Shock!

Alapvetően kétfajta Dream Theater-rajongó él jelenleg ezen a bolygón: az egyik már belefáradt a New York-iak futószalagon legyártott, „lélektelen" megszólalású legutóbbi lemezeibe, a másik pedig a végletekig kitart, a hiányosságok ellenére is (vakon?) bólogat. Én – ahogy az már lenni szokott – ismét egy köztes réteghez tartozom, hiszen eddig is minden újonnan megjelent Dream-anyag előítéletek nélkül csúszott le a torkomon, és a hibáikat elismerve is úgy döntöttem, hogy szórakozni akarok inkább a friss dalokon, mintsem bosszankodni. Az Arany Középúton állva ezért is lesz könnyű most belebújnom mindkét végletbe.

Először tehát cinikus leszek, és közlöm a rossz hírt: a zenekar sajnos megint nem készítette el az Awake vagy a Metropolis 2: Scenes From A Memory folytatását, de még a Mike Portnoyjal készült későbbi lemezek szintjét sem ugrották meg, hiába is reménykedik ebben hosszú évek óta minden album előtt a kritikus keménymag. El kell fogadni a tényt, hogy Mike Mangini érkezésével mindenképpen új fejezet kezdődött a csapat történetében: a némi rosszindulattal egy maszkulin vonásokkal rendelkező, vigyorgó anyukára emlékeztető dobosguru a vele készült anyagokon – sőt, utólagosan feljavított élő felvételeken – kiölte a lelket az utóbbi szerzeményekből, hiába is próbál az ellenkezőjéről meggyőzni John Petrucci. Mangini túlzott precizitása és megszólalása 2019-ben is leginkább a svájci órák egysíkú kattogására emlékeztet, és valahol itt lehet a kutya is elásva, ugyanis egy rosszul belőtt sound is képes bizonyos szinten kiölni a lelket egy egyébként feelingesen játszó zenész játékából. Jó példák lehetnek erre '80-as évek trendi, kiherélt, agyonvisszhangosított felvételei, bár én még mindig abban hiszek, hogy a hang és az érzelem elsősorban az ujjakból és a lélekből születik. Azonban nem feltétlenül akarom Manginire kenni ezt az egészet, hiszen az eddigiekhez képest azért összességében hallható némi javulás a dobhangzás terén, bár az erőtlenül cincogó cinekkel még mindig nem vagyok képes kibékülni.

De beszéljünk inkább az őszülőszakáll-verseny egyik résztvevőjéről, a Scott Iannel holtversenyben haladó golyófejről, aki a csúcsos bűvészkalap nélkül is képes varázsolni a fekete-fehér, piros-kék, meg még ki tudja, milyen színű billentyűzeten. Gondolhatnánk, Jordan Rudess ezúttal sem volt képes kordában tartani ördögi tehetségét, és most is előcsalogatta a lehetetlennél is lehetetlenebb géphangokat saját maga által továbbfejlesztett, futurisztikus kütyüiből, hogy ezzel is tovább erősítse a „természetes" megszólalást. Ám valami ismeretlen felsőbb hatalom ez alkalommal közbeszólhatott, ugyanis az ezerszer hallott, bugyborékolós maszturbációt szinte teljes egészében száműzték a Distance Over Time-ról (kivétel: S2N), és helyette a hangszerén található milliónyi gomb közül most leginkább az elektromos orgona- és a Hammond-hangszínekre gerjedt rá. Emiatt, ha nem is tiszta szívből, de megérdemel egy jelképes fejsimogatást. James LaBrie persze már keményebb dió. A „szereted vagy gyűlölöd″-hang, ami sokak szerint már a kezdetek kezdetén sem illett a Dream Theaterbe, mégis huszonhét éve hallgatjuk, ha tetszik, ha nem. A hangszálak kopnak, igen, de ebben most talán nem is merülnék el túlságosan, térjünk inkább rá a legtöbb tekintetet és fület magához vonzó motorra, aki ezt az egész gépezetet kitartóan működteti, hajtja, producereli.

John Petrucciról beszélek, igen. Arról a Petrucciról, akinek egykori játéka könnyeket csalt az ember szemébe, és libabőrt okozott minden egyes kipengetett hangja. Játéka változatlanul élményszámba megy, hiába jut eszembe mindig róla ma már az, hogy ilyen lehetett a télapó fiatalabb korában. Igen, Petrucci dallamformálása, technikája és játéka – ha nem is kerül már tőle az ember euforikus állapotba – még mindig varázslatos, és ezen a ponton teszem félre a cinizmusomat: ha másért nem is, az ő zenei ötletei miatt igenis megéri többször is végigpörgetni a Distance Over Time-ot. A lemez legnagyobb erősségei ugyanis megint csak elsősorban a gitároshoz köthetők. És persze itt van még a némasági fogadalmat tett másik őstag, a mindig megbízható John Myung, aki ugyan nehezen viseli a turnékat, mégis a kezdetektől fogva kitart a zenekar, a rajongók és Petrucci mellett, ráadásul mélyei egészen kellemes arányban szólalnak most meg.

