Shock!

Tavaly visszatért a Dream Theater soraiba Mike Portnoy, máris nagyban készül az új lemez, ősszel pedig ismét fellépnek Magyarországon, így itt az alkalom, hogy terítékre kerüljenek DiszKgráfia sorozatunkban. Itt ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a Dream Theater karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

When Dream And Day Unite (1989) // Images And Words (1992) // Awake (1994) // A Change Of Seasons (1995) // Falling Into Infinity (1997) // Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory (1999) // Six Degrees Of Inner Turbulence (2002) // Train Of Thought (2003) // Octavarium (2005) // Systematic Chaos (2007) // Black Clouds And Silver Linings (2009) // A Dramatic Turn Of Events (2011) // Dream Theater (2013) // The Astonishing (2016) // Distance Over Time (2019) // A View From The Top Of The World (2021)

Valentin Szilvia

1. Images And Words
2. Awake
3. Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory
4. Falling Into Infinity
5. Black Clouds & Silver Linings
6. Octavarium
7. Distance Over Time
8. Train Of Thought
9. Six Degrees Of Inner Turbulence
10. A Dramatic Turn Of Events
11. A View From The Top Of The World
12. When Dream And Day Unite
13. Systematic Chaos
14. Dream Theater
15. The Astonishing

A tragikus sorsú Charlie Dominici korai és váratlan halála átrendezi a gondolatokat, belengi a lemezt már egyfajta szomorú légkör. De félretéve a borús gondolatokat, a mindenki által csak WDADU-ként megnevezett első lemezt kimondottan későn hallottam először, így utólag nem volt már túl sok hatása rám, és nyilván akkorra annyira hozzászoktam James LaBrie hangjához, hogy nem tudtam-tudok Dream Theaterként tekinteni a lemezre, noha abszolút jellegzetes a zene már itt is. Nem is hallgattam túl sokat, legalábbis a többihez képest elenyészően keveset, így nem égtek bele a dalok a fülembe. Jólesik hallgatni, ha éppen előkerül, a polcon is ott van, ennyi.

Kedvenc dal: Ytse Jam – kiugróan jó és emlékezetes, már ahogy elkezdődik, még ezzel a kicsit halvány hangzással is libabőr, és a legdrímesebb tétel, nyilvánvalóan.

Másik titkos kedvenc: Afterlife – itt elcsíptek valami másféle érzésvilágot, ami hiányzik a későbbi dalokból, pedig kimondottan jól áll nekik.

Images And Words

Ehhez a lemezhez fűzödik a legmarkánsabb emlékem – értelemszerűen. Tűpontosan emlékszem, amikor először kölcsönkaptam egy kedves barátomtól a kazettát, hogy „ilyet még nem hallottál". Igaza volt, tényleg nem, de bevallom, az énekes hangja annyira idegesített, hogy pár hallgatás után vissza is adtam, hogy ez nekem nem tetszik. Ja és persze először azt hittem, hibás a kazetta a Pull Me Under hirtelen zárása miatt. Pár héttel később visszakértem mégis, mert a zene nagyon bejött, és „jóra hallgattam" James LaBrie „szereted vagy gyűlölöd" orgánumát, ma pedig már nem is tudom elképzelni mással. Nos, így kezdődött. Aztán a korai cd vásárlások egyike volt ez az album is (és ma már a két ellenlábas, Portnoy és LaBrie aláírása ott is van a borítón, talán nem is fog nagyon bővülni már dedikálásokkal – írtam ezt még az „összeborulás előtt). Ez az a Dream Theater-lemez, amit TÉNYLEG rommá hallgattam, és a mai napig minden egyes másodpercét kívülről tudom, illetve azt is hallom előre, mi fog jön a következő másodpercekben. Milyen ritka ma már az ilyesmi. Fontos még, hogy itt kezdtek hozzászoktatni minket a tíz perc körüli dalszövevényekhez.

Kedvenc dal: Egy faltól falig tízpontos lemeznél nagyon nehéz bármit kiemelni, a nyilvánvaló nyitó helyett legyen a Metropolis - Part I: The Miracle And The Sleeper, mert ebben megmutatkozik az a nagyság, amivé sokkal később fejlődtek, a jellegzetes DT-s ütemváltások, és mert elképesztően zseniális minden másodperce, noha soha nem fogsz tudni normálisan headbangelni rá.

Másik titkos kedvenc: Take The Time, mesteri a dal építkezése, ahogy a végén a lecsendesedés után kibontják a dalt, egyfajta katarzisként a hetedik perc körül, az tanítanivaló.

Awake

Komolyabb sounddal (főleg a dobok terén) jött két évvel később a megamonstrum, szintén faltól falig tízpontos Awake. Tán ezt is kölcsönkazettán hallottam először, de gyorsan beszereztem CD-n, mert ez már „kellett". Meg is lepett a helyenként panterás durvulat, és témahasonlóság, de akkoriban az ember könnyedén átlendült ilyeneken. James LaBrie sokkal durvábban énekelt, mint korábban, a lágy tónusait maga mögött hagyta (mintha előrevetítette volna a torok-mizériáját, ami évekig kihatott az élő teljesítményére), és ne feledjük, hogy Kevin Moore, akit a mai napig a zenekar egyik lelkének tartanak, itt működött közre utoljára – már mérsékelten lelkesen, így a turnéra már helyettest kellett találni. A lemez egyben elejétől a végéig tökéletes, a progos agymenések ellenére, amelyek a zenekar védjegyévé is váltak.

Kedvenc dal: A The Mirror, panterás nyitása ellenére, elképesztően sokszor meghallgattam, belém ivódott minden másodperce.

Másik titkos kedvenc: Itt felsorolhatnám nagyjából az összes többit, de legyen a sokszínű, ámde mégis keménykötésű Lie.

Falling Into Infinity

Azok közé tartozom, akik mindig szerették (és visszavárták) Derek Sheriniant, és egy másodpercig soha nem volt semmi problémám fent nevezett lemezzel. Soha nem is értettem a nagy ellenszenvet, ami körülvette. Akkor is rögtön tetszett, sokat hallgattam, nem kopott a fénye, a mai napig szívesen előveszem. Kimondottan tetszett az előzőekhez képest kicsit lágyabb, dalközpontúbb megközelítés, ennek fényében a You Not Me társszerzője Desmond Child lett, noha a siker nem jött el a névvel együtt. Itt éppen a Metallica-korszakát élte a zenekar, amit nagyon sok témában fel lehet fedezni – szerethető formában. Mai füllel talán sok a lírai, és a dalsorrend sem húz egyenletes ívet, azért ezeken bőven túl lehet lendülni, remek album, kiváló korlenyomat.

Kedvenc dal: Peruvian Skies – nem lehet nem szeretni a bemetallicásodásukat.

Másik titkos kedvenc: Burning My Soul – újabb keménykötésű darab, valahogy ezek hozzák elő jobban az akkori érzésvilágot, szóval egyfajta nosztalgiakatalizátorként is működik.

Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory

A zenekar egyik monumentális nagyágyúja, amit sosem tudtak megismételni – ismét billentyűsváltással, akit akkor még bizakodva fogadott mindenki. Akkoriban megmosolyogató módon fangirl módjára fogadtam a lemezt, igazából a szeretetem nem változott egy millimétert sem, csak már helyén kezelem a történetet. Annyiszor hallgattam, hogy képtelen vagyok „két lépés távolságból" figyelni, de ez nem is baj (bár a ragtime-os részt ma már nehezen viselem). Egy korszakot húz magával minden szempontból, talán az Images mellett ez a legtökéletesebb alkotásuk és megszámlálhatatlan dal és zenekar ihletforrásává vált. Örök kedvenc, megunhatatlan dalszövevényfolyam.

Kedvenc dal: Innen azért elég nehéz kiszedni egy-egy tételt, de legyen mondjuk a Home, ez annyira monumentális, hogy lehetetlen kihagyni bármilyen listáról.

Másik titkos kedvenc: Ez pedig legyen a II. Strange Deja Vu.

Six Degrees Of Inner Turbulence

Terjedelmében monumentális volt megjelenésekor, és huszonpár évvel később is. A nyitás pazar, az aktuális kedvencek újra kihallatszódnak a dalokból. Annak idején szételemeztem, sokat is hallgattam, beleivódtak a fülembe az első cd szerzeményei. Annak idején bőven rajongtam és elnéztem nekik mindent, még Rudess szólótúltengését is örömmel fogadtam. Nos, az ember változik. Nálam ez a lemez rosszul öregedett, bőven lenne itt lenyesegetnivaló, nem is sűrűn hallgattam az elmúlt években, bár a The Great Debate-et érzésem szerint ma jobban tudom értékelni, mint annak idején. A kicsit tompa, morgós sounddal annak idején nem volt bajom, mai füllel azért nem érzem perfektnek. A második lemezen akadnak rendben lévő tételek, de talán jobb lett volna, ha ragaszkodnak az eredeti, húszperces hosszhoz.

