Shock!

A Cynic muzsikusainak zsenialitását ostobaság lenne vitatni. Az 1993-as Focus megfellebbezhetetlen alapmű – elég sokan tanultak belőle a mai nagyok közül… –, és a tavalyi Traced In Air is csillogtat néhány ritka erényt, de Paul Masvidalék ennek ellenére is elvesztek a Papp László Sportaréna színpadán. Nem arról van szó, hogy hiba csúszott volna a programba, még csak azt sem mondanám, hogy nem történt odafent semmi, hiszen a turnébasszer Robin Zielhorst egymagában is komoly showt produkált, és a nagyhajú gitáros, Tymon Kruidenier is mozgott eleget, de valahogy mégis az volt az érzésem, mintha kicsit maguknak játszanának.

Nyilván ez a jazzes-progos-kísérletezős zene nem feltétlenül kiált színpadi leszbishow és lefejezett disznók után, de a nyakba húzott gitárján molyoló Masvidal leginkább olyan benyomást keltett, mint egy szégyenlős műegyetemista. Bántani persze semmiképpen sem akarom őket, mert óriásit muzsikáltak, tényleg le a kalappal mindenki előtt – miket ütött már Sean Reinert! –, ám az igazi színpadi rutin hiánya így is ordító volt.

A közönség egyébként levette az előadást, tapsot és ovációt is kaptak rendesen (ahhoz azért elég süketnek kell lenni, hogy valaki egyáltalán ne értékelje ezt a zenét), de az elsősorban a Traced In Air dalaira koncentráló Cynic sokkal inkább való valami hangulatos kis helyre, mint ilyen nagy színpadokra. Egy klubbulijukra ennek megfelelően gondolkodás nélkül venném meg a jegyemet.

Felesleges azon kárálni, hogy a Dream Theater nem csinált teltházat az Arénában, ugyanis vélhetően a koncert szervezői sem számítottak az utolsó pár hazai buli nézőszámának kétszeresére. Ugyanakkor ezúttal több mint 7 ezer jegy fogyott, ennyien pedig nem férnek el a jól bejáratott PeCsa szabadtéren, ráadásul a még szóbajöhető SYMA Csarnokkal ellentétben itt legalább normálisan meg lehet szólalni. Az erős félház egyáltalán nem volt zsibbasztó a hangulatra nézve, egyes felső lelátókat lefüggönyöztek, a keverő vonaláig pedig a szabad ülőhelyek is szépen megteltek. A két évvel ezelőtti budapesti koncert nem hagyott bennem olyan mély nyomokat, mint a megelőző négy: John Petrucciék láthatóan kedvetlenek voltak, és kissé automatára beállva játszották a dalokat egymás után. Most szerencsére szó sem volt ilyesmiről, már a nyitó In The Presence Of Enemies Pt.1.-nál lejött, hogy ezúttal nem lesz gond.

A lényegesen nagyobb bemozogható tér ellenére a megszokott színpad elrendezés semmit sem változott, baloldalt kapott helyet a láthatóan kicsattanó jókedvű Jordan Rudess forgó szintiállványa, előtte állt John Myung, Petrucci a jobb féltekét foglalta el, középen pedig Mike Portnoy megaméretű dobcucca vonzotta a tekinteteket. Ugyanígy a szerepek is fixek: a csapat igazi frontembere egyértelműen a folyamatosan bohóckodó Portnoy, aki valószínűleg bele is betegedne, ha nem rá szegeződne a legtöbb tekintet, és mindent meg is tesz ezért, a többiek kevésbé veszik ki a részüket az akciókból. Azt persze igazságtalanság lenne nem megjegyezni, hogy ezúttal nagyjából a műsor felénél néha már Myung is otthagyta a helyét, pedig ő általában úgy szokott viselkedni, mint akit leragasztottak egy adott pontra. Talán utóbbi momentum érzékelteti a legjobban, hogy a banda is élvezte a bulit, a legutóbbi alkalommal szemben ezúttal sokkal felszabadultabban, energikusabban muzsikáltak. A zenekar kritikus pontja élőben általában James LaBrie, akit azonban még sosem hallottam ennyire jó formában énekelni, noha ő volt az egyetlen, aki kissé enerváltnak tűnt. Amúgy sem egy nagy dumagép, most azonban tényleg alig szólt néhány szót a közönséghez, a hosszú instrumentális részeknél pedig rendszerint inkább elhagyta a színpadot. Mindegy, ilyen énekteljesítményre szerintem csak kevesen számítottak tőle, dickinsoni színpadszántást pedig vélhetően ugyanígy nem várt senki.

