Shock!

Gondban lennék, ha meg kellene határoznom a hozzávetőleges búza-ocsú arányt az utóbbi évek sorozatdömpingjében, de még akkor is, ha leszűkítjük ezt a horror-thriller-misztikus-satöbbi vonalra. Nem kérdés ugyanakkor, hogy az egyre komolyabb kultuszt dagasztó Kiút (From) az utóbbi évek legerősebb ijesztgetős-paráztatós szériái közé tartozik. Van benne nem kevés Stephen King, nem kevés Lost, csipetnyi The Walking Dead (természetesen abból az érából, amikor még nézhető volt), és úgy összességében is rendkívül addiktív. Vagyis akinek eddig kimaradt, és csalogatónak találja a fentieket, akár a hosszú hétvégén is rákapcsolódhat a jelenleg futó harmadik évadnál tartó sorozatra.

Adott egy kisváros, illetve adott egy kisvárosnyi ember, akik a legkülönfélébb helyekről, a legkülönfélébb időpontokban keveredtek ide autózás közben, látszólag véletlenszerűen, egy utat elzáró, varjakkal teli faóriástól. Kiút nem létezik: akármerre indulsz, minden irány visszavezet a lepusztult főutcára. Miután pedig lement a nap, a biztos halállal egyenlő a szabadban maradni, ugyanis bizarr, az '50-es évek ruháiba öltözött szörnyek (démonok? lidércek? vámpírok?) szaggatják ízekre mindazokat, akik véletlenül kint rekedtek. Magyarázat nincs: a lakók csupán zavaros szimbólumokból, totemekből, szétszórt jelekből, nyomokból, utalásokból, beteg lázálmokból és nyomasztó látomásokból rakhatnák össze a kirakóst. De a többségnek már ereje sincs foglalkozni ezzel. A város fogva tartja őket, minden éjjel farkasszemet néznek a halállal, így aztán rettegő roncsként vegetálják át a reménytelen napokat.

A sorozat a fenti alaphelyzetből főz, és onnan indul, amikor is a szörnyű tragédia után ébredező Matthews családot is a városba sodorja szerencsétlensége. Vagy valami egészen más – ugyanis ahogy haladunk előre, egyre kevésbé tűnik valószínűnek, hogy mindez tervezetlen. De akkor mégis ki vagy milyen túlvilági erő kínozza a legszadistább módszerekkel a térben és időben is igazi zárványként lebegő városkába szakadtakat? Honnan tudnak ennyi mindent a lakókról az éjszakai rémek? És vajon tényleg nincs kiút? Néhányan természetesen nem kívánnak belenyugodni a sorsukba meg a hosszabb távon biztosnak tűnő halálba. Így miután Jim és felesége, Tabitha, illetve két gyerekük megbolygatja a helyi status quót, a helyiek kis csoportja az önjelölt seriff, Boyd Stevens vezetésével megpróbál a rejtélyek végére járni.

A Kiút kapcsán általában a Lost készítőit szokás mantraként emlegetni, ami egyrészt csalogató, de szerintem akár riasztó is lehet. Bármennyire is korszakalkotó volt a Lost, ott azért a rejtélyek feloldásának módján a mai napig vitáznak a rajongók, és semmiképpen sem lenne kívánatos, ha a Kiútnál végül nem kerülne egyértelműen pont a fenti kérdésekre. De a kapocs azért nem ennyire direkt. Executive produceri szinten, Jack Bendner és Jeff Pinkner személyében valóban adott a személyi szál a két széria között, ám az itteni showrunner és a sztori kiagyalója, John Griffin nem vett részt a Lost megalkotásában, és ha hihetünk a neten fellelhető infóknak, nagyjából a 2000-es évek legeleje óta gyúrja a Kiút koncepcióját. Vagyis okkal feltételezhető, hogy lesz valamilyen tiszta és heuréka-szerű megoldás a szörnyűséges kisváros titkaira.