Kedvenc dal: A The Glass Prison, bármilyen hosszú és szövevényes, a maga formájában perfekt darab, noha Rudess részeit egyre nehezebben viselem.

Másik titkos kedvenc: A Misunderstood zaklatott monumentalitása kiváló alkotás.

Train Of Thought

A matt borítós fekete lemez. Az első óvatos barátkozás és határozott nemtetszés után az évek alatt szépen megbékéltem a lemezzel, olyannyira, hogy egy idő után kimondottan sokat is hallgattam. Persze bámulatos, hogy a Panterát még mindig nem tudták elengedni a 5 Minutes Alone például felfedezhető az Endless Sacrifice végefelé, de hát ezeken túl lehet lépni. Nálam jól öregedett ez az album, annak ellenére, hogy ez is tele van „ezt már hallottam valahol" részlettel. Nem tökéletes, és innen is kivágnék egy rakás Rudess-féle idegesítő szólót, de bőven szerethető mai füllel is. Az utolsó, túlzottan hatásvadász dal titkos morzebetétjét most fedeztem fel (köszi, wiki!).

Kedvenc dal: As I Am – nem véletlenül lett nyitódal, a maga nemében szokványzúzda, és metallicás, de ennyi év elmúltával ki bánja már.

Másik titkos kedvenc: A terjengős Stream Of Consciousness rokonszenves.

Octavarium

Rövidebb, közérthetőbb dalok, szinte slágerparádénak is felfogható az Octavarium – amolyan dreamtheateri módon. Jól öregedett nálam, annak idején bőven kritikusan hallgattam, de mai füllel sokkal izgalmasabb a túlnyávogott énektémák ellenére. És talán sosem írtak ennyire napfényes, igazán feelgood-dalt, mint az I Walk Beside You. Igazából vicces, hogy ma már pont azok a dalok tetszenek jobban innen, amit anno nehezebben fogadtam el, és hát ennyire sosem volt senki muse-os.

Kedvenc dal: I Walk Beside You – mert annyira mást mint amit eddig csináltak.

Másik titkos kedvenc: The Answer Lies Within – ezzel a lírával is ráéreztek valamire

Systematic Chaos

Furcsa, talán ezt a hangyás lemezt hallgattam a legkevesebbet ebből a zenekari korszakból. Később sem vettem elő sokat, így érzésre most is egy kicsit „újszerűek" ezek a dalok. Nincs kötődés, emlék, semmi, igazából pont olyan, mint bármelyik másik lemezük. Senki nem venné észre, ha a 2000-es évek lemezeinek a dalait beöntenék egy zsákba és random összeraknának belőlük kilenc-tíz albumot, random évszámokkal. Nem rossz ezt sem hallgatni, de nem sok maradt meg utána, mai füllel is koncepciótlan, katyvasz, jó pillanatokkal, irgalmatlan sok klisével. Bámulatos, hogy a Muse-mánia milyen hosszan kitartott náluk.

Kedvenc dal: A Forsaken szerethető – nem véletlen, hogy műsoron is tartották pár évig.

Másik titkos kedvenc: A Prophets Of War az áthallásai ellenére a jobbak közül való.

Black Clouds & Silver Linings

Ki hitte volna, hogy (jó pár évre) az utolsó portnoyos lemez lesz ez és ki hitte volna, hogy itt tér vissza az a régi DT, amit szerettem. Nincs túlkapás, visszatértek a dalokhoz, a nyitó, bő negyedórás A Nightmare To Remember egy újkori mestermű, blastbeattel. Slágeresen folytatódik, az A Rite Of Passage is elképesztően fülbemászó (nekem van egy pici dallamos Megadeth-íze helyenként). És így tovább, számomra ez az album a 2000-es évek érájából hibátlan. Ugyan terjengősek a dalok, mégsem érzem, hogy túlhúzták volna bármelyiket is. Megjelenésének évében óvatosabban közelítettem felé, de azóta bőven hozzám nőtt, sokat is hallgattam, bármikor szívesen veszem elő újra, és sokadszorra is felfedezek rajta újdonságokat, az sokat elmond.

Kedvenc dal: Nehéz választani, de talán az A Rite Of Passage fogott meg legjobban érzelmileg.

Másik titkos kedvenc: A The Shattered Fortress ellenállhatatlan sodrása régi szép időket idéz meg.

A Dramatic Turn Of Events

Mindenkit megzavart a doboscsere, régi-új rajongókat egyaránt, Mike Mangini bármit csinálhatott, akkor is két lépés távolságból, felhúzott szemöldökkel figyelte mindenki. Én is. Ennek ellenére a vele készült első DT-lemezzel elég könnyen megbarátkoztam, de hát drámai változás nem volt, csak a „szokásos" hömpölygős, ilyen-olyan hatásokkal teletűzdelt dalok (vicces módon a Build Me Up, Break Me Down középrésznél most fedeztem fel, hogy tiszta Rammstein a szinti-gitárriff együtt). Aránylag sokat is hallgattam, most sincs vele bajom, korrekt album, néhány kiemelkedő és aránylag sok fülbemászó dallal. Persze sokat önismételnek már, de önmagában nézve nincs gond a lemezzel.

Kedvenc dal: Build Me Up, Break Me Down, a kliséivel is nagyon szerethető.

Másik titkos kedvenc: Lost Not Forgotten, ami szintén nagyon szerethető a kliséivel együtt.

Dream Theater

Sem akkor, sem azóta nem tudtam túlságosan megbarátkozni ezzel a semmitmondó borítót viselő albummal. Most újrahallgatva már kimondottan értékelem Mangini „szabadabbra eresztését", miatta izgalmas a zene, minden más miatt meg sajnos nem, és helyenként megint túltolták a szintitémákat és Rudess idegesítő hangszíneit, és fárasztóak az ál-szimfonikus betétek is. Pontosan az a fajta lemez, amit meghallgatsz és két perc múlva semmire sem fogsz emlékezni a jellegtelensége miatt. A közelebbi barátkozást már nem is erőltetetem, van bőven más a repertoárban, ami érdemesebb rá. Az is sokat elárul, hogy ez már (innentől nincs egyik sem) nincs a polcon cd formátumban.

Kedvenc dal: A The Enemy Inside az impozáns dobtémái miatt.

Másik titkos kedvenc: Legyen a Behind The Veil, bár tartok tőle, két perc múlva ezt is elfelejtem.

The Astonishing

Leírhatnám ugyanazt, amit az előzőről, csak itt jobb a borító. Az is sokat elárul, hogy már csalódás szinten sem említettem meg az évértékelőnkben. Őrjítően sok ez a százharminc perc, riasztó nekilátni is, háttérzenének okés, de túl sok a „valahol már hallottam de jobb formában"-érzés, Rudess pedig úgy elszabadult, ahogy tán még soha. Bocsi, DT, de itt NAGYON NEM szeretlek!

Kedvenc dal: Nincs. Néhány téma rokonszenves, de dal... az nem.

Másik titkos kedvenc: Az utolsó másodpercek, mert végre vége.

Distance Over Time

Ez a lemez sem hagyott túl mély nyomot bennem annak idején, de később összebarátkoztunk és igazság szerint mai füllel kimondottan jónak tartom, a Mangini-érából a legjobb darab. Úgy tűnik, több idő kellett ahhoz, hogy összecsiszolódjanak Manginivel, a súlyosabb megközelítés is jól áll nekik. Igazából olykor olyan érzésem van, mintha valami „régi" DT érából származó lemezt hallgatnék, csak kicsit másféle megközelítésű dobolással – és bevallom, Mangini játéka pazar ezen a lemezen. Néhány hallgatás után beülnek a fülbe a dallamok, nem kószálnak ezerfelé a szálak, nincs hömpölygős tizensok perces eposz, végre. Ha az újkori DT-érából keresel valamit, ezzel kezdhetsz is. Az is előfordulhat, hogy a polcra fog kerülni valamikor.

Kedvenc dal: Az S2N pont úgy epikus és monumentális, hogy nem válik terjengőssé.

Másik titkos kedvenc: A Fall Into The Light, amiben azért rendesen ott van a kraft.

