Shock!

Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy végletekig kitartó, hűséges rajongója leszek a New York-i mestereknek, azonban amikor Mike Portnoy tizenegy évvel ezelőtt beadta a felmondását, ez a meggyőződésem már nem állt annyira betonbiztos alapokon. Nem mondom, hogy rajongóból trollokat megszégyenítő fikagépezetté minősültem át, de az olyan feltételezések, mint mondjuk az „ez azért mégiscsak a Dream Theater, ami csakis kikezdhetetlenül magas minőséget képvisel", némileg elvesztették a jelentőségüket. Mondom ezt úgy, hogy én még a sokak által mélypontként elkönyvelt The Astonishinghez is nyitottan álltam hozzá, és megtaláltam benne a kiemelkedő momentumokat, hiába veszett oda a varázs már sok-sok évvel azelőtt.

Az érdeklődés hiányát viszont a legutóbb megjelent Distance Over Time-nál éreztem a legintenzívebben, ami – az öndefiniáló címet kapott anyaggal egyetemben – nekem abszolút a zenekar mélypontját jelenti. Mélypontokról beszélni persze nem a legtalálóbb kifejezés, mert ugyan nem rosszak ezek az anyagok sem – legfeljebb a zenekarhoz mérten –, de azért mondjuk ki: az izgalmi faktort és a maradandó pillanatokat még egy hardcore-rajongó is valahol a béka ülőalkalmatossága alatt kotorászva találja csak meg manapság ezekben a dalokban. E tudatban próbáltam ismerkedni a friss művel is, és az első dolog ami szembeötlött, az volt: szinte nulla késztetést éreztem ahhoz, hogy még a hivatalos megjelenés előtt, minden mást félretéve, azonnal megismerkedjek az anyaggal. Azért ilyesmit pár évvel ezelőtt még nem nagyon tudtam volna elképzelni...

Első nekifutásra persze jó érzéssel töltött el, hogy legalább a ritmusszekció átesett egy kis ráncfelvarráson. Mind Mike Mangini pergői és végre John Myung mélyei is elviselhetőbben konganak, illetve röfögnek az ezt megelőző próbálkozásoknál, bár persze az összhatás még így is jócskán elmarad a legpazarabbul megdörrenő mesterműveiktől, amelyek nevezetesen Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory és Train Of Thought néven futnak. Sokadszorra merül fel hát a kérdés, amelyre alighanem John Petrucci és a producerek agyában található a válasz, méghozzá hétpecsétes lakattal lezárva: mégis hogy a fenébe lehet az, hogy minden technikai fejlődés ellenére, húsz esztendővel ezelőtti lemezek jobban szólnak, mint a mai, lélektelenné lebutított felvételek nagy része? Ilyenkor elfelejtik rögzíteni a potméterek beállításait egy jól sikerült felvételnél, vagy direkt nem akarják megismételni ugyanazt? Örök rejtély. Mindenesetre a zenekarnak már az Octavarium környékén sikerült egy újabb lépéssel eltávolodni a Metropolis Pt. 2-ra jellemző organikusabb hangzásoktól, és homogénebb irányba közelíteni, ami a későbbi anyagoknál egyre nehezebben tolerálhatóvá vált. Az új lemezen e tekintetben szerencsére a pozitív irányba billen a mérleg, és valamennyire sikerült kiküszöbölniük a korábbi hiányosságokat, azonban ez még tudjuk, hogy kevés az üdvösséghez.

