Shock!

Egy újabb lemez a Dream Theatertől, amelyik vég nélküli vitákat fog kiváltani a rajongóikból. Sőt, már kiváltott. Kezdődött a borítóképpel, órákig elemezgették mindenfelé, hogy mi a fenét ábrázolnak a golyóbisok, meg különben is, az egyik nem jó helyen van.

Bevallom töredelmesen, az utóbbi években valahogy kiesett nálam a pixisből a Dream. A régi lemezeiket a mai napig imádom, aztán valahogy a Scenes-nél kezdett megtörni valami, amitől persze anno elájultam kétszer, agyonhallgattam vagy két hónapig és azóta nem sokat vettem elő. Az utóbbi három évben egyáltalán nem. A Six Degrees-nél még bőven elfogult voltam, manapság az első cd-t még nagy ritkán előveszem, a másodikat egyáltalán nem. A TOT lemeznek meg tetszik a borítója... Nagyon kíváncsi voltam, vajon tudok-e még lelkesedni új Dream dalokért.

Az Octavariumot is vegyes érzésekkel hallgattam, elsőre volt, ami kifejezetten tetszett, volt, amit szörnyülködve figyeltem, aztán jó pár hallgatás után kezdett beérni a dolog. Elmondhatom, hogy összességében tetszik.
Annak ellenére, hogy most az előző lemezes túl nyilvánvaló Metallica-hatásokat levetkőzték, jött a helyükre más, ugyanannyira nyilvánvaló hatás: Muse és Pink Floyd. A Muse nem az a zene, amiért a prograjongók a kardjukba dőlnének, én sem igazán tartozom a nagy kedvelőik közé: három szám erejéig el tudom hallgatni, de izé... koncertre nem mennék.

No. A lemez. Az első szám (The Root Of All Evil) egy teljesen fülbemászó refrénnel bíró, tipikus Dream dal, kicsit talán szokatlan szólókkal. Második hallgatásra James-szel együtt fújod a refrént, mintha most végre nekiláttak volna normálisabb énektémákat írni neki. Jobban is tetszik a hangja, mint az utóbbi években bárhol, bármikor. Bár itt már saját maguktól nyúlnak - a dal végét mintha már hallottuk volna korábban tőlük, nem?...

A második dal lírai (The Answer Lies Within), James elég mély hangszíneit mutatná meg - ha lenne neki elég. Sajnos az ő hangkaraktere ennyire mély hangoknál már nem az igazi. Viszont van benne néhány szép vokáltéma. Kicsit furcsa is, hogy rögtön a második nótánál már elő kell venni a papírzsebkendőt, Mike Portnoy meg talán sosem ütött ennyire egyszerű témákat. Nagyon nem illik az eddigi világukba, de ez nem baj. A harmadik track (These Walls) valami nagyon furán - tőlük furán persze - morgós gitársounddal indít, aztán Jordan billentyűs hangszínei oldják az egészet, mielőtt az ember azt hinné megint durvulnak, jön egy visszafogott verze, a refrénnél bontakozik ki a nóta, úgy, ahogy az ember várja tőlük. Kicsit monumentálisan, fülbemászósan. Idővel talán az újabb Dream dalok közül az egyik legkiemelkedőbb lehet. Gitárszóló viszont itt is csak mutatóban akad, Petrucci nagyon moderálta magát ezen a lemezen. Tetszett Rudess visszafogott, mégis meghatározó billentyűjátéka a dalban végig.

Utána jön a dal (I Walk Beside You), amire egyöntetűen mindenki ujjal mutogat, hogy U2. Tényleg. Az ének főleg. LaBrie egy az egyben Bono-s dolgokat hoz. Egyébként nem rossz, csak hát nem szokványos tőlük ez a világ, szokni kell. Egyelőre magam sem tudom, hogy egy év múlva utálni fogom-e vagy sem. Jelen pillanatban közömbös. Az viszont tény, hogy slágert fognak gyártani belőle.

A Panic Attackkel a zúzósabb oldalukat villantják meg, ami ezen a lemezen először fordul elő, és ez az a nóta, ami bizonyos részei miatt sokakból fog ellenérzést kiváltani. A dal "szokványosan" építkezik, simán lehet ebből is koncertkedvenc dal. Portnoy picit többet dolgozik a dobjain mint eddig. Petrucci szólót is talán itt hallunk először normálisat. Még Maidenes ikergitáros szóló is van ám! Vagy legalábbis az egyik hangszer gitár, a másik lehet valami effektezett szintihang. A dal a felénél érkezik el ahhoz a ponthoz, ami egyértelműen Mike egyik legújabb kedvencének a hatása: az egyik énektémánál James hangja furcsán felcsuklik, nyeklik-nyaklik, na aki még nem hallott Muse-t, az a szívéhez kap és összerogy. Na igen, elég furcsa Jamestől ez a hajlítás, nem mondom, hogy elsőre nem lettem rosszul magam is - aztán megszoktam. Kicsit vicces azért sokadszorra is.