A View From The Top Of The World

Ahogy sok 2020-21-es megjelenésű lemezt, ezt is elmosta a három évnyi világkiesés. Pedig mindenkinek több ideje volt (lett volna) zenét hallgatni. Párszor átpörgettem, tetszett, semmi nem maradt meg. Újrahallgatva rokonszenves, valószínűleg ezt is „műsoron" fogom tartani, főleg, hogy Mangini itt is remekel – mire igazán megszerettem a stílusát, a múlté lett. Viszont igazság szerint semmi újat nem mondanak, kellemes hallgatni, a szokásos korábbi időket idéző áthallások ellenére. Valószínűleg elértek arra a pontra, a saját standardjaikon belül tudjanak x darab jónak mondható új dalt írni, ami friss fülnek nyilván izgalmasabb lesz, mint annak, aki huszonpársok éve követi a zenekart.

Kedvenc dal: Answering The Call, a kimondottan jó sodrása és fülbemászósága miatt, valamiért visz magával a téma. És még Myungot is hallani!

Másik titkos kedvenc: Az Awaken The Master terjengőssége ellenére izgalmas tud maradni.

Draveczki-Ury Ádám

1. Awake
2. Images And Words
3. A Change Of Seasons
4. Metropolis Pt.2: Scenes From A Memory
5. Falling Into Infinity
6. Six Degrees Of Inner Turbulence
7. Train Of Thought
8. When Dream And Day Unite
9. Black Clouds And Silver Linings
10. Systematic Chaos
11. Octavarium
12. A Dramatic Turn Of Events
13. Distance Over Time
14. Dream Theater
15. A View From The Top Of The World
16. The Astonishing

When Dream And Day Unite

Sokan ódzkodnak a Dream Theater első albumától, de a magam részéről soha nem értettem, mi ennek az oka. Pontosabban érteni vélem, csak nem tudok vele azonosulni. Debütáló zenekartól ez egy elképesztően kiforrott album volt, ráadásul 1989-ben valami egészen félelmetesen megelőzte a korát. Charlie Dominici nyilván más karakter volt, mint James LaBrie, de a maga nemében kiváló énekes – tökéletesen passzolt ezekhez a dalokhoz, ha engem kérdezel. Szóval a When Dream And Day Unite-ban már vastagon benne rejlett a majdani nagyság ígérete, így aztán mindig is sajnáltam, hogy még csak mutatóba sem szoktak játszani róla semmit a koncerteken. Mondanám, hogy talán majd most, de nyilván úgysem... Pedig szegény Charlie emlékére jobban adná magát, mint valaha.

Kedvenc dalok: A Fortune In Lies, The Ytse Jam, The Killing Hand

Images And Words

Az alapmű, az überklasszikus, a sorsfordító mestermű. Mindig nehéz mit mondani az efféle földrengető albumokról, hiszen az 1992-es lemez ténylegesen forradalmat indított el a metálban, miközben fittyet hánytak vele minden korabeli trendre, és mégis óriási sikert arattak. Annyiszor hallottam életemben az Images And Wordsöt, hogy teljesen magától értetődőnek tűnik minden pillanata, szó szerint beleitta magát a DNS-embe, ugyanakkor mégsem tudtam soha megunni. Tipikusan olyan lemez, ami nélkül az ember nem tudná elképzelni az életét, és nem is feltétlenül lenne ugyanaz, ha nem ismerné. Nincs túl sok hozzá hasonló, éppen ezért nem is tudok róla sok értelmeset mondani. A műfaj egyik örök, bevehetetlen hegycsúcsa, a folytatásával együtt.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha mindenáron választani kell: Another Day, Take The Time és Learning To Live

Awake

Ezzel az albummal szerettem meg a zenekart, méghozzá akkor, amikor ez volt éppen az aktuális megjelenésük. 14-15 éves, relatíve rutintalan zenehallgatói fejjel persze elképesztően tömény, sűrű és kibogozhatatlanul összetett volt eleinte, azzal együtt, hogy azonnal megbabonázott, így aztán sok-sok éven át visszatértem hozzá, és mindig találtam benne valami újat. Nagyjából ugyanazt tudnám leírni, amit az Imagesről, így egy személyes aprósággal árnyalnám a kettő viszonyát: miután az Awake nyomán utólag visszaástam a '92-es albumig, utóbbi jó időre letaszította nálam a trónról a '94-es anyagot dreamtheaterileg. Ám az utóbbi bő tíz-tizenöt évben végül visszakanyarodtam a kályhához, és megint egyértelműen ez a kedvencem a zenekartól. Minden benne volt, ami az Imagesben olyannyira megbabonázó, és még meg is fejelték ezt nem kevés plusz súllyal, elképesztő ötletekkel. Más zenekarok a komplett karrierjük során sem rukkolnak elő annyi briliáns megoldással, mint ami itt egy-egy dalban felvonul.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha mindenáron választani kell: 6:00, Lie és Scarred

A Change Of Seasons

Mint tavaly év végén a Klasszikushockban is pedzegettem, nekem fejben ez az EP igazából teljes értékű albummal ér fel, és ugyan Kevin Moore már eltűnt a fedélzetről, érzésvilágát, színvonalát tekintve is az első érához sorolom. Úgy is fogalmazhatok: nem a következő fejezet nyitánya volt ez, hanem igazából a banda első – és számomra örökre legkedvesebb – korszakának fináléja. A címadó eposz teljesen egyértelműen a Dream Theater egyik csúcsalkotása, ezt is megszámlálhatatlanul sokszor hallgattam oda-vissza tizenéves fejjel, illetve később is, és mindig tudott valami újat adni. Imádom.

Kedvenc dalok: szerintem kitalálod

Falling Into Infinity

Emlékszem, némi szorongással töltött el a '97-es album visszafogottabb hangpróbás fogadtatása, de aztán megérkezett a lemez, és már elsőre is nagyon tetszett. Később pedig még inkább elmélyült a barátságunk. Száz szónak is egy a vége, nekem sosem volt különösebb bajom a Fallinggal: igen, tudjuk, hogy a kiadói kényszerkompromisszumok is benne voltak, igen, Sherinian másképp játszott, mint Moore, igen, nyilvánvalóan szellősebbé tették a dalokat (ami persze egy Dream Theater esetében eléggé relatív...), de a minőség elvitathatatlan. A két giganteposz nálam egy szemmel sem marad el például az első éra nagy nótái mögött. Mindösszesen két kifogásom volt/van vele szemben: a Kevin Shirley-féle pergősoundot nem komálom annyira (jobban zavar, mint a szétköpködött, David Prater-féle '92-es), illetve a két lírai darab. Utóbbiak közül sem a Hollow Yearset, sem az Anna Lee-t nem kedvelem különösebben – az egyiket simán lehagyhatták volna, és akkor az arányok is egészségesebbek maradnak. A '98-as PeCsa szabadtéri buli is feledhetetlen élménynek bizonyult első élő találkozásként.

Kedvenc dalok: Burning My Soul, Lines In The Sand, Trial Of Tears

Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory

Mint írtam, én a Fallingot is szerettem, de azért nyilván nem kérdés, hogy némi bizonytalankodás után a '99-es lemezzel tért vissza korábbi bombaformájához a zenekar. Jordan Rudess csatlakozásával elképesztő kreatív energiák szabadultak fel az ötösfogatban, a végeredmény pedig önmagáért beszélt – már a Viking Klubban rendezett progmetálos esten is üveges szemmel hallgattuk az első publikus részleteket a megjelenés előtt álló anyagból, aztán megérkezett a végeredmény, és kiütött. Akárcsak az Images és az Awake, a Scenes is évekig ható árnyékot vetett, nem lehetett szabadulni tőle. Pár éve a Klasszikushockban részletesen is kiveséztem ezt, így nem is fosom feleslegesen a szót – a poszt-Moore-korszakból teljesen egyértelműen ez a csúcsnagylemez. Katartikus élmény volt a 2000-es pecsás buli is, a műsorban a teljes anyaggal.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha mindenáron választani kell: Fatal Tragedy, Home, Finally Free

Six Degrees Of Inner Turbulence

Ha később érkeztél, nyilván sejtheted: rajongóként elég nehéz volt előzetesen elképzelni, mivel lehet előrukkolni egy olyan album után, mint a Scenes From A Memory. A zenekar végül persze az egyetlen lehetséges értelmes utat választotta, és valami tök mást csináltak. A '99-es mű említett hatalmas árnyékában eleinte persze sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel a súlyosabb, modernebb dupla albummal, engem azonban elsőre a földbe döngöltek vele, és eszelősen imádtam. A mai napig kifejezetten bátor, okos lemeznek tartom a Six Degreest – utólag visszatekintve nem mellesleg ez a hosszú karrier utolsó momentuma, ahol önmagához képest, illetve szélesebb perspektívában tekintve is tényleg újszerű, újító dolgokba folyt bele a Dream Theater. LaBrie nem mindig nő fel a zenei alapok briliáns kreativitásához a dalokban (ez már nyomokban amúgy '97-ben és '99-ben is érezhető volt, az ismert hangszálproblémák okán), Petrucci és Portnoy azonban végigsziporkázzák az egész monstre művet. Plusz egy bónusz: a mai napig úgy vélem, hogy az ezen a turnén adott pecsás buli volt a legjobb hazai Dream-koncert, amin volt szerencsém részt venni.