Már önmagában az is rengeteget javít az összképen, hogy a The Astonishingen hallottaknál sokkal előrébb keverték a hat- és héthúrost, valamint a Hugh Syme által alkotott, félreérthetetlen tartalommal bíró borító is a legjobb a Metropolis 2 óta. A lemezt felvezető Untethered Angel hallatán ugyan egy igazi ősrajongónál nyilván rögtön vegyes érzelmek lépnek fel: amellett, hogy a kompozíció már semmi újat nem mutat, és szerényebb izgalmi faktorral rendelkezik, még mindig mosolyt csal az arcokra. Mert hát azért – ha egy kissé megerőltető is már az a bizonyos szufla – ez még mindig a Dream Theater. És akkor el is érkeztünk a lényeghez: hol is tart jelenleg a Dream Theater, és hogyan értékeljük a friss albumon hallható muzsikát? Még mielőtt túlságosan is belelkesülnék, talán már most is borítékolható, hogy aki még most is rettentően fogós melódiákra és örökzöld dallamokra vágyik a technikás hangszeres villantások mellett, kicsit talán ezúttal is rossz helyen keresgél. Ugyanis a dalok nagy részében, sem a hangszeres betétekben, sem pedig LaBrie énekdallamaiban nem talál az ember a korábbi munkákhoz fogható kapaszkodókat, ami azért ilyen mértékben nem volt jellemző erre a zenekarra. Még a sokak által leköpködött, végletekig nyújtott legutóbbi sorlemez nótáiban is ott voltak azok a védjegyszerű, jellegzetesen Dream Theater-ízű melódiák, amelyek néhány hallgatás után örökre beleégtek az ember hallójárataiba, ellenben itt még a hatodik-hetedik ismétlés után is csak nehézkesen bontakoznak ki az emlékezetes momentumok. Ez persze nem feltétlenül baj, nekem szimpatikus ez a fajta hozzáállás is, hisz nem kell mindig a jól bevált receptet követni és hatásvadász módon alkotni. Ha ilyen hozzáállással közelítünk a dalokhoz, az első három nóta (Untethered Angel, Paralyzed, Fall Into The Light) még úgy rendben is van – az utóbbi felétől hallható kibontakozás például egész pofásra sikeredett. Azonban a lemez közepe tájékától bizony nem egyszer rám tört az ásítozás, aminek nagyon nem szabadna megtörténnie a földkerekség leghatalmasabb progresszív metal bandájának albuma közben. Jó hallgatni őket, sőt, jóra is lehet hallgatni őket, de semmi meglepetés, amitől például megmerevedik az ujjam a bal egérgomb felett.

A Yes munkásságával rokonítható Barstool Warrior sokadik repetaként még egész kellemes, viszont a nem túl izgalmas Room 137, netán a már említett, Petrucci és Rudess félelmetes szólójával értékesített S2N önmagában véve sem rendelkezik túl sok vonzó tulajdonsággal. Sőt, a kilenc percet ostromló, reményteljesen indító At Wit's Endet például olyan felesleges és semmitmondó pillanatokkal nyújtják a végtelenségig, hogy ezért – szörnyű, hogy ezt kell mondanom – kár volt felkapcsolni az áramot a stúdióban. Itt is leginkább a gitáros utolsó percekben lekevert, dallamos szólója menti meg menthetetlent, de szerencsére a két-három akkordra „lebutított", pihentető Out Of Reach – még ha nem is ér fel a zenekar korábbi, kommerszebb nótáihoz – némileg visszahozza az ember kedvét. Az eseményekben szintén csak módjával bővelkedő, nehezen kibontakozó Pale Blue Dot komplex villantásai azért persze felidézik pár másodpercre az ősidőket, sőt, a bónusz Viper King is legalább kicsit szokatlanul, súlyosra vett Rainbow-stílusjegyekkel dübörög kifelé a hangfalakból, bár persze LaBrie rossz szokásához híven itt is jócskán túlvállalja magát. Tehát valószínűleg nemcsak egyedül nekem támadtak megint olyan érzéseim, mintha mostanában kicsit megkopott volna a varázslat, de akár még az is lehet, hogy a friss mű csupán a zenekar legnehezebben befogadható, jó értelemben vett slágermentes lemezének készült, és pár hét pihentetés után felfedi valódi értékeit. (Vagy nem.)

Mint fentebb is említettem, legfőképpen Petrucci továbbra is élvezetes játéka és szólói miatt érdemes többször próbálkozni a Distance Over Time-mal, ugyanis a dalok most önmagukban nem igazán emelkednek ki az életműből. Mindenféle bűntudat nélkül merem kijelenteni, hogy az album nem több csípőből elnyomott, átlagos (!) Dream Theater-anyagnál: az a fajta lemez, amelyet akár nulla ráfordított melóval is bármikor összedobnak ezek az arcok, ha akarnak. Ugyanakkor ha az ember hagyja beérni, ma is szórakoztató tud lenni, bár a Sons Of Apollo ötletesebb bemutatkozását tuti, hogy többet fogom hallgatni nála.

A Dream Theater július 25-én Székesfehérváron, a FEZEN-en koncertezik. Részletek itt.