A hatodik, Never Enough egész jól indul, aztán ahogy bejön James immáron még Muse-osabb danolása, onnantól kezdve az egyszeri hallgató ismételten nem tudja eldönteni, hangosan röhögjön-e vagy behódoljon. Furcsa, szokni kell. A refrén Dreames, visszatér a remény, egész kis fülbemászó cucc lehetne ebből. A második verze-résznél már megszokottá válik ez az újfajta stílus, de azért megkönnyebbül mindenki, mikor újra a refrén következik. A szólókban Jordan villant inkább. Valahogy van egy különös lüktetése a dalnak, ami miatt mégsem tudom utálni.

Érdekes intróval kezd a tíz perces Sacrificed Sons, érezhetően komolyabb mondanivalóval bír, tipikusan kibontakozós dal, szép, nyugis, egyre terebélyesedő kezdéssel, a vonósok drámai fokozásával, aztán a felénél begyorsul a dolog, pedig az ember azt várná, hogy végig hömpölygős lesz a dal. Sokkal inkább a régi matekdream-világba visznek vissza. Kinek örömére, kinek nem. Inkább Jordan szólózik tőle elvárhatót, a Petrucci-szóló inkább fura hangok kavalkádja, mint tekerés. Mondjuk nem baj, ízlés dolga ez is, kinek tetszik, kinek nem. Mint ahogy az egész album. A dal háromnegyedénél megint magukat ismételgetik: "ezt már hallottam korábbi lemezükön"-érzésem támadt. A végén a kórusos refrén a Pink Floydra emlékeztet. Giga-monumentális számnak indult az elején, aztán valahogy megbicsaklott és a monumentalitás csak nyomokban tért vissza. A legvégén Portnoy villant picit, kár, hogy ilyen keveset.

Az utolsó, címadó nóta, az Octavarium a maga 24 percével nem a habkönnyű darabok közé tartozik, ismét csak elszállós, Floydos hangulatokkal indít a gitár-billentyű kettőse, majd négy percig tart ez a hanghömpöly, melyből egy roppant idegesítő szintis hangszín zökkent ki. Nem sokáig, akusztikus gitár és fuvola szól. (Használtak egyáltalán fuvolát eddig a Dream dalokban?...) Maga a dal öt részre bontódik szövegileg, az énekes résznél van egy rövid zongorás rész, ami szinte hangról-hangra Queen Bohemian Rhapsody. A kibontakozós refrén része nem igazán tetszik, kicsit elcsépelt hangokat találtak ki egymás után. Cirka a felénél jön egy rövid bőgőszóló-szerűség, innentől ismét csak átalakul a dal teljesen. A tizenkettedik percnél újra. És újra Jordan szólózik, kicsit talán túl hosszan is. A tizenötödik percnél konkrétan egyre laposabbnak érzem a nótát, egyre kevésbé köti le a figyelmemet, pedig igyekeznek némi matekozással elűzni az unalom fellegét, a lemezhez képest szóló-hegyeket is eleresztenek és mégsem tetszik. Bár a végén érdekes, mikor James Dave Mustaine-esen köpködi a szöveget, utána meg rekedten ordítva rikácsol. Hm...
Nem tudom, nálam ez a dal valamiért nem működik. Középszerűnek érzem saját magukhoz képest, kicsit fárasztó a végén ez a céltalan monumentalitás számomra.

A hangzás most nem lett az a fejletépős, extra dinamikus, sokkal visszafogottabb a sound, mint bármi eddig a Dreamtől. A booklet ellenben igencsak tetszetős (kivéve a cd alatti részt, az bűnronda), Hugh Syme alkotta, akinek munkáit itt lehet megtekinteni. Érdemes!

Nem lehet objektíven ítélkezni ezen album felett. Összességében nekem tetszik jelen pillanatban, bár van jó néhány gyenge pillanata, mégis szívesebben hallgatom az Octavariumot, mint az előző két DT korongot. Az idő úgyis eldönti merre billen majd a mérleg nyelve, hallgassa meg mindenki és ízlés szerint sóval-borssal tálalja.