Kedvenc dalok: The Glass Prison, Blind Faith, Six Degrees Of Inner Turbulence

Train Of Thought

Még egy lemez, aminek nem volt egységesen pozitív a visszhangja. Nálam azonban két felülmúlhatatlanul sűrű, összetett, információgazdag album után abszolút és elsőre bejött a feketébe öltöztetett, pőrébb, metálosabb folytatás. Főleg, hogy a dalok egytől-egyig nagyon jól sikerültek. Akkor még nem tudtam – nem is sejtettem –, hogy ez lesz az utolsó igazán széthallgatott, mindenféle „jó, de...″-típusú mondattól mentes lemezem a zenekartól... Mai fejjel sem tudok mibe belekötni a Train Of Thoughton, és épp direkt megközelítése miatt különösebb rákészülés vagy hangulat sem kell hozzá, hogy elindítsam és élvezzem.

Kedvenc dalok: As I Am, This Dying Soul, Honor Thy Father

Octavarium

Nekem itt következett be a töréspont. Vártam az albumot, aztán megérkezett, meghallgattam, nem történt semmi, megint meghallgattam, megint nem történt semmi, és miután még néhányszor hasonló eredménnyel megismételtem a kísérletet, be kellett látnom, hogy nem működik nálam úgy, mint a korábbiak. Egyébként a mai napig nem tudnám értelmesen és egzakt módon szavakba önteni, mi volt a problémám az Octavariummal – talán az, hogy itt indult el nagyüzemben a korábbi megoldások minden addiginál leplezetlenebb újrahasznosítása, miközben már nem sikerült érdekes újdonságokkal ellensúlyozni ezeket, de nem vagyok biztos benne. Azt is itt éreztem először, hogy az első két közös albumon a bandába új erőt hozó, majd a Trainen kicsit takarékra tett Rudess sokszor már inkább idegesít, mintsem lelkesítenének a megmozdulásai. A slágernek írt, de annak teljesen alkalmatlan I Walk Beside You pedig a banda addigi talán leggyengébb dala volt. A nagyjából párhuzamosan kihozott LaBrie-szólóalbum, az Elements Of Persuasion akkor is és ma is sokkal jobban tetszett ennél az anyagnál – abban az Octavariummal szemben minden megvolt, amit a Dream Theatertől vártam volna. Az aktuális turné budapesti bulija viszont ütött.

Kedvenc dalok: The Root Of All Evil, Panic Attack, Sacrificed Sons

Systematic Chaos

Az Octavarium mérsékelt csalódása után nagyon kíváncsi voltam, mit villantanak, de továbbra is csak korlátok között tudtam lelkesedni a folytatásért. Kétségtelen, hogy az elődjénél feszesebb, összerántottabb Systematic Chaos azért erősebbre sikeredett a 2005-ös műnél, de olyan nagyon azért erre sem függtem rá: túl sok volt a reciklált megoldás, kevés a hosszabb távon is maradandó értékű dal, a Rudess-féle csillagharcos, mindenféle tényleges zeneiséget vagy fantáziát nélkülöző, tekerő parasztvakításokkal pedig átestek a ló túloldalára. A The Dark Eternal Nighttal konkrétan a világból ki lehet kergetni, sikeresen az I Walk Beside You alá mentek vele nálam, és nagyjából ezzel az egy dallal tökéletesen össze lehet foglalni, mi a bajom a késői Dreammel. Ugyanakkor a lemez javára írom, hogy ami erősre sikeredett rajta, az tényleg odavert. Az akkori magyar buli viszont a csapattól látott legkevésbé meggyőző élő előadásom volt.

Kedvenc dalok: In The Presence Of Enemies Part I-II, Forsaken, Constant Motion

Black Clouds & Silver Linings

A 2003 utáni korszak egyetlen olyan Dream-lemeze, amit tényleg rendszeresen hallgattam és szerettem. Ebben az esetben is nehéz lenne megfogalmazni, mi volt a titok, mert egyébként markáns újdonságot, nagyon extra különlegességet itt sem villantottak – mégis, a 2009-es album hangulatában, dalaiban rejlett valami, amitől újra és újra elindítottam. Gyakorlatilag ez az egyetlen lemezük a Train utánról, amit ma is elő szoktam szedni, és ugyan nem tartom tökéletesnek – itt-ott ezt-azt túlhúznak, a Wither meg simán felejthető –, de összességében mégis kiváló album. A The Count Of Tuscany pedig egyértelműen az egyetlen Dream Theater-dal az említett érából, ami odahelyezhető a '90-es évek nagy klasszikusai mellé. Ja, és fasza volt őket első ízben megnézni az Arénában is.

Kedvenc dalok: A Nightmare To Remember, A Rite Of Passage, The Count Of Tuscany

Mangini-éra

Sokáig gondolkodtam, elemeire bontsam-e a Dream Theater utolsó tizenpár évének termését, de végül arra jutottam, értelmetlen lenne nagyjából ugyanazt leírnom öt stúdióalbumról, kicsit eltérő hangsúlyokkal. A végső verdiktem úgyis ugyanaz volt mindegyiknél: valami hiányzik. Ráadásul annyiszor szétcsócsáltuk itt mindenféle cikkekben menet közben, mik a problémák a modern kori Dreammel, hogy már leírni is unom ezeket, így csak címszavakban: hallhatóan hiányzik mellőlük a külső kontroll, Rudess minimálisan sem erőlteti meg magát, miközben többnyire túl sok és túl önismétlő, túl hamar sorjáznak az újabb és újabb albumok, beálltak ipari gyártásra, a lélek pedig menet közben valahol elveszett. Én sosem írtam ezt Portnoy hiányának számlájára, hiszen mint fentebb jeleztem, ezek a problémák az én értelmezésemben valamikor úgy az Octavarium környékén kezdődtek, hogy aztán a 2010-es évekre kiteljesedjenek és teljesen rányomják a bélyegüket a zenekar munkásságára. Minden lemezt megpróbáltam szeretni, újra és újra magamra erőltettem őket, de nem sok sikerrel – összességében mindegyik elrohant mellettem. A legerősebbre még így is talán az A Dramatic Turn Of Events sikerült közülük, amikor bizonyítani akartak az új helyzetben, de ebből sem lett nagy kedvencem. A mélypontot pedig egyértelműen a The Astonishing terjengős, önmagába borult, némi ízléstelen giccstől sem mentes megalomániája jelentette. Portnoy eközben a Sons Of Apollóval sikeresen mutatta meg, hogy ennyi év után is lehet Dream-féle progmetált tolni igazán magas minőségben. Igazság szerint akadnak kétségeim, hogy a megint nagyon sebtiben készülő friss, közös lemez tényleg annyira jó lesz-e, mint ígérik, de az esélyt azért megadom nekik. Némi rosszindulattal úgy is fogalmazhatok, hogy az előző néhány albumnál nem lesz nehéz jobbat, karakteresebbet csinálniuk...

Kedvenc dalok: Bridges In The Sky, Our New World, Awaken The Master

Bertli Zoli

Na, szóval LaBrie hangja újdonság volt, nem kellett azon agyalni, hogy vajon hogy bírja ezt, milyen élőben, esély se volt koncertre menni abban az időben, egyszerűen elmerültem a mágiában, bírta a Walkman, bírta a deck. Jó volt nézni a srácok hardrockizált fazonját, a hosszú hajakat, a jó fotókat, tehát nagyon rokonszenves volt a körítés is. A Metropolis a káosznak ható szólórészével a mai napig képes lenyűgözni, de lehetne sorolni minden dalt, melyik miért mesés vagy felemelő, inkább el se kezdem. Egész egyszerűen a komplett album légies, magával ragadó, a nyakatekert részek is könnyedek, finomak, ész és érzelem nagyon kellmes aránya. Természetesen visszahajoltam a When Dream And Day Unite-ra is, de az elejétől fogva lehetetlen volt befogadnom Dominici orgánumát, ezt pedig tetézte a pusztulat hangzás is, ezért hanyagoltam az egészet, pedig elég sok jó zenei téma van a korongon. Az írás kapcsán most aztán végigpörgettem, de az énektől kikészültem, sajnálom, ne haragudj, Charlie!

