típusú androidok, azaz a replikánsok. Hiszen replikáns Roy Batty (Rutger Hauer), Pris (a pályája elején járó Daryl Hannah), de még a vágy titokzatos tárgya, az akkor még (és igazából azóta újra) ismeretlen Sean Young, azaz Rachael is. Sőt, végső csavarként talán replikáns maga a címszereplő is, a projekt nagy neve, a Harrison Ford által alakított, az androidokat kiiktatni igyekvő Rick Deckard. A replikánsok pedig a teremtőjükhöz, a Tyrell vállalat főnökéhez igyekeznek, hogy ugyanúgy számon kérjék rajta az igencsak szűkre szabott, négyéves futamidőt, mint ahogy az ember szokta számon kérni saját halandóságát.

Mindez pedig 2019-ben, Los Angelesben történik, amikor a nagyváros már teljességgel élhetetlen, de olyannyira, hogy az állandósult szmog miatt szinte mindig esti szürkület van, és állandóan esik az eső. A lakosság olyannyira multi-kulti, hogy az már szinte fáj, mindenfelé ázsiai reklámok, neon-feliratok és kajáldák (a '80-as években az amerikaiak kedvelt rettegése volt a „Jön a sárga veszedelem!") az emberek pedig sokszor valami fura keverék-nyelven beszélnek. Például magyarul is, elég ide citálni az elhíresült „Lófászt! Nehogy mán! Te vágy a bléd... bléd ránnör!" beszélgetést, amit amúgy Harrison Ford nem is ért, ellenben a vén kínai faszi helyből lefordít neki! Deckard amúgy is idegennek tűnik ebben a világban, a kínai evőpálcikákat ugyanúgy „megfeni", mintha kések lennének, és természetesen felesége által elhagyott alkoholista. Ráadásul hiába nagy májer állítólag a szakmájában, igazából mindössze két fegyvertelen női Nexus-6-ost tud csak levadászni, pláne, hogy mindketten jól helyben is hagyják. Az egyiket ráadásul menekülés közben lövi hátba. Ez a figura bizony nem Han Solo.

A film voltaképpeni főhőse azonban mégsem ő, hiába van jelen szinte állandóan a vásznon, hanem Rutger Hauer. A mindaddig kábé Paul Verhoeven házi színészét jelentő holland fickó minden bizonnyal azért jött a világra, hogy legyen, aki eljátssza Roy Battyt. Alakítása tökéletes, kisugárzása már-már ijesztő, ha ő van a vásznon, senki másnak nincs esélye jelen lenni. Ráadásul a filmvégi „könnyek az esőben" monológot (ha engem kérdezel, minden idők egyik legtökéletesebb filmszövege) is maga a színész írta, mivel nem találta elég jónak a forgatókönyv ezen részét. Ha pedig soha nem képzelted el a lángban álló hadihajókat, túl az Orion csillagképen, vagy a C-sugarak ragyogását a sötétben a Tannhäuser Kapu közelében (bármi is legyen az), soha nem szeretted ezt a műfajt.

A film emellett tele van szimbólumokkal, amik közül a legfontosabb a szem (ami ugye a lélek tükre). Már rögtön a film legelején ott van egy hatalmas szem (talán épp Isten mindent látó szeme), amiben visszatükröződik az élhetetlen nagyváros képe: lángnyelvek csapnak fel az égre, hogy senkinek ne lehessen róla kétsége, a Pokolban járunk. De a szemműködésnek nagy szerepe van a replikánsok kiszűrésére alkalmazott Voight-Kampff empátia-teszt során is, mint ahogy az sem véletlen, hogy Roy Batty mit művel majd a hatalmas szemüveget viselő teremtőjével.

A Szárnyas fejvadász az a film is, amelynek a legtöbb verziója lelhető fel: hivatalosan hét (!!) különböző változata is van, amelyek közül nyilván van, ami csak néhány képkockában tér el a másiktól, viszont az eredetileg mozikban játszott és a rendezői változat között bizony tényleg rohadt nagy különbségek vannak. Hogy mást ne is említsek, eltérő a végük, és a stúdió által az alkotókra kényszerített eredeti befejezést állítólag mind az Aliennel nem sokkal korábban magának nevet szerzett Ridley Scott, mind pedig a Harrison Ford – Rutger Hauer páros szívből utálja. Igazuk is van.

A Szárnyas fejvadász rengeteg kérdést szándékosan nyitva hagy, az olyanokat, hogy például ki a fene a film legrejtélyesebb karaktere, az állandóan origamizó Mr. Gaff, vagy éppen mi történt az állatokkal (pedig ez a regényben igen hangsúlyos dolog), de a lényeg teljesen egyértelmű. Az igazán emberi nem a mind magában, mind pedig a „munkája" létjogosultságában egyre inkább kételkedő Deckard, hanem Roy Batty, akit az emberektől csak négyéves életciklusa, illetve az különböztet meg, hogy állítólag képtelen az empátiára. Aztán tesz valami lényeges dolgot, ami enyhén szólva is ellentmond ennek: emberré válik.

