Shock!

Ozzyról mindenkinek van véleménye. Még azoknak is, akik soha életükben egy Black Sabbath vagy Ozzy lemezt nem hallgattak meg, ellenben néhány Osbournes részt mégis láttak. Esetleg csak olvastak valami nettó marhaságot a bulvárlapokban. De abban is biztos vagyok, hogy még azok is sommás ítéletet mondanak róla, akik a fentiek egyikébe sem merültek bele egyetlen árva másodpercig sem.

Ozzyról bárki oldalakat tudna írni. Vagy akár könyvet. Mégis az a legjobb, ha ő ír saját magáról. Ugye? Bár azt azért még a legfanatikusabb rajongók sem gondolhatják komolyan, hogy Mr. Osbourne leül egy számítógéphez (eh, inkább írógép lesz az, köztudottan hadilábon áll a modern kütyükkel), és hónapszám pötyögi be, ami épp eszébe jutott az elképesztően hosszú pályafutása még kevésbé ködbe vesző pillanataiból. Ezért Chris Ayres-nek köszönhetjük (meg nyilvánvalóan Sharonnak is), hogy az egyik legjobb rockandroll önéletrajzi könyvet elolvashatjuk.

Az Én, Ozzy olyan könyv, amikor fogalmad sincs, mit kapsz, mert egészen egyszerűen minden képzeletet felülmúl ez a közel négyszáz oldal. Igen, még a Mötley könyvnél is meghökkentőbb, és elsősorban nem a drogos részek miatt. Hihetetlenül jó érzékkel formálódott írássá Ozzy kalandos élete, és a fordítás is nagyszerű, Bus András és Fencsik Tamás kitűnő munkát végzett a hangulat átadásával. Ha elkezded, azonnal azt fogod érezni, hogy Ozzy ott ül veled szemben és Neked mesél, mindenféle faxni és körülményeskedés nélkül, kendőzetlenül, abszolút szókimondó jelleggel, nem kímélve semmit és senkit – még a saját feleségét sem. Ennél mi lehetne életszerűbb egy könyv esetében?

Számíts rá, hogy hangosan fogsz röhögni (vigyázz, ha metrón/buszon olvasod, képtelenség megállni, hogy ne nevess fel hangosan, tapasztalatból tudom), aztán olykor elnémulsz és belesüppedsz a kanapéba, annyira súlyosan telepszik rád a mondanivaló. Sírni is lehet, vagy sírva vigyorogni. Hihetetlen mélységekből érkezett ez a szeretnivaló angol bohóc, az ötvenes-hatvanas évek vidéki, és iparvárosi Angliája talán az itthoni háború utáni évekhez hasonlítható hangulatban (a családi sztorikból legalábbis ez ugrott be), de talán még ezzel is alaposan mellélőhettem, mert ez az, amit elképzelni is nehéz manapság. Pedig mindez megtörtént, és a legmeghökkentőbb, hogy ennyire alulról mennyire gyors (és mai szemmel elképesztően más) volt a váltás, amikor a Black Sabbath elkezdett úgy igazán működni.

Nyilván vannak olyan periódusok, amiről bővebben is mesélhetett volna Ozzy (hja, örüljünk neki, hogy egyáltalán emlékszik még bármire is, a többit meg valahogy kimozaikozták), pár évet néha pár sorral átugrik, de ne legyünk telhetetlenek, a késői időszakot úgyis alaposan dokumentálták az interneten, úgyis a korai évek és a személyes élmények sokasága az érdekes, nem igaz? Persze az is tény, hogy ez úgyis csak az egyik fél véleménye/emléke, de Ozzy már a könyv elején leszögezi, hogy nem fog vitatkozni senkivel, aki esetleg másképp emlékszik az itt szereplő eseményekre.

A könyv elolvasása után tényleg csak röhögni lehet azon is, ha valaki Ozzyt a Sötétség Hercegének hívja (persze korábban mi is elsütöttük néhány alkalommal ezt a jelzőt), mert ő nem más, mint ami mindig is volt: egy örök gyerek, aki imád totális hülyét csinálni mindenkiből, és ahogy mindezt a pesti koncerten is láthattuk végre. Szinte oldalról-oldalra találsz olyan sztorikat, amiről egyszerűen nem fogod elhinni, hogy valóban megtörtént, pedig tényleg a rocktörténelem szaftos szelete mindez, és ezek után el sem merem képzelni, hogy mi lehet az, ami kimaradt a könyvből, mert kevésbé publikus. A legérdekesebb, hogy bármennyi valóban ijesztő, hajmeresztő, konkrétan bunkó, illetve szavakkal leírhatatlanul súlyos dolgot művelt Ozzy eddigi életében, valahogy vált ellenszenvessé, sőt. Másképp fogod értékelni őt, de megérteni képtelenség. Ozzy is egy külön galaxis, mint ahogy az igazán nagy hatású előadók, művészek mind azok.

A kérdésre pedig, hogy miért is van még mindig életben, mindazok után, amit átélt, elszívott, megivott, beszúrt, pedig egyszerű a válasz: hogy szórakoztasson minket. Nem másért.