Aztán '94-ben megtörtént az addigi legnagyobb traumám, sorkatonaság sújtott, aminek idején a zenehallgatás menedékké vált, míg annak előtte jóformán csak szórakozás volt. Az Awake ismét csak szinte egyszerre jelent meg az aktuális Megadeth-albummal (Youthanasia), és novembertől kezdve nekem meg is volt oldva a hallgatnivaló hónapokra. Pont annyival lett mogorvább a harmadik Dream Theater-lemez, amennyivel az akkori hangulatom is elbírta, a hangzás szigorodása a trendekkel párhuzamosan bejött, Kevin Moore újabb csodákat vitt a kíséretbe, minden klappolt, minden stimmelt. Ekkor már lett egy Discmanem, és a CD-borító által kínált dalszövegeket is oda-vissza fordítgathattam. A Space-Dye Vest búskomorsága annak ellenére is magába húzott, hogy már akkor sem hallgattam semmiféle búvalbaszott zenét, ám gyakran éreztem magam lebegés közben, amint a fejhallgató átkarolta a fejem. Így aztán eléggé drámaként hatott a hír, hogy Moore lelécelt. Az A Change Of Seasons ugyan roppant kiművelt darab lett, ami még bőven magában hordozza Moore szellemiségét, selyemfényű zenei világát az erősen garázshangzásosság ellenére is. Az utódjaként érkező Derek Sherinian minden tekintetben vicc volt számomra, billentyűinek hangszínét sose bírtam megszokni.

Jött a Falling Into Infinity, nagy rákészüléssel elindítottam.... és vártam, hogy elinduljon. Olvasom az interjúkat, rettentően bizonygatják a fiúk, hogy életük legjobb lemezét alkották meg... Oké, dallamos, oké, semmi további durvulás. De valahogy csak nem akart megérkezni. A New Millennium erős seattle-i hatásokat használt, nekem meg nem jött be. És végig így. Most, hogy belehallgattam, olyan, mintha soha nem is hallottam volna, semi nem fogott meg belőle. A koncert se segített, de leginkább csak a megszeretési folyamatok ellen dolgozott.

A Scenes From A Memory arra hivatott jönni, hogy visszatérjenek a megfelelő ösvényre, de nekem az is csak erőltetésnek tűnt, ráadásul az akkor még parókás Rudess játéka se hozta meg a várt hatást, mert bár keményen virtuóz a fickó, valahogy teljesen giccs, amit művel. A zene érdektelenné vált, odaveszett a könnyedség, és ez nem is változott azóta sem. A szépszámnak készült negédes dalok pedig csak rontanak a helyzeten. Beleuntam LaBrie legzavaróbb stílusjegyébe is, hogy a magas hangok képezése miatt minden szót szinte csak á-val képes énekelni, de aztán már mostanában a magas hangok is elérhetetlenek normálisan.

A Train Of Thought teljes egészében kimaradt nekem, azt hiszem, hallottam róla vagy két-három percet tesóm autójában, oszt jónapot. A Silver Lininggal még megpróbálkoztam, az Octavarium is lement, tán a Six Degrees az utolsó CD, amit megvettem tőlük. A pszichológiából doktorált Kevin Moore-t soha nem lehet már odaképzelni se a fiúkhoz, de jobb is így.

Csak a szépre emlékezem.

Cseke Feri

1. Images And Words / Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory / Awake (10/10)
2. A Change Of Seasons (10/10)
3. When Dream And Day Unite (10/10)
4. Train Of Thought (10/10)
5. Black Clouds And Silver Linings (10/10)
6. Six Degrees Of Inner Turbulence (9,5/10)
7. Falling Into Infinity (9,5/10)
8. Systematic Chaos (9/10)
9. Octavarium (9/10)
10. A Dramatic Turn Of Events (8,5/10)
11. The Astonishing (7,5/10)
12. A View From The Top Of The World (7,5/10)
13. Distance Over Time (7,5/10)
14. Dream Theater (7,5/10)

When Dream And Day Unite

Sokan hangoztatják, hogy ez egy méltatlanul alulértékelt lemez, de szerintem nincs így. Úgy tapasztalom, hogy a keménymag és a hardkór-rajongók is a csapat egyik legjobbjának tartják és akadnak olyanok is, akik hiányosságai ellenére is imádják, nagyra értékelik, s ugye az ilyesmi sokkal többet jelent bármilyen statisztikai mutatónál. Ami méltatlan ezekhez a dalokhoz, az leginkább a produceri munka. A demós megszólalás nem igazán vállalható a bostoni zeneakadémián nevelkedett fiatal muzsikusok bemutatkozásához, akik még ebben a formában is azért elég sok sorstársat hagytak állva a szakmában, pedig semmi olyasmit nem csináltak, amit már előttük a Rush, a Kansas vagy a Yes ne tett volna meg. A titok valószínűleg az extrém határokig kitolt komplexitásban, az ötletességben és a fogósságban rejlett, de ezek mellett a lemez megfoghatatlanul misztikus atmoszférája is elképesztő, nem is beszélve a briliáns kompozíciókról. Tény, hogy nem robbantottak vele nagyot a megjelenésekor, ezért is szívesen meghallgattam volna egy modernebb körülmények közötti újrafelvételt, persze szigorúan Charlie Dominici mondjuk tíz-tizenöt évvel későbbi, érettebb hangjával. Sajnos ez már semmilyen körülmények között nem fog megvalósulni...

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Images And Words

Emlékszem, épp sorkatonai szolgálatomat töltöttem, amikor megismertem ezt az albumot. Valami Metallica-nótát próbáltunk megfejteni az egyik zenész cimbivel az akusztikus gitáron, aztán egy haver berakta „csak úgy" a Take The Time-ot háttérzenének. Először a Joey Tempest- és Geddy Lee-féle lehetetlen magasakat kiéneklő énekesre figyeltem fel, de aztán elérkeztünk a dal hangszeres betétjéhez is. No, hát ez volt az a pillanat, amikor megfagyott a kezünkben a pengető. A fölényes zenei tudás, és ahogy mindezt egy dalon belül prezentálták, addig semelyik általunk hallott, rock/metál zenére nem volt jellemző. Ámde ami a legvonzóbb volt az egészben az, hogy a zenészek tudása nem erőfitogtatásról szólt, hanem mesterien felépített és kiérlelt kompozíciókban testesült meg. A szuperlatívuszokat feleslegesnek is tartom elpufogtatni, hisz ennek a műnek minden másodperce zseni és minden bizonnyal ez a csapat legtökéletesebb lemeze is, melynek talán egyetlen negatívuma van csak: Mike Portnoy akkori trendekhez igazított műanyag dobhangzása, ami állítólag még neki sem tetszik (hülye hasonlat, de én is mindig úgy érzem, mintha feszesre felfújt lufikat püfölne). Egyébként függetlenül attól, hogy mennyire újszerű volt az, amit csináltak, a hatásaik egyértelműek voltak. Kevin Moore és James LaBrie erősítették az érzelmi oldalt és a Journey-féle AOR-os melódiákat, Portnoy és John Petrucci egyszerre teremtették újjá a Rusht szteroidokon, John Myung pedig itt fektette le karrierjének legfontosabb mérföldkövét, miszerint ő lett a földkerekség legjobb interjúalanya. Ez a lemez amúgy akkora hatással volt rám, hogy még pólót is vettem, sőt tervben voltak a későbbi DT-koncertek is, pedig egyik tevékenység sem volt jellemző rám. Az persze elég fellengzősen hangzana, ha még azt is elárulnám, hogy Petrucci gitártémáit is bemagoltam, illetve a zenekarunkkal játszottunk Pull Me Undert és Another Dayt is, így erről inkább nem nyilatkozom. De egy zenével beoltott rajongó már csak ilyen. Vagy penget, vagy pengetőt gyűjt... vagy mindkettőt egyszerre.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Awake

Színvonal-visszaeséssel nem nagyon lehetett megvádolni a zenekart, amikor kijött az Awake, pedig egy olyan tip-top anyag után, mint amilyen az előző, rengeteg banda elvérzett volna. Ők viszont letettek egy ugyanolyan erős albumot, igaz, hogy az Awake egy kicsit másképp volt erős, de azért, na. Az Erotomania és társai ugyancsak a Magyar Honvédség kötelékében kezdték ki a lelkemet és még a mai napig sem vagyok képes megfejteni, hogy mitől van ennek a lemeznek olyan egyedien komor hangulata, ami először még barátságtalannak is tűnt, majd idővel úgy bekattant, hogy képtelenség volt szabadulni tőle. Ebben persze nagyban közrejátszhatott Petrucci HHHHHH-Ibaneze (azaz: Herék mellé lógatott Húrokkal kiszerelt, H-ra Hangolt, HétHúros Ibaneze), de mégis inkább Kevin Moore melankolikus hangulati elemei lehetnek a felelősek ezért a még pozitívabb töltetű dalokban is érzékelhető, borongós atmoszféráért. A billentyűs e lemezt követő kiszállásával a banda elvesztette az egyik legerősebb láncszemét, de később persze ezt is sikerült túlélniük. Bár a lemez megszólalása az én füleimnek egy kissé steril, viszont ha nem veszünk erről tudomást (még jó, hogy itt vannak Petrucci Panterás riffjei), akkor ez is ugyanolyan megkerülhetetlen überklasszikus mestermű, mint elődei, ami velük együtt formálta át a zenéhez való hozzáállásomat is (a Space-Dye-Vest-et is feldolgoztuk). Kár is rá tovább szaporítani a szót: felbecsülhetetlen értékű remekmű, sok tekintetben a csapat leg-leg-legje...