A harmadik évad felénél járó Kiút egyik fő erőssége, hogy valami brutálisan jó ütemezéssel adagolja az újabb és újabb részinformációkat, az egymást hagymahéjszerűen beborító, további talányos szálakat. Ennek következtében a sorozat tényleg durván addiktív. A másik nagy előny a markáns, érdekes karakterek összezárásában rejlik. Az ex-katona Boyd (Harold Perrineau roppant szuggesztív alakításában), a megszállottságra hajlamos Jim (Eion Bailey) és megtört neje, Tabitha (Catalina Sandino Moreno), a kattant zseni Jade (David Alpay), a white trash királynő Donna (Elizabeth Saunders) vagy a valamilyen nyomasztó, bizarr módon az események origójában elhelyezkedő, autisztikus Victor (Scott McCord) egyenként is izgalmas és szerethető, rendesen kidolgozott figurák. Ráadásul a melléjük kanyarított másod- és harmadrangon fontos szereplők is tökéletes alájátszók, az erőszakos szociopata Randalltől (A.J. Simmons) a valami-mintha-nem-lenne-oké-vele Tillie-n át (Deborah Grover) egészen az akadékoskodó seggfej Dale-ig (Cliff Saunders). Vagyis könnyen lehet értük vagy ellenük izgulni.

És aki belefog a Kiútba, annál garantált az utóbbi, ugyanis a sorozat szó szerint, ténylegesen hátborzongató és para. Ez alatt most természetesen nem a néha meglehetősen naturalisztikus és véres szörnyattakokat értem – gyerekkorom óta nagy horrorrajongó vagyok, de a tocsogó vért és a túlhangsúlyozott erőszakot mindig is inkább nevetségesnek tartottam a műfajban, mintsem félelmetesnek. Itt azonban még ez sem zökkent ki az atmoszférából. A Kiutat végig olyan elfojtott, tenyérizzasztó feszültség hatja át, hogy egyszerűen lehetetlen elszakadni a képernyőtől, és még akkor is összecsinálod magad a menetrendszerű jumpscare-től, ha egyébként pontosan tudod, mikor érkezik majd. Az ilyesmi ebben a formában valóban ritka, tényleg gyilkos az elegy, és mint említettem, valahogy mindig sikerül akkor rádobni még egy lapáttal a talányokra valami abszolút nem várt húzást, amikor Boyddal meg a többiekkel együtt te is azt hinnéd: már épp kezdtél rájönni, mi folyik a városkában. Erre egyértelműen a második évad Tabitha körül bonyolódó, záró függővége a legjobb példa – amin aztán a harmadik évad elején megint sikerül csavarni nem pusztán egyet, hanem legalább kettőt. De el tudom képzelni, hogy lapul abban a zsákban egy harmadik és egy negyedik fordulat is, ami eddig nem tűnt fel.

Mint minden hosszabb sorozatnál, természetesen a Kiútban is akadnak belassultabb szakaszok, a második évad közepe táján egy-két részben például, ha nem is leül a dolog, de a korábbiaknál komótosabb, töredezettebb menetben csordogálunk. Ennyi azonban belefér. A Magyarországon a Max és a Netflix kínálatában is elérhető sorozat aktuális szakaszában még mindig csak befelé haladunk az erdőbe, és egy cseppet sem lehet megtippelni, hol kötünk majd ki nemhogy az egész széria, hanem akár a mostani évad végén is. Komolyan, huszonöt rész után még mindig ugyanúgy lehet a titok kulcsa valamiféle természetfeletti, misztikus-kísértetes magyarázat, mint a tér-idő kontinuummal játszadozó hard sci-fi megoldás á la Dark. Egyelőre lehetetlen eldönteni, és ez is zseniális.

Vagyis most már csak azért drukkolok, hogy 1.) ne húzzák el a végtelenségig, mint a rétestésztát, hogy unalomba fulladjon, 2.) tényleg legyen feloldozás a sorozat végén a szépen összekutyult gordiuszi csomórengetegre, ne csak valami tetszőlegesen értelmezhető, mű-filozofikus meta-izével szúrják majd ki a szemünket. De ez még odébb van, egyelőre csak méltatni tudom a látottakat. Ha eddig kimaradt volna az életedből a Kiút, nem tudok jobbat és szórakoztatóbbat ajánlani a következő napokra.