Nem tudom eldönteni, hogy a zenekar két fő dalszerzőjének, John Petruccinak és Jordan Rudessnek jót tettek-e a Portnoyjal közös kollaborációk, vagy csak sűrűbben szelektálták a felgyülemlett ötleteket, de az biztos, hogy valamennyire a friss számok is szerethetőbbek lettek a három korábbi anyag dalainál. Nem mondom, hogy hanyatt estem tőlük, mert görcsös kiszámíthatóságuk például változatlanul nem tetszik, és emiatt már többször fel is merült bennem, hogy lehet, hogy a csapatnak – a szünet beiktatása mellett – az is jót tenne, ha némileg kilépnének a komfortzónájukból. Valahogy úgy, ahogy a Falling Into Infinity, illetve a Six Degrees Of Inner Turbulence idején tették, hogy ne kelljen folyamatosan az önismétlésekkel teleszórt, újabb és újabb nótákkal szembesülnünk legközelebb is. Így lassan már odáig fajul a dolog, hogy Petrucci lehetetlenül komplex szakálláról vagy legújabb, futurisztikus Music Man-modelljéről, netán James LaBrie sztratoszféra irányába kacsintgató, de sokkal inkább a mászókáról épp lezuhanó óvodás nyafogó-nyihogó-vinnyogó bömbölésére emlékeztető magasairól (a nyelvét nyújtogató, szöveget elharapó, visító frontember látványa mindenkinek megvan, ugye?) is érdekfeszítőbb diskurzust lehet majd folytatni, mint magáról a zenéről...

Hála Istennek (de lehet, hogy inkább John Myung asztalt felborító vérmérsékletének köszönhetően) a fent említett kínos elemeket, Jordan Rudess eszement és funkciótlan bugyborékolászásaival egyetemben javarészt száműzték a friss lemezről. Sőt, akadnak még többszöri hallgatás után is kellemes perceket okozó szerzemények: a feszes tempóval és riffeléssel gurgulázó, parádés dallamokkal telepakolt Answering The Call mindenképpen ilyen, valamint a címét nem meghazudtoló, vidám, a napsütötte '80-as évekbe visszautaztató Trascending Time is nagyon rendben van azzal az egyértelmű kései Rush-utánérzéssel. A refrénre felépített, végtelenül visszafogott Invisible Monster viszont tipikusan az a fajta nóta, amelyet bármikor kiráznak magukból még akkor is, ha a legrosszabb passzban állnak neki a komponálásnak, de ugyanilyen a terjengősebb Sleeping Giant is, ahol a hangszeres betét inkább amolyan teszkógazdaságos kopipészt-témának hat, ha az ember jól ismeri a korai dolgaikat. John szólója persze azért itt is okés. Rutinmunkának tűnik a lemezt nyitó The Alien is, mint ahogy a nyolchúros gitárokat megvillantó Awaken The Master pincébe hangolt mélyei is csak legfeljebb kellemesen simogatják a hallójáratokat, de maga a szerzemény messze nem rögzül bennem úgy, mint ahogy egykor például az igencsak megvadított témákkal telepakolt The Glass Prison. Hasonlóképpen felejthető a Symphony X-féle nyitánnyal indító címadó is, amelyből talán csak egy darab jól eltalált riff és a refrén marad meg bennem, pedig szokásukhoz hűen jól kibontogatják ezt is.

Nehéz elképzelnem, hogy egy „újszülöttnek" avagy egy később érkezett rajongónak milyen élményt nyújtanak az alakulat utóbbi lemezei, de abban szinte teljesen bizonyos vagyok, hogy akik a kezdetektől fogva „jelen vannak" és követik a Dream Theater munkásságát, hasonló véleményen vannak velem: ezekben az újkori anyagokban egyszerűen nincs már meg az a spiritusz, ami úgy tud magához láncolni, mint annak idején az első öt-hét fejezet. A borítóra került, eredetileg Norvégiában található Kjerag-hegy sziklái közé szorult kőgolyó bakancslistára felfűzése jelenleg talán jobban is megmozgatja a fantáziámat, mint Petrucciék legfrissebb kompozíciói.

A Dream Theater május 10-én a Papp László Sportarénában koncertezik a Livesound szervezésében, Devin Townsend vendégeskedése mellett. Jegyinformáció és -vásárlás itt.