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

A Change Of Seasons

Jó hosszú lemez lett volna az Images And Words, ha még ezt a nagy lélegzetű, összetett művet is rápréselték volna, pedig valójában ez is azokban az időkben született. Utólag úgy gondolom, hogy jól tették, hogy érlelték egy kicsit, s később némileg szerethetőbb és dinamikusabb hangzással rögzítették. Ez volt a Moore-t váltó Derek Sherinian bemutatkozása is, aki már akkor is egy jól bejáratott arc volt a szakmában és profizmusa is teljes mértékben átjött a felvételeken. Akárcsak elődeit, ezt az EP-t is rögtön megkedveltem, s szinte nem volt nap, hogy ne pörgessem le az eredeti CD-t többször is egymás után, pedig hát a ′90-es évek közepén csak úgy tornyosultak a jobbnál jobb albumok. A zenekar hatásaiból összegyűjtött feldolgozás-koncerfelvételek is hagytak némi nyomot bennem, ugyanis itt ismertem meg a Dixie Dregset és a Kansast is, amelyek később szintén komoly függőséget okoztak nálam. Utóbbiakat ráadásul minden idők legjobb prog-rock csapatának könyveltem el magamban, miután Petrucciék hatására komolyabban elmélyedtem az életművükben. Ők azok, akiket általában mindig elfelejtenek megemlíteni, amikor szóba kerül a négy-öt leggyakrabban emlegetett prog-rock csapat a ′70-es évekből, pedig szerintem mindegyiküknél hatalmasabb zenéket írtak. A DT-re is óriási hatással lehettek, ez egyértelmű. A Medley hatására továbbá azt is a fejembe vettem, hogy egyszer jómagam is összerakok majd egy hasonló, gördülékeny egyveleget rock-klasszikusokból, ha lesz egy zenekarom. Ez utóbbi végül meg is valósult: Medley-X néven játszottuk a dalt minden fellépésünkön.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Falling Into Infinity

Imádom azokat a zenekarokat, akik képesek megújulni, mernek másfajta zenei területekre kalandozni és különböző hangzásokkal kísérletezni. A szintén Sheriniannel elkészített Falling is e mentalitás jegyében foganhatott meg, s nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ennek a koncepciónak is a feketeöves Beatles-rajongó Portnoy lenne az értelmi szerzője, hisz a liverpooli zsenik másodvirágzása is valami hasonló, kísérletezős vonalon zajlott le. LaBriéknél minden eddiginél dalcentrikusabbá vált a történet, néha túlságosan is, de ezzel is úgy voltam, hogy nem tudtam nem imádni, annyira igényes volt még ebben a formában is minden, amihez hozzányúltak. A villantós progresszivitás persze jól a háttérbe szorult, de a Rush-hatások azért továbbra is megmaradtak (Trial Of Tears, Lines In The Sand, Just Let Me Breath, Hell's Kitchen – utóbbi szintén a koncertjeink része volt), a Kevin Shirley-féle hangzást pedig valami őrület, hogy mennyire topra tették. Ennyire telten és természetesen egyik Dream-lemez sem dörrent meg azóta sem és persze ennél a fajta hangszerelésnél derült ki többek között az is, hogy az állítólag túlképzett és lélektelen muzsikusok tudnak azért feelingesen is játszani, ha kell. Ennyit erről. A King's X-es Doug Pinnick szereplése is extra adalék, ámde mégsem tudok maximális pontszámot bevésni erre a lemezre, mert akad rajta két-három dal, amelyeket még az ő nyitottságukhoz mérten is túlzásnak tartok és általában ignorálni is szoktam őket. Bár nyilván ezek is tökéletesek, mégsem tudnak úgy elkápráztatni, ahogy az eddig megszokott volt.

Pontszám: 9,5

Kedvenc dalok: mindegyik, kivétel Take Away My Pain és Anna Lee

Liquid Tension Experiment: 1

Ha nem zavar senkit, akkor én az eredetileg side-projectként beizzított LTE-t is a DT szerves részének tekintem, hisz gyakorlatilag a zenekar dalszerző keménymagja szerepel itt, kiegészülve a King Crimson legendás Chapman Stick bőgősével, Tony Levinnel. Sherinian távozása után az új billentyűs, Jordan Rudess leszerződtetését követő próbák, elképesztő mennyiségű zenei anyagának a lenyomata lett végül ez az instrumentális album, amelynek tételei - néhány elszállós jam-sessiont leszámítva – simán elfértek volna egy Dream-anyagon is, annyira jók. Azóta is rendszeresen előveszem őket, ha karakteres dalokban kifejezett és energikus instru-zenét van kedvem hallgatni. Elképesztő amúgy, hogy még egy ilyen hobbi-projectkben is mennyire dalközpontúan gondolkoztak és nem az volt a fő cél, hogy megmutassák, mennyire hű de képzett zenészek vagyunk. Az igazság az, hogy sokkal többször lepörgetem innen a kedvenceimet, mint az anyabanda néhány későbbi eresztését, illetve innen is magunkévá tettük a State Of Grace-t.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Paradigm Shift, Universal Mind, Kindred Spirits, State Of Grace, Freedom Of Speech

Liquid Tension Experiment: 2

Nem kellett sokat várni az LTE folytatására, amelynek ugyanúgy helye van a zenekar sorlemezei között, mint ahogy az elsőnek is. Az is tök egyértelmű, hogy a srácok ekkor jártak termékenységük csúcspontján, egészen félelmetes, hogy mennyi és milyen színvonalas muzsikákat kalapáltak össze az ezredforduló környékén, ahol a mennyiség egyszer sem ment rá a minőség rovására. Azt a lehengerlően gyilkos soundot, amit ide is megalkottak, szinte biztos, hogy nem két perc alatt agyalták ki, pedig e tekintetben az első korong próbatermi, nyers megdörrenése sem volt igazán gáz. De itt, ahogy például az Acid Rain kezdő taktusaival lebontják az arcodat, az azért elég komoly sérüléseket is tud okozni, ha nem vigyázol. És persze itt is végletekig kidolgozott és mesterien felépített kompozíciókban köszön vissza az őstehetség.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Acid Rain, Biaxident, When The Water Breaks, Chewbacca, Hourglass, Another Dimension

Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory

Ha valaki azt mondja nekem a ′90-es évek végén, hogy a DT képes lesz még magát túlszárnyalni, simán kiröhögtem volna. Aztán az egy korábbi dalukra felhúzott koncept-albummal pontosan ezt csinálták, én meg nem hittem a füleimnek, hogy mi a jóistent zenéltek már megint össze, ami ismételten akkora hatással volt rám, hogy életem egyik meghatározó albuma lett, s amelyet végül az LTE-ben megismert Rudessszel készítettek el. Jordant persze lehet utálni. Nekem már az első találkozásunkkor sem volt szimpi, ahogyan szétbugyborékolta a show-t a Touring Into Infinity koncertjén a PeCsában. Ebben persze benne volt az is, hogy alig vártuk már, hogy az előzenekarként fellépő Rudess-Morgenstein Project fejezze végre be a dolgát, annyira kíváncsiak voltunk a főattrakcióra. Aztán végül mégis ő lett az új billentyűs, és azt nem lehetett tőle elvitatni, hogy remek dalszerző, hisz mélyen benne volt a keze a Metropolis kompozícióiban, sőt, nem evilági tehetsége Petrucciékból is kihozta a maximumot. Nem tudom, hogy melyik lemezt hallgattam többször, ezt, az Awake-et vagy az I&W-öt, és ugyanígy eldönteni sem vagyok képes, hogy melyik az abszolút kedvencem, így mindhármat megosztott első helyre vagyok kénytelen helyezni a mellékelt listán. A homályos kimenetelű, reinkarnációs sztori is csak hab volt a tortán, de a lényeg akkor is a végtelenül ötletes, visszatérő motívumokból álló, komplex, de mégis minden rezdülésében befogadható szerzeményekben rejlett. Az is meglepő húzás volt, hogy az előző anyag után újra visszakanyarodtak a súlyosabb, technikásabb irányhoz, és ahogy itt is megszólal minden hangszer, már akkor is etalonnak számított. A narrátor hangjától – még ha csak magamban idézem fel, akkor is – minden alkalommal kiráz a hideg: „Open your eyes ,Nicholas!"