A Dream Theater egy turnén belül is szereti folyamatosan variálni a koncertprogramot, a körút korábbi állomásaival összehasonlítva pedig nem volt okunk panaszra, mert talán itt játszották a legjobb összeállítású műsort. Már az In The Presence – Beyond This Life nyitás tízpontos volt, az ezt követő Misunderstood igazi kuriózumként esett nagyon jól, a friss A Nightmare To Remember pedig élőben is mindent vitt. Komolyan nem értem, mit akar hallani a bandától, akinek ez a tökéletes dinamikai felépítésű, óriási riffekkel és tempókkal telezsúfolt nóta nem tetszik… Az általam kevésbé kedvelt Hollow Years szintén igazi csúcspont volt, különösen a végén bemutatott kifejtős rész adott új ízeket a jól ismert dallamoknak Rudess gyönyörű zongorafutamaival. És még ezt is tudták utána fokozni egy bődületes Awake blokkal, benne a Caught In A Web, az Erotomania és a Voices hármasával… Utóbbi magasaival LaBrie szerintem még a legnotóriusabb kétkedőket is meggyőzte ezen az estén, tényleg tökéletesen szakadtak ki belőle a hangok. Egy ilyen elementáris részre nehéz lett volna gombot varrni, így aztán nagyon okosan alacsonyabb fokozatba is kapcsoltak a Six Degrees Of Inner Turbulence dalóriás Kansas-ízű Solitary Shelljével, majd jött az este másik új dala, az A Rite Of Passage, amin szabályosan megdöbbentem, mekkorát ütött élőben. Egyenesen az Awake-érát megidéző erővel dörrentették meg a keleties főtémát, a refrént pedig az egész közönség együtt énekelte Jamesszel. A rendes programból ezután már csak a Pull Me Under volt hátra, amiben LaBrie megint nagyot alakított, de az is nagyon tetszett, ahogy Mike beleépített a klasszikus dalba egy szolid blastbeatet...

A ráadást egy óriási Metropolis / Learning To Live / A Change Of Seasons medley jelentette, ahol Rudess is kijött a frontra nyakbaakasztható szintetizátorával, hogy Petruccival vállvetve szólózzanak egy nagyot. Megvallom őszintén, az ilyen típusú megmozdulásaiktól az utóbbi években kicsit fázni szoktam, pláne, hogy a jó Jordan bármikor kapható némi videojáték-soundtrackeket idéző bemutatóra, ami aztán Johnt is magával ragadja. Az ilyen nekifutásokból szoktak kifejlődni azok a teljesen öncélú és sehová sem vezető gyorsasági versenyek, amiket mindig is nehezen toleráltam az újkori Dream Theaterben… Most azonban semmi hasonló nem történt, láthatóan jókedvűen sziporkáztak egyet mindenféle túlzó megmozdulás nélkül, aztán fület gyönyörködtetően visszatért a Metropolis főtémája, és folytatták az egyveleget. A negyed órásra húzott katartikus zárás után a csapat még visszajött ünnepelni egy kicsit, aztán szépen levonultak.

A hangzást illetően találkoztam pár negatív véleménnyel, többen is halk gitárt és némi kásásodást emlegettek, de ahol én álltam, ott mindent jól lehetett hallani, a többi meg nyilván azon is múlik, ki merre járt éppen a nézőtéren. Hogy csaknem hibátlanul játszottak, azt külön nem részletezem, mert ez a Dream Theaternél alap, bár Portnoy szokásos egyszemélyes műsorának köszönhetően itt-ott azért becsúszott némi apró kavarodás. Mindenesetre nagyon szegényes élete lehet annak, aki utólag ezen sziszeg, egy rockkoncertnek ugyanis nem a klinikai tökéletességről kell szólnia, hanem a feelingről, az pedig bizony nagyon is a helyén volt ezen az estén. Nálam már alighanem örökre a 2002-es, Six Degrees turnés budapesti koncertjük marad az etalon, azt leszámítva viszont talán ez volt az eddigi legjobb hazai Dream Theater buli.