(N.A.)

Bizonyosan nem a Szárnyas fejvadász volt az a film, amelynek okvetlenül a folytatására áhítozott a világ, hiszen az 1982-es eredeti még nyitott végével, számtalan megválaszolatlan kérdésével együtt is kerek egész. Viszont jó, ha tudjuk: Ridley Scott elég régóta dédelgette a második rész gondolatát, először a rendezői változat első mozis bemutatója idején, a '90-es évek elején lehetett róla olvasni itt-ott, hogy valamilyen formában, egyszer talán folytatódhat Deckard és a replikánsok (...) története. Persze érthető, hogy végül nem kevesebb mint harmincöt év telt el a két rész között: eleve nagyon nagy az árnyék, másrészt Hollywoodban egyetlen gyártó sem sietett fejest ugrani a projektbe. Bizony, a kultfilm-jelleg miatt ma már nem nagyon gondolunk ebbe bele, de az eredeti Szárnyas fejvadász a kor viszonyai között elképesztően sokba került, és ehhez képest nem számított különösebben nagy sikernek (mint ahogy az első adatok alapján az új sem lesz az). Amiben amúgy szintén semmi meglepő nincs: a lassú folyású, hosszú, sokszoros allegóriákkal teli, lételméleti kérdéseket boncolgató alkotás legalább annyira volt kimondottan nehéz művészfilm, mint tudományos-fantasztikus mozi. Vagyis nem is feltétlenül arra készült, hogy a legszélesebb tömegek kajálják be, miközben csámcsogva tömik magukba a pattogatott kukoricát.

Arról bizonyára a folytatás láttán is megoszlanak a vélemények, hogy kellett-e folytatni a Blade Runnert, viszont a „lehetett-e folytatni?" kérdésre szerintem elég egyértelmű a válasz Denis Villeneuve (lásd még Arrival) filmje láttán: igen. Sőt, IGEN. Pedig nem tagadom, nekem is voltak aggályaim. Főleg, miután például legutóbb az Alien: Covenanttel láthattuk, hogyan képes szétbarmolni saját régi munkáit a mostani forgatást szellemi atyaként és executive producerként felügyelő Scott. De a zavaros, erőltetett legendagyártósdi mellett ugyanígy annak sem lett volna sok értelme, ha készítenek egy mai megközelítésű, pörgős-gyors, felszínesebbre vett CGI-orgiát második rész gyanánt, hiszen ezzel is pont a '82-es mestermű velejét vesztenénk el. Viszont szerencsére mindezt az alkotók is érezték, így a Szárnyas fejvadász 2049 egyfelől méltó folytatás lett, másrészt az első film kiterjesztésének is tekinthető.

Mivel a sztori tele van olyan elemekkel, amelyek önmagukban is spoilernek tekinthetők, a részletekbe nem mennék bele különösebben ezen a ponton. (Emellett ajánlom, hogy aki teheti, mozi előtt ismerkedjen meg a hivatalosan közzétett, kiegészítő promóciós anyagokkal, és helyezze képbe magát azt illetően, mi minden történt a Blade Runner univerzumában 2019 és 2049 között.) A lényeg annyi, hogy harminc évvel Deckard nagy menetét követően továbbra is szükség van a szárnyas fejvadászokra, hiszen valakinek le kell vadásznia a megmaradt régi replikánsokat egy, a Nexus-6-osokhoz képest összehasonlíthatatlanul megbízhatóbb, még emberszerűbb androidokkal teli világban. Ilyen android-likvidátor K (Ryan Gosling) is, aki a legváratlanabb módon fut bele egy ügybe, amely aztán további kérdések özönét vonja maga után – és elég gyorsan kiderül, hogy megint minden sokkal több annál, mint aminek látszik, ráadásul óhatatlanul is globális perspektívában kell gondolkodni. Ennek következtében pedig természetesen személyes szinten is minden atomjaira hullik a főszereplő körül.