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Six Degrees Of Inner Turbulence

A Six Degrees az egyetlen CD-m a zenekartól, amelyiken ott feszítenek hőseink aláírásai, ugyanis képesek voltunk órákat álldogálni a hosszú sorban az akkori turné dedikálásának napján, többek között a tragikus sorsú, egykori Stonehenge-billentyűs, Baki Ádám társaságában... Aztán mire odajutottunk, hogy lekezelhettünk az öt zenésszel, csak az idióta vigyort és egy „nájsztumítjút" sikerült magunkból kipréselni, pedig olyan szívesen elmondtam volna, hogy mennyire jó lett az új lemez is, és, hogy szerintem itt hallható a banda legvagányabb és egyben legbrutálisabb szerzeménye, a próbatermi jammelésből született The Glass Prison. Bár a dupla CD első felén található, Jordan futurisztikus hangeffektjeibe mártogatott, pszichedelikusabb nóták nagyon furák voltak elsőre, az idő végül mégis fincsire megérlelte őket. A negyven perc fölé hizlalt, musical-jellegű címadó viszont már elsőre is bejött, és tetszett, hogy ilyesmiben is kipróbálták magukat. Volt idő, amikor képtelen voltam ezt a lemezt a korábbi klasszikusok mellé sorolni, de mára már azzá érett. Mesteri darab lett ez is, csak egy kicsit másképp.

Pontszám: 9,5

Kedvenc dalok: The Glass Prison, Six Degrees Of Inner Turbulence, The Great Debate, Blind Faith

Train Of Thought

Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen nyomvonalon indulnak tovább a floydosan kísérletezős előző album után és egy kicsit reménykedtem abban is, hogy egy direktebb, zorkóbb irányba fogják majd kormányozni a hajót. A TOT-al aztán jól be is váltották a reményeimet, ami utólag visszatekintve ki is érdemelte a banda legfémesebben megdörrenő és arcleszaggatóan zúzalékos albuma titulust. Csak üdvözölni tudtam azt, hogy Jordant a csapat által rituálisan kiosztott nyaklevesek után, kizavarták a stúdió konyhájába mosogatni, s eközben a három alapítótag potmétereit ütközésig feltolták. Ezekben a dalokban még perzsel a tűz, az ember csak kapkodja a fejét a remek témáktól, az energiától szétfeszülő riffektől és a kitörölhetetlen refrénektől. Itt sincs gyenge pont, tökéletes minden másodperc és még a fekete-fehér borító is teljes mértékben visszatükrözi az anyagon hallható muzsika komorabb, sötétebb tónusú hangulati elemeit. Imádtam azt, ahogyan eddig a pontig soha nem adták ki ugyanazt a lemezt, mindegyik valamennyire más volt, mint az előző, ami szerintem a világ legjobb zenekarainak az egyik legnagyobb erénye (itt most megint hivatkozhatnék a Beatles-re, hogy volt kitől tanulni e tekintetben is). Ha progresszív metálról volt szó, akkoriban még mindig ők voltak a kedvenceim a Symphony X-el egyetemben.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Octavarium

Ez pedig az első olyan anyag volt, ahol már nem éreztem azt a fajta bizsergést és izgalmat, mint a korábbiaknál. Nem is szól akkorát, mint elődei, meglepő dolgokat és kísérletezést még csak nyomokban sem vagyok képes rajta felfedezni. Kiszámíthatatlanság helyett is inkább a biztonsági játékot választották, de persze még ezt is profi módon vezényelték le, hisz akadnak azért itt őrületesen jó pillanatok is. Ilyen a Six Degrees-hez hasonlóan nagy terjedelmű, mini rock operaként is funkcionáló Octavarium vagy a drámai Sacrificed Sons, ami a zenekar valaha írt legjobb dalainak egyike. De vannak itt olyan szerzemények is, amelyek önmagukban ugyan jók, DT-mércével mérve viszont már kilógnak a sorból. A Walk Beside You például ilyen, ami sokkal jobban állna mondjuk Bonóéknak a U2-ban, de persze az ilyesmire is tekinthetnénk úgy, mint kísérletezés, csak már nem annyira érdekfeszítő mint korábban. Szoktam néha ezt a lemezt is pörgetni, de inkább csak a kedvenceimet válogatom ki róla, melyek még így is kiteszik egy „normál" nagylemez játékidejét.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Sacrificed Sons, Octavarium, Panic Attack, The Root Of All Evil

Systematic Chaos

Nálam sokat nyom a latban egy lemez megítélésénél, hogy a későbbiekben mennyire gyakran pörgetem újra. A zenekar kilencedik stúdió albumáról nem mondhatom el, hogy nem vagyok képes élni nélküle, pedig ha úgy vesszük, kardinális hiba még itt sem csúszott be az olajozottan működő gépezetbe, csak egy kissé önismétlő és újrahasznosított lett a végeredmény, annak ellenére is, hogy a minőség nyilván ezen a korongon is az egekben van. S persze ugyanúgy, mint az előzőnél, innen is tudok kedvenceket kiemelni, ami szintén azt sugallja, hogy egy picit vegyes már az összkép. Némi kísérletezés amúgy itt is fellelhető: a Prophets Of War Muse-jellegű kikacsintgatása picit szokatlan, de ennél azért voltak már jobban sikerült próbálkozásaik is korábban, és szerintem akad egy pár töltelék ízű falat is a nóták között. A narrációkkal telerakott Repentance és a rétestészta-effektust nyomokban magában hordozó The Ministry Of Lost Souls egyes momentumai is ilyenek. A Constant Motion és a The Dark Eternal Night viszont még mindig úgy odapörköl, hogy nem tud közben elkalandozni a figyelmem (utóbbi megvadított bridge-ét és szólóját kikérem magamnak... eh). A helyzet tehát közel sem katasztrofális, de az ihletettség eltűnt.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Constant Motion, The Dark Eternal Night, In The Presence Of Enemies – Part I-II

Black Clouds & Silver Linings

Elődjétől eltérően ezt viszont sűrűbben le szoktam porolni, pedig itt sem történik már semmi különleges és az izgalmi faktor is jócskán visszaesett. Mégis valamiért ezekbe a dalokba jobban bele lehet kapaszkodni és a régi játékosságot, illetve az ötletek ide-oda csavargatását is sok helyen visszacsempészték, amivel újabb plusz pontokat értek el nálam. Jordan futurisztikus bugyborékai persze kurva idegesítőek mindenhol, és az sem volt elsőre könnyen megemészthető ahogyan pofátlanul lenyúlták és újrahasznosították a The Glass Prison témáit egy új dalban (The Shattered Fortress), de nem tudok haragudni, mert ezt a dalt olyan őrületesen klassz motívumokkal rakták tele anno, hogy bármerre is csavargatják őket, mindenhogyan ütősen fognak megdörreni. Hosszú idő után végre egy csodaszép ballada is megszületett (Wither), a Portnoy apjának emlékére készült The Best Of Times pedig az egyik legmegkapóbb pillanata a teljes életműnek. Ha nem figyelek és átengedem magam az érzésnek, a megható intro-főtémánál olykor az én torkom is elcsuklik, de ami utána következik az is óriási, hiszen az meg egy akkora Rush-utánérzés, hogy akár Alex Lifesonék is nyomhatnák. Szerintem direkt ebben a szellemben alkották meg. A bónusz CD feldolgozásainak is mindegyike remek, különösen az Iron Maiden To Tame A Landjének zúzdásított változata, de mondjuk az ős-Queen-Medley-ből azért rögtön leszűrhető, hogy LaBrie fényévekre jár Freddie Mercury géniuszától. A csapat „felnőtt" korszakának szerintem ez a lemez a legszerethetőbb és legerősebb mozzanata, amit később már nem voltak képesek megugrani. Portnoy is jól ráérzett, hogy mikor kell dobbantani.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