Maga az alapszituáció tehát ismerős lehet 1982-ből, ám ezen túlmenően a film – nagyon okosan – nem egy leklónozott Deckardot helyezett a központba. Spoilerezés nélkül erről sem lehet bővebben értekezni, de K igazi előképe az első filmből pont nem Ford figurája – ha valakinek mindez esetleg nem esne le korábban, legkésőbb a finálénál azt is megüti majd némi roppant hatásos zenei aláfestés segítségével. Pláne, hogy az új Szárnyas fejvadász valami egészen mellbevágó módon teremti meg ismét az első rész atmoszféráját. Mindez pedig nem kizárólag a látványnak köszönhető, amely egyébként még mai viszonyok között is elképesztően, döbbenetesen grandiózus: azt a bizonyos hangulatot is sikerült ismét maradéktalanul elővarázsolni. A 2049-es Los Angeles ugyanolyan valószínűtlenül monumentális, mint a 2019-es, és ezzel egyidejűleg ugyanolyan klausztrofób módon szűk és nyomasztó is a folyamatos esőzéssel, depressziós szürkeségével. Ahol ugyanúgy van repülő autó, mint PanAm- és Atari-fényreklám a felhőkarcolók tetején, viszont nincs mobiltelefon vagy mai értelemben vett internet. A készítők tehát nagyon okosan nem kavarták bele a világépítésbe az első film óta a valóságban végbement változásokat, a két mozi alternatív univerzuma az apró részleteket tekintve is teljesen koherens egymáshoz képest.

A külcsín és a hangulat persze csak a héj, főleg egy olyan mély és intellektuális film esetében, mint a Blade Runner. Villeneuve alkotása azonban szerencsére más tekintetben is az eredetire hajaz: a ma megszokott tempóhoz képest lassú mederben csordogáló, hatalmas nagytotálokkal és itt-ott hosszan elidőző snittekkel dolgozó film fokozatosan adagolja az újabb és újabb kérdéseket, és egy idő után eljut oda, hogy nem csak K, de maga a néző sem tudja már, pontosan mi valós, mi előre elrendeltetett – tervezett –, és mi nem az. Már ha egyáltalán van még helye bármiféle tisztaságnak, természetességnek ebben a 2049-ben. Amikor pedig – tökéletes ütemezéssel – Rick Deckard is előbukkan a sugárzó törmelékhalommá vált Las Vegas vöröslő romjai közül, csak még tovább fokozódik az elveszettség, a reménytelenség érzése.

Az egyik legizgalmasabb momentum az alapkérdés – „álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?" – kissé megtekert továbbgondolása K házi MI-kivetülése, a virtuálfeleség Joi csatasorba állításával, amin még azután is hosszasan kattog az ember, hogy kijött a moziból. Pláne, hogy ez a témafelvetés most már jóval húsbavágóbb, mint 1982-ben volt... De ugyanígy bőven ad gondolkodnivalót a szép új világ ura, 2049 egy személyben megtestesült, éjfekete lelkű Gates-Jobs-Musk-Zuckerbergje, a modern bőrgépek atyja, az isten-komplexusos Niander Wallace fellépése is. Jared Leto természetesen ezúttal is perfekt módon hozza a roppant nyomasztó figurát, aki épp azért tud roppant nyomasztó maradni, mert tulajdonképpen végig a homályban marad. Az az egyetlen félmondata pedig, amellyel ismét bedobják az eredeti film, illetve annak rendezői változata között feszülő nem kis ellentmondást Deckard identitásáról, természetesen megint megkérdőjelez egy csomó mindent. Maga Ford egyébként nem főszereplő itt, de Han Solo és Indiana Jones után legalább karrierje harmadik legikonikusabb szerepét is újra eljátszhatta vénülő fejjel, szóval jó látni. Gosling ugyanakkor tökéletes központi karakter K-ként, és ehhez a figurához épp egy olyan minimálmimikájú színészre volt szükség, mint amilyen ő. Roger Deakins képei mellett mindenképpen meg kell említeni Hans Zimmer és Benjamin Wallfisch zenéjét, amely maximálisan hű marad Vangelis eredetijéhez, mégis túlmutat azon, és végig a jelenetek elválaszthatatlan része marad, valósággal rátelepszik az emberre.

Mint a leírtakból is sejthető, a Szárnyas fejvadász 2049 azon kevés folytatás sorát gyarapítja, amely ha nem is vetekedhet az eredeti alkotás jelentőségével (az ilyesmi úgyszólván lehetetlen), mégis abszolút méltó módon viszi tovább annak örökségét. És ne kerteljünk, ez egy ilyen film esetében bizony sokszorosan nagy teljesítmény, hiszen a Blade Runner nem a Halálos iramban tizenhetedik része, ahol minden különösebb erőfeszítés nélkül lehet gyakorlatilag akármit csinálni a figurákkal vagy a forgatókönyvvel. Villeneuve és társai gyakorlatilag az összes csapdát elkerülték, nem mentek bele olyasmibe, ami kibillentette volna egyensúlyából a filmet – vagyis továbbra sem látunk C-sugarakat a Tannhäuser Kapunál, most is minden tekintetben sokkal több a kérdés, mint a válasz, viszont a néző végig a bőrén érzi, hogy az alapdilemmák ugyanazok, mint 1982-ben, hiába telt el közben mind itt, mind Deckard világában több mint három évtized. De ez így szép, hiszen pont ez a science fiction lényege: hogy a jó kérdéseket tegye fel.

(D.Á.)