A Dramatic Turn Of Events

Myungék folytatták úgy is, hogy a zenekar motorja és társalapítója fogta a sátorfáját és lelépett nílmórzbendezni, adrenalinmobozni, transzatlantikozni, flájingkolorszozni, metálallídzsönszözni, vájnőridogszozni, jellomettörkasztördözni meg satöbbizni. Szerintem nagyon jól tette, mert így még gazdagabbak lettünk egy csomó friss és szintén minőségi zenékben utazó alakulattal. A részben nyilvános dobos-meghallgatások szűrőjén végül az ex-Annihilator-, ex-Extreme-satöbbi-ütős Mike Mangini csúszott át (én jobban örültem volna Marco Minnemann-nak), aki tökéletesen el is végezte a feladatát, sőt, technikailag sokszor fel is múlta elődjét. A kapaszkodós témákat is lazán lezavarta, ámde ezeken kívül sokat nem tett hozzá a vele készült nótákhoz. Dalok szempontjából itt is inkább vegyesebb az összkép, a régi izgalom és fény már csak néha-néha ragyog fel. Az Outcry és a Lost Not Forgotten hangszeres betétei valamint refrénjei azért még bőven le tudnak nyűgözni (utóbbi intro páros-szólójánál mindig kiveszem az agyam, s visszateszem), azonban a Bridges In The Skyban már legfeljebb csak az intróban hallható mantrázás az, ami érdekes, melyben azt énekli a kórus, hogy „ánuszt tekeri". A Breaking All Illusions kalandozós villantásait is jól esik azért hallgatni, de nem tapadnak már úgy le, ahogy az korábban jellemző volt. Akkor már inkább a „kötelező egyszerű dalként" funkcionáló, Beneath The Surface-re szavazok, ha kedvenceket kell kiválogatni innen.

Pontszám: 8,5

Kedvenc dalok: Outcry, Lost Not Forgotten, Beneath The Surface, On The Back Of Angels, Breaking All Illusions

Dream Theater

Ha az ember képes megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy ekkoriban már a zenekar réges-régen túl volt a legkreatívabb korszakán, úgy valószínűleg könnyebben be tudja fogadni a később megszületett műveket is. Így tudtam én is megbékélni a Manginivel készült második koronggal is, ami szerintem a patinás életmű egyik leggyengébb darabja lett. A melléknév nyilván itt is idézőjeles, akkoriban mégis úgy éreztem, hogy az elcsatangolt Portnoy frissen beizzított alakulataiban sokkal több izgalom és potenciál rejlett, mint az anyabanda változatlanul igényes, de már fénymásolóval készült lemezeiben. A szituáció hasonló volt ahhoz, amikor Bruce Dickinson kilépett az Iron Maidenből és olyasmiket csinált szólóban, hogy azokkal tulajdonképpen hülyét csinált Steve Harrisékből. Mangini soundját is jól elcseszték, az egész olyan, mintha letakarták volna a pergőjét kartonpapírral, és a cájgot, úgy ahogy van felnyomták volna a kályhacsőbe. Ennél jobb hasonlat nem ugrott be az élettelen, puffogó dobokkal kapcsolatban. A dalokból is nehéz bármit is felidézni: a Behind The Veil refrénje megvan, de a többi szinte fehér folt az azóta eltelt időt követően. Kizárt, hogy Portnoy szűrőjén ez az anyag teljes egészében átsiklott volna.

Pontszám: 7,5

Kiemelkedő dalok: Behind The Veil, The Bigger Picture, The Looking Glass, Illumination Theory

The Astonishing

A jelentős életmű és karrier után előrukkolni egy dupla lemezzel, elég kockázatos lépésnek tűnt. Már a Six Degrees idején sem volt egy életbiztosítás az ilyesmi, nemhogy tizennégy évvel később, s főleg egy olyan előző lemez után, ami messze nem tartozik a legerősebb láncszemek közé a zenekar történetében. Elsőre nyilván én is besokalltam ettől, azonban később végül mégis letisztult a kép, kibontakoztak a részletek, s az akkori kritikákkal ellentétben, én nem tartottam „annyira" rossznak ezt a lemezt. Az izgalommentesség és az uncsi újrahasznosítás persze stimmelt, de ha erről nem vettem tudomást, úgy is szórakoztató tudott lenni a végeredmény. Ma már egy kicsit másképp látom. Mangini „lélektelenítése" itt sincs jó hatással semmire (a lábdob olyan, mintha egy plexiüvegen kocogtatnám a mutató ujjam), és tölteléknek sincs híján a lemez, de olyannyira, hogy ilyesmi még soha korábban nem volt jellemző. Szinte biztos, hogy Portnoy innen is lenyeste volna a felesleges cafatok 60-70 százalékát... Ma már innen is inkább csak a kedvenceimből szoktam összeválogatni egy nagyjából 20 (!) perces besztofot, ami azért elég beszédesnek tűnik, s javarészt ezekre a nótákra sem nagyon emlékeztem miután a cikk kedvéért végigpörgettem őket újra. Meg is lepődtem, hogy emlékek nélkül száguldottak el mellettem a többnyire teátrális, nagyzenekaros hangszerelést kapott tételek. Utóbbival amúgy nem is lenne baj, ha több kapaszkodó és valódi magasztosság lenne bennük, de így sajnos hosszútávon és ilyen grandiózus kivitelezésben csak fárasztó a dolog. A hangképet vastagon beterítő fúvósok, vonósok és kórusok ráadásul Petrucci gitárjait is bedarálják, akinek szerepe egyébként is olyan, mintha csak bérzenész lenne a bandában. Ilyen sem volt még, hogy ennyire parkolópályára állították, de a koncepció biztos így lett kitalálva: több művészkedés, kevesebb rákenroll. Nekem ez a lemez jelenti a teszkós Dream Theatert, és nagyon nem szívesen írok le ilyesmit, de kínszenvedés volt hosszú idő után újra végighallgatni.

Pontszám: 7,5

Kiemelkedő dalok: The Gift Of Music, A Saviour In The Square, Chosen, Moment Of Betrayal

Distance Over Time

A koponyás borító alapesetben gáz, a DOT esetében viszont ezt nem érzem annak, sőt a Metropolis 2 óta szerintem ez lett a legvagányabb borító, amelyre talán még Shakespeare is büszke lenne, de nem csak a Hamlet-allúzió miatt. A zenéről már nem tudok ennyire pozitívan nyilatkozni, hiába találták meg végül Petrucci szintetizátorok mögé esett gitárját, az összkép már csak nyomokban idézi meg az egykor még perzselő tüzet és ihletettséget. És akkor itt vannak megint Mangini egyre jobban elcseszett dobjai, amelyeket most a változatosság kedvéért olyan kifejezéstelenre kevertek, mintha egy szoftver alkotta volna meg őket. A dalokról sem tudok se jót, sem rosszat mondani, szokás szerint itt is megtalálhatók az erélyesebb momentumok, melyeket akár jóra is lehet hallgatni, de az is egyértelmű, hogy nem az életmű erősebbik felén helyezkednek el. Az újrapörgetéskor kábé a 10 százalékukra emlékeztem. És ez nem túl biztató jel.

Pontszám: 7,5

Kiemelkedő dalok: Fall Into The Light, Paralyzed

A View From The Top Of The World

A minden bizonnyal utolsónak elkönyvelhető Manginis-lemezt is ugyanabban a kiszámítható és újdonságoktól mentes mentalitással készítették el, mint három-négy elődjét, annyi különbséggel, hogy a dobok itt talán egy tücsökfasznyival jobban szólnak. Az összhatás persze itt is inkább csak közepes, mint kiemelkedő, ha ezt a teljes életműre kivetítjük, de azért ugyanúgy ledöbbentem, hogy mennyire nem volt ismerős szinte semmi, amikor újra hallgattam. Az ilyesmi azért nem volt jellemző a Dramatic-lemeztől visszamenőleg. Az egyéni teljesítményeket sem méltattam eddig, aminek nem is volt igazán nagy jelentősége, de most talán már leírhatom, hogy LaBrie teljesítménye kopott meg a legnagyobb mértékben az évek során, bár ezt inkább az élő performanszokra értem, a lemezeken úgy-ahogy mindig hozta a formáját. Megemlíteném még Petrukki János szólólemezeit és az LTE hármast is, de csak azért, mert voltak ilyenek is, és ezeknél már sejthető volt, hogy a rajtuk szereplő Portnoy nem vérig sértődve távozott a zenekarból anno. Idei visszatérésével talán némi frissességet és kraftot is vissza fog majd csempészni a csapatba, de azért várjuk ki a végét.

Pontszám: 7,5

Kiemelkedő dalok: Answering The Call, Transcending Time, A View From The Top Of The World

1. Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory
2. Awake
3. Images And Words
4. Distance Over Time
5. Train Of Thought
6. A Change Of Seasons
7. A Dramatic Turn Of Events
8. Black Clouds And Silver Linings
9. Dream Theater
10. A View From The Top Of The World